(14. Tudod, hogy rosszul állnak a dolgok, ha bűnösnek érzed magad, mert goromba voltál a vámpírokkal III/II)

Jacob számolni kezdett, s ezt természetesen Rose nem hagyhatta kommentár nélkül. Valahol mókásnak hatott az utálatuk egymás iránt, de most kifejezetten tetszett a viselkedésük.
Habár gyűlöltem, hogy nem tudok sokat segíteni Bellának, de örültem – ha egyáltalán az a kis melegség a halott szívem környékén örömöt jelentett -, hogy javulni kezdett az állapota. A kedvem is jobb volt, és persze, hogy kuncogtam, amikor Jacob került ki győztesen a szócsatából. Elvégre, Rose eltiltott a feleségemtől, másrészt Jacob volt az, aki mellém állt a szükség idején.
- Egy Mississippi… két Mississippi… - motyogta Jake.
- Hol van az árvíz, blöki? – morogta Rosalie.
- Tudod, hogy fojtanak vízbe egy szőkét,
Rosalie? – kérdezte anélkül, hogy megállt volna vagy megfordult volna, hogy lássa
őt. - Ragassz egy tükröt egy pocsolya aljára.
- Ezt már hallottam! – kiabált utána Rosalie.
Megforgattam a szemem, és sóhajtottam.
- Figyeljetek – suttogtam, úgy, hogy Bella és Jake ne hallja. Igazság szerint hadartam is, majdnem elfelejtettem a családommal közölni, mit hallottam jó fél órával ezelőtt.
- Már elmondtam nekik – mondta Alice. – Láttam, hogy el akarod nekünk mondani. Aggódtak, de megnyugtattam őket, hogy egyelőre úgy látod, Samék tényleg nem akarnak harcot – közben lejátszotta magában, amit elmondott nekik. Esmének volt egy külön kérése irányomban.
- Oh, köszönöm, Alice. Beszélek vele, Esme. Ő ugye nem tudja? – sandítottam Bella felé, aki összeszűkült szemekkel figyelt minket.
- Nem, nem kell, hogy felizgassa magát – nyugtatott meg. Bólintottam, majd óvatosan kicsusszantam Bella lábai alól.
- Hová mész? – kérdezte.
- Elfelejtettem mondani neki valamit.
- Hagyd aludni Jacobot –van még idő – erősködött.
„Igen, hagyd Jacobot aludni”- gondolta Jake némiképp durcásan.
- Csak egy percig fog tartani.
Lassan megfordult, amikor én már az ajtó előtt álltam. Bocsánatkérően néztem rá.
- Jesszusom, most meg mi van? – kérdezte fájdalmas arckifejezéssel. Túl fáradt volt.
Sajnálom – mondtam, és utána hezitáltam. Úgy döntöttem, kicsit módosítok a mesén. Volt egy kis bűntudatom, amiért a bajtársammal nem vagyok őszinte, de most a stratégia kedvéért jobb volt, ha azt hiszi, én magam mondtam el mindent a többieknek.
„Mit gondolsz, gondolatolvasó?” – kérdezte gondolatban.
- Mikor az előbb Sam küldöttjeivel beszéltél – morogtam -, mindent
elmeséltem Carlisle - nak, Esmének és a többieknek. Aggódtak.
- Nem hagyjuk cserben a védelmezőinket. Neked nem kell Samben annyira hinned, mint
nekünk. Ennek ellenére azonban nyitva tartjuk a szemünket – ígérte.
- Nem, nem, Jacob. Nem emiatt. Bízunk a döntéseidben. Esme inkább azért aggódott, hogy
milyen megpróbáltatásokban lesz része a csapatotoknak. Megkért, hogy erről személyesen
beszéljek veled.
Jacobot ez meglepte, nyilvánvalóan nem ismerte még annyira jól Esmét.
- Megpróbáltatásokban? – kérdezte.
- A hontalan részének, pontosabban mondva. Nagyon feldúlt, hogy ti mindannyian
olyan…megfosztottak vagytok – magyaráztam.
Jacob felhorkantott. „A vámpír tyúkanyó – bizarr” – gondolta, viszont legalább megismerte Esme valódi jellemét.
- Erősek vagyunk. Mondd meg neki, hogy nem kell aggódnia – fölényeskedett kicsit Jacob. Nah igen, a kutya-vér beszélt belőle, meg a nagy egója. Persze, hogy erősek, de könnyedén végzünk velük, ha arról van szó.
- Meg akar tenni mindent, amit csak tud. Az a benyomásom, hogy Leah jobban
szeret nem farkasként enni? – ezt még Jake fejéből láttam egyszer.
- Na és?” – követelte.
- Nos, van itt normális emberi étel, Jacob. Azért, hogy fenntartsuk a látszatot na és persze természetesen Bellának. Leah mindent beszerezhet, amit csak akar. Ti mindannyian megtehetitek ezt – ajánlottam. Azért reméltem, hogy elfogadja, ez a tisztesség velejárója azért, amit tesznek. Még ha csak nagyon kicsi része is.
- Továbbadom – morrant fel.
- Leah utál minket – jegyeztem meg. Biztos voltam benne, hogy nem akar a közelünkbe jönni, de ez nem mehetett így örökké. Ha nem szerette a nyers dolgokat, miért kínozza magát?
- És?
- Ha nem gond neked, akkor próbáld meg úgy elmondani neki, hogy közben figyelembe vegye – kértem Jacobot.
- Megteszek mindent, amit csak tudok – sóhajtotta. Menni akart, de egy dolgot még feltétlenül meg kellett vele beszélnem.
- És itt ez a dolog a ruhákkal – fűztem tovább a mondandómat.
Megnézte a ruhákat, amelyeket viselt.
- Oh, igen. Köszönöm! – dünnyögte.
„Valószínűleg nem illene megemlítenem, hogy mennyire bűzlenek” – jegyezte meg magában.
Mosolyogtam egy kicsit, Emmett se szívesen viselne semmi olyat, amihez már egy kutya hozzáért.
- Nos, képesek vagyunk minden igénnyel továbbsegíteni titeket. Alice csak ritkán engedi meg
nekünk, hogy ugyanazt kétszer felvegyük. Kötegekben vannak vadonatúj ruháink, amelyeket
viszonzásként tovább tudunk adni, és még azt is el tudom képzelni, hogy Leahnak majdnem
ugyanaz a mérete, mint Esmének – célozgattam. Leah kifejezettem sértésnek veheti majd ezt, de egy próbát megér. Esme kedvéért bármit megtettem volna, és valljuk be, még ha nem is izgatott annyira Leah sorsa, a lekötelezettje vagyok, amiért itt van, és védelmez minket, (legfőképp Seth kedvéért), úgyhogy ez is csak amolyan gesztus az irányukba.
- Nem vagyok biztos benne, hogy mit gondol a vérszívókról levetett ruhákról. Ő nem olyan gyakorlott, mint én.
- Biztos vagyok benne, hogy a lehető legelőnyösebb fényben tudod
feltüntetni az ajánlatot. Ugyanúgy, mint bármely más fizikai tárgyat, amelyre
szükségetek lehet, vagy szállítóeszközt, vagy minden mást egyáltalán. És tusolni is ugyanúgy
tudtok, mivel tisztában vagyok vele, hogy jobban szerettek kint aludni. Kérlek… ne
tekintsetek magatokra úgy, mintha nem lenne otthonotok – tolmácsoltam immár Esme gondolatait, és ezzel együtt az én érzéseim is megváltoztak, a hangom ellágyult. Tényleg szörnyű lehet nekik. Pláne úgy, hogy közben nekem és Bellának épül egy ház, ami inkább viskó méretű lesz, de akkor is, a Bellával közös otthonomnak szánják.
Egy másodpercig bámult rám és álmosan pislogott.
- Ez nagyon, ahm, kedves tőletek. Mondd meg Esmének, hogy, ahm, nagyra
becsüljük a gondolatot. De a kerítés néhány helyen keresztezi a folyót, tehát
így elég tiszták maradunk, köszönjük – mentegetőzött. Nyilvánvalóan zavarta, hogy ennyi empátia van a vámpírokban.
- De ha ennek ellenére mégis továbbadnád az ajánlatot – erősködtem. Eszembe jutott, Bella mennyire sokkal jobban tudna hatni Jacobra, de ezzel sajnos most nem juthattam előrébb.
- Persze, persze – bólogatott.
- Köszönöm – biccentettem.
Elfordult tőlem, csak azért, hogy újra állva maradjon, amikor egy hangos és fájdalmas
ordítást hallottunk a házból.

Mágnesként vonzotta testemet a hang, Bella sikolya, és a reccsenő hang. Mire beértem, Rose már félig a karjaiban tartotta kedvesemet. Carlisle és Esme tétovázva figyelték a ziháló Bellát, én Alice kutakodását figyeltem, de semmit nem látott, ara gondolt, talán Jacob az oka. Próbált Jake jelenlététől elvonatkoztatni, de nem ment neki, szinte már belefájdult a feje.
- Adj egy másodpercet, Carlisle- zihált Bella.
- Bella – mondta aggódva apám– hallottam valamit eltörni. Meg kell néznem.
- Biztos vagyok benne – lihegte kedvesem – hogy ez egy borda volt. Au. Igen. Pont itt – a bal oldalára mutatott és odafigyelt, hogy ne érjen hozzá.
- Meg kell röntgeneznem. Ez akár egy szilánkot is eredményezhet. Ugyanis nem szeretnénk, hogyha átszúrna valamit.
Bella mélyet lélegzett.
- Oké.
Rosalie óvatosan felemelte. Azonnal élesen fújtam ki a levegőt. Én akartam őt vinni, de Rose rám morgott:
- Már fogom.
„Tehát Bella most erősebb, de a lény is az. Az ember nem hagyhatja éhezni az
egyiket, anélkül, hogy a másik is éhezne, és a gyógyulással is ugyanez a helyzet. Nincs
esély a győzelemre” – elmélkedett Jacob.
Nem volt időm most összeszidni amiatt, hogy meg akar fosztani a győzelem reményétől. Hinni akartam, hogy van esély Bella életben maradására. Nem akartam újra visszazuhanni a félőrült, félig öntudatlan állapotomba most, hogy találtuk módszert a táplálására. Azt akartam, hogy Bella velem maradjon. Ne csak addig, míg a természet akarja. Dacolni akartam az elemekkel, mindennel, ami azért működött, hogy elvegye tőlem őt. Lehet, hogy jogtalanul tudom a magaménak, lehet, hogy pontosan ezért büntet a világ, de most az egyszer én akarok az erősebb lenni. Én akarok az lenni, aki bebizonyítja, hogy van feloldozás a bűneim alól. Az akarok lenni, aki méltó Bella érzelmeire. Talán a benne lévő démon az, aki segít ebben. Lehetséges, hogy azért küldték, hogy bizonyítsam, ha ölök is, azt csak Belláért teszem, hogy megszabadítsam a fájdalmaitól? Adnak egy esélyt, hogy valódi hős legyek? Adnak egy reményteli lehetőséget, hogy a Bellában fogant gonosz részemet megölhessem?
Ez erőt adott nekem. Igen, így kell cselekednem. Ha megölöm azt a valamit, akkor az én szörnyeteg felem is oda lesz. Örökre.