Halkan lépdeltem szorosan mögötte. Hallgattam szapora szívverését, ereiben dübörgő forró vérének apró neszeit. Néhányszor halkan nógatott, hogy végre kipréseljen belőlem egy árva szót, de én továbbra is dacosan hallgattam. A bennem keletkező űr egyre jobban elhatalmasodott, s mélyen belül sósavként mart a bűntudat.

Némán bámultam az apró fűszálakat, amiken áthaladtam. Meghajlottak súlyom alatt, mintha összehúzódnának, mintha félnének tőlem. Egy apróbb tócsa előtt kővé dermedtem. Mélyen bámultam a tükörképemet. Még mindig nem ismertem Alice-t. Még mindig nem tudtam, ki vagyok. Leslie bíztatóan hívogatni kezdett, mikor észrevette, jócskán lemaradtam tőle. Megszaporázva lépteimet, hamar beértem őt. Szívből jövő kedvességgel mosolygott rám, de nekem egyáltalán nem volt kedvem mosolyogni, sőt legszívesebben üvöltöttem volna. Mindezt nem akartam a tudtára adni, lassan lehajtottam a fejem és kizárva a külvilágot egyetlen dologra összpontosítottam: a látomásomra, amiben Őt láttam.

Az út végtelennek tűnt. Csupán a nap mozgásából észleltem, hogy az idő múlik, lassan pereg, mint egy vénséges homokóra szemcséi. A nap halványan áttörte a vastag felhők mogorva függönyét. Az apró vízcseppek a talajon gyönyörű gyémántokként verték vissza a rájuk eső fényt. Akárcsak az én márványszín, hűvös bőröm.

Karjaimat összefontam szorosan melleim alatt, összepréselve törékeny testem. Néhány éles kavics felsértette a lábam, amitől akaratlanul is felszisszentem. Leslie aggódva tekintett hátra, valahányszor hangot adtam az érzésnek, de én csak közömbösen biccentettem neki jelezvén: nincs semmi bajom.

Lassan alkonyodni kezdett. Szinte észre se vettem milyen messze kerültem a tisztástól. A táj egyre barátságosabbá vált, ahogy a távolban feltűnt egy apró ház és a körülötte nyüzsgő élet. Tán egy pillanatra meg is felejtkeztem arról, mit is tettem, mivé váltam; felbátorodva nekilódultam az elém táruló útnak. De minden porcikám hevesen tiltakozott az újabb rohanás ellen. Lábaim megremegtek, és erőtlenül rogytak össze.

Mielőtt még a földre zuhantam volna, Leslie erőteljesen megragadta a karomat és felhúzott magához majd a mellére vont.

-       Hé! Jól vagy? - aggodalmasan fürkészte tekintetem. – Ilyen állapotban nem gyalogolhatsz tovább! Majd én viszlek.

Megszeppenve dideregtem karjai közt s próbáltam összeszedni gondolataimat, de semmi értelmes nem jutott eszembe, így maradtam a nyugtalanító hallgatásnál.

Gyengéden eltoltam magamtól és lehajtottam a fejem. Testem megremegett Leslie hirtelen közeledésétől. Túlságosan nagy volt a kísértés, ösztöneim kezdtek eluralkodni ismét rajtam, amitől hatalmába kerített a félelem. Egyik kezével megfogta az állam és felemelte a fejem, majd csibészes mosolyával próbálta elterelni gondolataimat. Szelíden végigsimított arcomon, épphogy érintve bőrömet, amibe beleborzongtam. Halkan kuncogott és egy gyors, de mégis óvatos mozdulattal ölbe vett, s komótos léptekkel elindult a házikó felé. Hallgattam, ahogy ver a szíve, ez megnyugtatott és valamelyest elterelte a figyelmem vérének illatáról. Karjaimat szorosan nyaka köré fontam és kíváncsian figyeltem minden egyes mozdulatát. Párszor még kerestem tekintetét, de végül feladtam és lehunytam a szemem. Halkan szinte teljesen nesztelenül sétált, talán azt hitte, mély álomba merültem. Megállt egy kis időre és megsimogatta a fejem, apró csókot lehelt a homlokomra majd megszaporázva lépteit ballagott tovább.

A szél kissé feltámadt és szelíden meglebegtette a testemet, védelmezően betakaró anyagot. Szégyenlősen pislogni kezdtem és karjaimmal összepréseltem magam. Pár rakoncátlan hajtincsem arcomhoz sodródott, ami prüszkölésre késztetett. Leslie gúnyosan elmosolyodott s hátrasimította a szálakat. Tekintetem az égre emeltem majd újra és újra elmerültem a látomásomban. Elmosolyodtam valahányszor felidéztem az arcát, de mélységes fájdalom is kísérte a felhőtlen érzést. Üresnek éreztem magam, és abban reménykedtem, ha megtalálom Őt, az üresség végre megszűnni kényszerül.

A hold halványan ragyogott magasan fent az égbolton, sok ezer fényes csillag mellett. Oly közelinek tűnt, de hiába nyújtanám a karomat, sosem érnék el egyetlen csillagot sem. A napot elűzte a sötétség, mély álomba kényszerítette, hogy majd újult erővel térhessen vissza. A fák hatalmas ágainak leveleit kémleltem. Apró árnyakként zizegtek magasan felettem, mintha halkan suttognák szívem szavát. Néhányszor áthatolt a lombkoronáikon a fény, megvilágítva Leslie arcát. Mosolygott valahányszor rám pillantott, de ismét sötétség lett s ő eltűnt a fénnyel együtt. Mintha hosszú órákon át sétált volna a régi, köves ösvényen, de nekem minden perc annyira rövidnek és közömbösnek tűnt. A mellkasomban tátongó űr egyre jobban kiterjedt és elhatalmasodott rajtam, vártam a percet, az órát mikor lelkem végre megnyugvásra talál egy békés helyen, az Ő karjaiban pihenve. Bárcsak láthatnám már, bárcsak érinthetném márványszín arcát…

Gondolataimból Leslie rekedtes hangja rántott vissza a valóságba:

-       Megérkeztünk kisasszony. - kuncogott halkan - Üdvözlöm kegyedet szerény otthonomban! - óvatosan letett a földre majd egy hosszú falépcsőhöz sétált. - Gyere!

Megdörzsöltem szemeimet, és csodálkozva néztem körbe. Egy apró, de annál sokkal gyönyörűbb erdőben találtam magam. Mindenhol zöld növények tekeregtek a mohás kövek közé bújva félénken. Hatalmas, büszke tölgyek emelkedtek a magasba s még talán több ezer különböző növényfaj rejtőzködött a sötétségben. Egy régi falépcső vezetett fel az apró házikó fényei felé.

Megkapaszkodtam a mohával fedett korlátban, és bizonytalanul nehezedtem rá az első lépcsőfokra. Lassan követni kezdtem Leslie-t és hallgattam csendben a zajokat. Ahogy a korhadt fa recseg súlyunk alatt, ahogy a nyüzsgő szentjánosbogarak zümmögnek fényjátékkal a parányi növények közt.

Nem sokkal később felértünk a hosszú lépcső tetejére. A ház ajtajához nagy kövekkel kirakott rövid út vezetett. A mennyei angyalkönnyektől csúszóssá és nyirkossá vált mindegyik kő. Meggondolatlanul Leslie karja után kaptam, és belécsimpaszkodtam - félő volt, hogy elesek. Ő széles vigyorral az arcán bámult rám majd nógatva húzott maga után a ház irányába. Egy pillanatra megtorpantam, amikor az ajtóhoz ért és félénken a háta mögé lopakodtam.

-       Ne félj! Nem te leszel a vacsora. - nevetett fel jóízűen, amire én fintorogni kezdtem.

Megmarkolta a rozsdás kilincset és egy határozott mozdulattal kinyitotta a régi faajtót. Kezemet a szemem elé tettem, túl éles volt a hirtelen felém irányuló fény. Pár percig még önkéntelenül hunyorogtam és pislogtam, aztán végre hozzászoktam a világossághoz. Egy kicsi szoba tárult elém, közepén egy nagy fahordóval, aminek a tetején egy asztallapszerű tákolmány pihent. Jobb oldalt egy lépcső, ami feltételezhetően a padlásra vezetett, mögötte egy régi ágy, telis tele dunyhákkal. Közvetlen mellette egy kisebb, hasonlóan idős heverő, felette egy délceg férfit, egy szépséges nőt és egy apró gyermeket ábrázoló festménnyel. A szoba bal sarkában egy kemence állt büszkén, kellemes meleget árasztva.

Leslie udvariasan előre engedett, s becsukta mögöttem az ajtót, hatalmas zajt csapva. Egy másik helyiségből émelyítő illat áradt. Valószínűleg egy ember lehetett ott. Megborzongtam, és kissé szédelegni kezdtem. Leslie a kis heverő felé irányított és leültetett. Megráztam a fejem és tekintetem a padlóra szegeztem.

-       LESLIE CLEMENT! Sikerült végre hazaérned fiam? Hol kóboroltál eddig? A vacsora kihűlt, én pedig aggódtam érted! Hogy képzelted, hogy eddig kimaradsz?! – hallatszott

a dühtől harsogó kiáltás a másik szobából.

Rémültem hátrahőköltem és nekiütköztem a hófehér falnak. Zihálni kezdtem és testem megremegett. Féltem, hogy rátámadok az idegenre, holott, ő csak a fiát szidalmazza és engem nem bánt.

A hang irányából egy sántító asszony közeledett Leslie felé. Arca kipirult volt és kerekded. Fekete gombszemeivel fia arcát fürkészte. Világos haja csapzottan tekeredett kontyba feje tetején. Zömök testét egyszerű hímzett mintákkal tarkított barnás színű ruha fedte. Kötényén vörös színű foltok virítottak, valószínűleg főzött mielőtt Leslie haza érkezett volna. Kezeit csípőre tette és fejét jobbra-balra ingatta. Közelebb lépett és dorgálóan megcsípte fia fülét, néhány percig még szidalmazta majd arcon csókolta és átölelte. Arcán a szeretet és a megkönnyebbülés feltűnő jeleit fedeztem fel. Néhány percig még simogatta Leslie-t, s kedves szavakkal becézgette, aztán tekintetét rám szegezte.

-       Áh! Szóval vele kóboroltál. Ki a kis barátnőd fiam? - kérdezte kacagva.

-       A nevét sajnos nem tudom édesanyám. A patakparton találtam őt mezítelenül, elázva.

-       És szerinted minden csavargó leányt haza kell hozni?? - gyengéden tarkón ütötte Leslie-t, amitől én is nevetni kezdtem.

-       ÁÚ! - jajdult fel - Ezt miért kaptam? Jót tettem, nemde!?

-       És mi az, hogy nem tudod a nevét? Hát ilyen gyáva kukacnak neveltelek? Tessék megkérdezni tőle, ha már egyszer hazáig hurcoltad!

-       De nem szólt hozzám… - lehajtotta mélyen a fejét elszomorodva.

-       Ejnye, fiam! Hozz neki valami száraz ruhát! Eridj!

Az asszony felém botorkált, angyali mosollyal az arcán. Oly kedvesnek és szeretetteljesnek tűnt, de mégis rettegtem attól, hogy bántom őt. Összekuporodtam a kemény ágyon és a térdeimre hajtottam a fejem. Nagy sóhajjal leült mellém, a fejemre tette a kezét s megsimogatott. Visszafojtottam a lélegzetem. Nem mertem megkockáztatni, hogy belélegezzem a nő illatát. Túl nagy lett volna a kísértés. Tágra nyílt pupillákkal néztem az asszonyt, és zavartan mocorogtam, keresve a helyem, kiszabadulva a kényelmetlen pozitúrából.

-       Üdvözöllek kedveském! A nevem Elisabeth.  Leslie nemsokára hoz neked száraz és tiszta ruhát, rendben?

Válaszként szerényen bólogatni kezdtem és kinyújtóztattam elzsibbadt végtagjaimat.

-       Hogy hívnak kedveském? - zabolátlan tincseimet eltűrte a fülem mögé.

-       Alice… - suttogtam szinte alig hallhatóan.

-       Rendben Alice! A vacsora már jócskán kihűlt, de szívesen tálalok neked is. A konyhában melegítek vizet, hogy meg tudj mosakodni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés