(Alice szemszöge)

Egy roppant elegáns nő sohasem megy kétszer ugyanabban a ruhában, és ha családja is van, akkor meg kell tanítani őket erre a dologra. Ezért vagyok itt, na meg persze, mert szeretem őket.

A testvéreim azt mondták, hogy egy olyan amerikai vámpír vagyok, aki képes lyukat ütni a lelkiismeretén, csakhogy megfeleljen az idei divatnak. Lehet, hogy igazuk van, de ez az én gyenge pontom. Egyszerűen megszállott vagyok, amit próbálok a testvéreimre is ráragasztani.

Néha sikerül, néha nem.

A divat első számú parancsa, hogy érezzük jól magunkat a viselt ruhában. – Akkor ez kipipálva mivel én mindig nagyon jól érzem magam benne.

A második szabály, hogy vigyázz rájuk nagyon, pont úgy, mintha a kincsed lenne. A harmadik pedig – amit én alkottam -, hogy nem szabad egy ruhát kétszer felvenni. Azoknak a ruháknak is ugyanolyan lelkük van, nem szabad bántani.

Meg persze, ha már az örök időkig élünk, adjuk meg magunknak ezt a kiváltságot.

A ruháimat rendezgettem szín és évszak szerint, mint mindig. Külön kategorizálom őket, s ha kész vagyok az én szoba méretű gardróbommal, megyek a többiekhez. Napokat tudnék eltölteni ezzel.

Nem értem, hogy nem tudnak rajongani ezért!

Külön kezdtem el csoportosítani a márkás dolgokat is, mikor egy látomásom volt arról, hogy egy csodaszép házban nevetgélünk mind és még egy valaki, akinek az arcát nem láttam. Roppant mód idegesített, hogy nem látom még csak azt sem, hogy nő vagy férfi. De ez mindegy, a lényeg, hogy költözünk. Ezt pedig nagyon szeretem. Már csak azért is, mert ez azt jelenti, hogy egy újabb vásárlás lesz a napokban.

Csapot-papot ott hagytam és ugrándozva mentem le a lépcsőn, hisz ez mindig jó dolog. Főleg, mert általában mindent itt hagyunk csak a legfontosabb cuccainkat és bútorainkat visszük magunkkal és a többit pedig megvesszük.

Amint leértem megláttam Edwardot. Arcán lehetett látni, hogy nagyon gondolkozik, de én már csak azért sem hagyom magam. Erre persze csak egy szemforgatás volt a válasza.

Mit sem törődve vele, sikoltozva a nyakába vetettem magam.

Edward-dal mindig is szoros volt a kapcsolatunk, ő volt az én legjobb testvérem, akivel bármit is megbeszélhettem. De csak kedves férjem, Jasper után.

- Oké Alice azért nem kell megfojtani. Tudom, hogy szeretsz, de tartalékolj Jasperre is. – húzódott a szája féloldalas mosolyra. - Mi ennek a túlzott jókedvnek az oka? – kérdezte kíváncsian. Igazából sosem szerette, ha titkolunk előle valamit, megszokta már, hogy mindent hall.

- Bocsi, csak fel vagyok dobva. – másztam le róla. Boldogságomat nem tudtam csillapítani.

- Azt látom. – mormolta – na, ne! Ugye csak viccelsz? Mond, hogy nem akarsz már megint költözni! Kérlek, Alice mondd azt, hogy nem. – egyre kétségbeesett fejet vágott. Én csak cinkosan elmosolyodtam, ha már egyszer kiolvasta a fejemből.

- De igen! Hát nem szuper? – visítottam a fülébe, miközben újra a nyakába ugortam.

- Nem. – vágta rá Rosalie, aki épp a lépcsőn jött le. – Miért kell folyton folyvást költözni? – hisztizett.

Rose sosem szerette, eleve a vámpír létet utálta. Az egyedüli jó dolog az életében, hogy megtalálta Emmettet. Szerintem csak ezért tűr el mindent, ha bár ilyenkor is van, hogy teljesen kiakad.

Igazán örülhetne neki! Vigasztalja az, hogy lesz egy újabb vásárlás. Azt mindig is szerette.

Edward erre felkuncogott mellettem, mire Rose csak még jobban dúl-fúlt magában.

- Rose, ne légy ennyire ellenséges. Tudod jól, hogy miért költözünk folyamatosan. Nem maradhatunk egy helyen sokáig, mert az túl feltűnő lenne és egyébként is úgyis nemsoká el kell mennünk innen. – kiborító hogy ilyen csökönyös. Mint egy kis ovis, aki nem akar hazamenni a játszótérről, vagy, mint egy kamasz, akinek semmi se jó és még a macska sincs jó helyen. Erre a gondolatmenetemre Edward még hangosabban felkuncogott.

- Nem vagyok ellenséges, de akkor is most miért? – tette fel a kérdést, ami foglalkoztatta, és ahogy láttam Edwardot is ugyanúgy fúrta a kíváncsiság. Ezt a részét szerencsére még nem sikerült kiolvasnia a fejemből.

- Mert volt egy látomásom, miszerint egy új házba költözünk. Csodaszép hely és az ház, egyszerűen fantasztikus. Létezésem során nem láttam olyan szépet. Egyszerűen tökéletes. – áradoztam, egy kicsit túl lelkesen is.

- Oh, köszönöm, köszönöm. – szökdécselt le pont utolsó szavaimnál a lépcsőn Emmett, majd hatalmas vigyorral az arcán, pukedlizett előttünk. Nem is ő lenne! A nagy poéngyár, aki egyszerűen kifogyhatatlan a viccekből.

- Hölgyem. – tett rá egy lapáttal Edward is a játékra, így egy másodperc alatt előtte termett és meghajolva nyújtotta kezét, a nagy melák testvérének. Neki is csak ennyi kellett, a játék egyből folytatódott.

- Köszönöm édes. – tette Emmett kezét Edwardéba, miközben abba nem hagyta a szemrebegtetést.

Kecsesen – már amennyire ő tudott – Edward kíséretében a kanapé felé vette az irányt majd előtte pár centivel, abbahagyta a játékot s ledobta magát a kanapéra, mely egy kisebb csattanással adta meg magát.

- Na, mi van itt fiatalok? Nélkülem tanácskoztok? Enyhe! Emmett bácsit nem ér kihagyni semmiből sem. – majd közelebb hajolt hozzám, mintha a többiek amúgy sem hallanák minden egyes szavát – a piszkos részletek is jöhetnek. – kacsintott rám, mire én csak a szemeimet forgattam.

- Emmett, költözünk. – világosítottam fel.

- Szupí – lelkesedett, mint egy kis gyerek, aki valami csilli-villi új játékot kap. Kezeit összecsapta, mely hatalmas nagy csattanást visszhangzott a házban.

- És vásárolunk is. – mondtam, miközben a kanapét kezdtem el vizsgálni, hogy mennyire mehetett tönkre.

Ha bár már úgy is mindegy, legalább újabb indok a plázák látogatására.

Emmett persze erre már nem volt olyan lelkes. Nem tudom, hogy mit nem szeretnek a vásárláson. Azt csak is imádni lehet.

- Nem hiszem el Emmett, hogy te nem unod már ezt a folytonos költözést. – dünnyögte Rose egyre mérgesebben, hiszen Emmett előbbi mozdulatai sem nyerték meg a szívét. Dühösen vetette le magát ő is, Emmett mellé.

- Jaj, cica nyugi. – ölelte át Roset. – Gondolj arra, hogy majd azt a házat is felavatjuk. – mormogta kedvese fülébe szenvedélyesen.

Egy biztos, Emmettet nem épp az esze irányítja. Az tuti.

- Khm. – köhécselt Edward, amin csak mosolyogni tudtam. Most az egyszer nem lennék a helyében. Elég az, hogy néha olyat látok, amit nagyon nem kellene!

- Mi az öcsi? Nem teszik neked a dokumentumfilm a fejemben? – húzogatta szemöldökét fel s le. Edward csak dünnyögött egyet, s a zongora székéhez lépkedett.

- Emmett Cullen. – szűrte fogai közt Rose.

Azt hiszem, egyre dühösebb. A végén még a feje is lilulni kezd vámpír létére és majd szétdurran abban a hatalmas nagy hiúságában. Csak a ruháim ne bánják meg! – gondolkoztam.

Edward egyből hahotázni kezdett, mire én csak nyelvet öltöttem rá. Gyerekes, de úgy szeretem őket.

- Ugye macik is lesznek ott? – kérdezte hirtelen Emmett, amin Edward még jobban nevetni kezdett.

- Hát Emmett, biztos. De majd csak akkor mesélek el mindent, ha Carlisle és Jasper visszatér a vadászatról. Majd tartunk egy családi kupaktanácsot, úgy, mint máskor. Addig is kiélvezem, hogy fúrja az oldalatokat a kíváncsiság. – vigyorogtam önelégülten.

Az évek során, Edward elől is sikeresen megtanultam elzárni a gondolataimat. Mit meg nem tesz más nyelv, vagy éppen egy dalszöveg. Szegény, már rég kívülről fújja az egészet.

- Itt meg mi folyik? – jött ki Esme mosolyogva a konyhából. Kíváncsisága uralta szemeit is, de egy perce átment dorgálásba, mikor meglátta az Emmett által pusztított kanapét.

- Költözünk! – csilingeltem örömömben. - Láttam egy csodaszép házat Washington államban, egy kis városkában, aminek a neve Forks. Ráadásul láttam, hogy ott boldogok leszünk.

- Ch… mintha itt nem azok lennénk. – morogta ismét Rosalie.

- Nem, ez teljesen más. Érzem, hogy ez másmilyen, mintha egy teljesen új változás jönne. – néztem ködösen előre, hátha elcsípek egy újabb látomást, de semmi.

- Ez nagyszerű hír édesem. – szinte már láttam az ő szemében is a lelkesedést. Végre már valakinek is tetszik, hogy költözünk. – Mikorra tervezed a költözést?

- Először majd Carlisle-vel és Jasper-rel kell majd megbeszélni, de szerintem, ha minden jól megy, akkor holnap el is kezdhetnénk pakolni, és ha jól számoltam, akkor már holnap utánra ott is leszünk.

- Muszáj ilyen hamar? – ajj Rose nem tud magán uralkodni.

- Igen muszáj. Minél hamarabb annál jobb. – vigyorogtam rá. – Már csak a részletek hiányoznak. Azt hiszem el is kezdem keresgélni azt a házat, amit láttam.

Nem éppen a legkönnyebb egy olyan házat megtalálni az interneten, aminek nem is tudom a pontos címét csak azt, hogy melyik városban van. Így hát beírtam a keresőbe, hogy eladó házak Forks-ban.

Akárhogy keresetem egyszerűen nem találtam meg. Már arra is gondoltam, hogy lehet, hogy nem is eladó. De akkor miért láttam magunkat ott? Lehet még nem is most kéne elköltöznünk?

Nem sokáig elmélkedhettem ezen, mert meghallottam, hogy Carlisle és szerelmem megjöttek a vadászatból. Azonnal lesiettem a földszintre és megöleltem Jaspert. Bármennyi időre is megy el, nekem minden egyes percben jobban hiányzik. Nem bírok ki nélküle sok időt. Hiába ez a szerelem.

Edward mindig azt mondja, hogy nincs lelke a magunkfajtáknak, de téved. Hiszen csak az tud szeretni, akinek van lelke és a mi családunk igenis tud szeretni, épp ezért van nekünk lelkünk. Ezért is számítunk kívülállónak a fajtánkból. Egy, azért mert állatvéren élünk és nem ölünk embereket, másrészt többen élünk együtt és nem csak a szükség miatt.

- Sziasztok! Van egy remek hírem. Költözünk! – csilingeltem el boldogan és újból megöleltem Jaspert.

- Mi okból kifolyólag? – kérdezte Carlisle meglepetten.

- Inkább mennyünk be az ebédlőbe és ott beszéljük meg. – kértem őket. – Tehát, mint már mondtam volt egy látomásom arról, hogy egy hatalmas és csodaszép házban vagyunk boldogok. Maga a ház Washington államban, Forks-ban található. De van egy kis gond, mivel még nem találtam meg a neten azt a házat, ami a látomásomban szerepelt. Azon is elgondolkoztam, hogy talán nem is most kéne elköltöznünk, de aztán amilyen gyorsan jött az ötlet olyan gyorsan el is vetettem. – mosolyogtam rájuk.

- Szóval azt mondod, hogy tudod, hogy hova megyünk, de azt még nem, hogy hol foguk lakni. – állapította meg apám.

- Lehet, hogy igazad van, és nem kell, hogy most rögtön menjünk. – na ná, hogy Rose nem bírja kis szó nélkül.

- Nem, Rose költözünk! Különben is, akkor miért lett volna látomásom? Érzem, hogy ott valami meg fog változni. Valami nagyon jó dolog fog ott velünk történi. Ja és még volt egy személy a látomásban, akit nem ismerek, és azt se látom ki vagy micsoda. Ez eléggé bizarr, mert magunkat tisztán látom őt meg csak egy homályos fekete foltnak Edward mellett.

- Na, mi van öcsi, összeszedsz egy két kóbor szellemet? – hát Emmett az már csak Emmett. Soha nem bírja megállni, hogy ne szóljon be valakinek, vagy csak épp ne heccelje valamivel a másikat. De mit tehetek hisz imádom ezt a nagy macit.

- Ugyan, hagyj már Em. Most nem vagyok vevő a hülye vicceidre. Különben is szellemek nem is léteznek. – tipikus Edward.

- Ahan, persze és akkor ugye mi se létezünk? – vágott vissza Emmett.

- Em-nél a pont. – vigyorogtam Edwardra. Most az egyszer egyetértek vele. Hiszen elvileg vámpírok nincsenek, mégis itt vagyunk.

- De ez tudod, hogy más. Mi létezünk, de szellemek nem. – ezt már nem magyarázza ki.

- Te tudod öcsi. – hagyta rá kivételesen mackó testvérünk.

- Most hagyjátok, ezt majd később megbeszélitek, de először a költözést kell megbeszélnünk. – szólt közbe Esme. Ő mindig is ilyen. Anyáskodó, de ezért szeretjük.

- Igen, tehát úgy gondoltam, hogy ha ma még megtalálom a házat, akkor már holnap indulhatnánk is, és ha minden jól alakul, akkor már holnap után az új házunkban lehetünk. – vettem át a szót. Szerettem beszélni talán ezért is végeztem el vagy háromszor a kommunikációs szakot az egyetemen. Meg persze szervezkedni is, de azt nagyon.

- Ez jól hangzik. Akkor tehát mindenki menjen és pakolja össze a holmiját. Alice kedvesem te pedig találd meg a házat. Vagy ha nincs, akkor jó lesz másik is. – mondta Carlisle.

- Nem! Nekem az a ház kell. – mondtam nyugodtan, de céltudatosan.

- Oké. Én akkor addig elintézem a kórházban a dolgaimat. – mondta és el is tűnt az ajtóban apánk.

- Ok. Még a perülő jegyeket is elintézem. – csilingeltem miközben Jaspert húztam az emelet felé.

- Köszönöm szívem. – mosolygott rám Esme.

Majd mindenki megindult a saját szobájába összepakolni a holmiját. Rosalie kicsit durcis képet vágott. Hisz nem szeretett költözködni, de a vele járó vásárlást viszont szerette ezért nem is értem, hogy most ennek miért nem örül. Meg szerintem nem is nagyon szeretett Londonban lakni.

Emmett az mindig is vidáman fogadta, hogy ha költöztünk. Ő ott szeretett ahol Rose van. Neki teljesen mindegy volt, hogy hol van, mivel a humorérzékét soha nem hagyta ott az előző házakban. Néhányunk sajnálatára.

Edward. Ő mindig is magányos típus volt. Hiába mondogattuk neki Esme-vel hogy előbb vagy utóbb neki is szüksége lesz majd egy társra hisz az örök élet nagyon hosszú idő és nem élheti le egyedül még akkor se, ha mi itt vagyunk neki és szeretjük. Mert neki is kell valaki, akit máshogyan, szerelemmel tud szeretni nem úgy, mint minket. Most is ugyanolyan búskomor képet vágott, mint általában. Hiába van mindenki oda érte a suliban és a mi fajtankbeliekből, de őt senki sem érdekli. Ez elszomorít, hisz Edward egy olyan lélek, aki mellé kell egy másik, mert a nélkül nem egész. Ezt már szinte mindenki tudja a családból, csak Edward nem ébredt rá még erre. De remélem, sőt tudom, hogy ő is megtalálja majd azt a nőt, akit szeret és a lelki társa lesz egy örök életre. És itt az örök szó, szó szerint értendő.

Az is lehet, hogy majd pont Forks-ban talál egy csinos lányt. Sosem lehet tudni, hiszen az élet útjai kifürkészhetetlenek.

Jasper elkezdte összepakolni a ruhákat meg mindent, ami kellet. Addig én leültem a laptop elé és újra nekiestem, hogy megtaláljam életünk egyik legszebb házát.

Már vagy egy órája keresgettem az eladó házak között Forks-ban de sehol semmi. Úgy tűnik, hogy az álomház nem akarja, hogy rátaláljak. De nem adom fel. Nekem ő kell és punktum.

Valahogy átkerültem a kiadó ingatlanok kategóriájába és csodák csodájára az első oldalon meg is találtam azt a házat, amit láttam előre. Gyönyörű volt, háromemeletes és az egyik oldala tiszta üveg volt. Van ízlése annak, aki itt lakott, az egyszer biztos. Egyáltalán, miért költözött ki egy ilyen csodapalotából? Nem baj, legalább nekünk jó lesz.

Rámentem az adatlapra ahol láttam, hogy ez a ház nem is eladó, hanem csak kiadó. Gyorsan tárcsáztam az oldalon megadott számot. Nem kellett sok és fel is vették.

- Halló? Tessék? Itt Charlie Swan – szólt bele egy fáradt férfihang. Talán egy kicsit túlfáradt és komor is volt ez a hang.

- Jó napot uram. Alice Cullen vagyok és a kiadó ház miatt érdeklődnék. – mondtam kedvesen.

- Jó napot önnek is. Tessék. – sóhajtott egyet.

- Nos, szeretnénk megvenni. – hangom egy fokkal boldogabb lett. Már el is képzeltem, hogy milyen jó lesz.

- Sajnos csak kiadó az a ház. Minden hónapban meg kell újítani a bérleti szerződést. – mondta monotonon. Valahogy sejtettem, de azért egy próbát megért.

- Nem gond. Esetleg megkérdezhetném, hogy mi ennek az oka? – kíváncsiságom ismét legyőzött.

- Egy családi tragédia történt, többet nem is szeretnék beszélni róla, ne haragudjon kisasszony. – remegett meg a hangja.

- Sajnálom és semmi probléma. Ha nem gond, a családommal mihamarabb szeretnénk beköltözni. Holnap utánra érkeznénk. – tértem el a témától, mivel még így telefonon keresztül is éreztem, hogy rossz témát feszengetek.

- Rendben. Ott találkozunk. – mondta a fáradt, öreg férfihang.

- Viszlát. – mondtam boldogan, mielőtt letettem a telefont.

Boldog voltam, hogy megtaláltam a házat, az nem is érdekel, hogy havonta kell majd újra megkötni a szerződést. Nem fontos.

De azért kíváncsiságom most sem akart nyugodni. Mégis mi történhetett? – motoszkált bennem egy hang.

Gondolataimmal együtt indultam el férjemnek segíteni. Hiszen csak férfiból van, nem úgy pakol mindig, ahogy azt kellene. Volt, hogy Emmettel együtt több tucat ruhát is eldugtak, csakhogy ne keljen annyi bőröndöt vinni. Azt mondom, jobb kézben tartani a dolgokat. Azt úgy is szeretem.

Régen, mikor olvastam egy könyvet, ezt írta valaki bele: "olyan helyre szeretnék eljutni, ahonnan nem akarok visszatérni". Ezt a helyet keresi mindenki. Én is. Hát, van most egy olyan érzésem, hogy megtaláltam…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés