"Néha a rossznak hiszünk, és miután megégettük magunk, már nem tudunk hinni a szépben és a jóban. Akaratlanul is változunk."

(Edward szemszöge)

Egy szépséges hang hatolt át a sötétségen, mintha hívott volna. Gyönyörűen csilingelt és vonzott valami világosabb felé.
- Edward… hallasz engem? – kérdezte az Angyal, de a hangja megremegett. Mintha sírna, mintha szomorú lenne. Nem akartam, hogy egy tökéletes teremtmény ilyen szívfacsaróan szóljon hozzám.
Felnéztem.
Egy gyönyörű nőt pillantottam meg, ahogy a földre kuporodva zokog. Némán felálltam és imbolyogva közelebb léptem. Kevés erőt éreztem magamban. Milyen jó a halál… itt van velem egy Angyal.
- Ne sírj, Angyal… Az angyalok nem sírhatnak – szólaltam meg halkan rekedtesen és a vállára tettem a kezem. Nem tudom, hogy honnan jött ez a gesztus, de olyan ösztönös volt.
Rám nézett.
Megtántorodtam, és Ő ijedten kapott utánam, de a rácsok miatt nem érhetett el. Ahogy megpillantottam vörös szemeit, valami különöset éreztem. Egy emlékkép kúszott megzavarodott elmémbe.

- Edward! Edward! – kiáltozta a nevem Alice izgatottan, majd a következő pillanatban berontott a szobámba és a nyakamba vetette magát.
Halványan elmosolyodtam. – Csaknem vásárolni mész?
- Nem – vigyorgott boldogan. – Ez annál is jobb! Egy új lány jön a sulinkba.
- És? – kérdeztem flegmán. Nem értettem, hogy ez hogy jön ide. Értetlenül meredtem rá, majd felém száguldoztak a gondolatai és egy szépséges angyalt pillantottam meg… az oldalamon. Együtt szaladtunk egymás mellett a fák között, boldogságban és napfényben úszva. A lány egyszerűen… gyönyörű volt. Mint a gyémánt, soha nem láttam még senkit, aki így csillogott volna. Hosszú sötét haja lengedezve hullott a vállára, vékony, formás alakján egy fehér ruha díszelgett, mi elég sokat sejtetett… Arcán szerelmes arckifejezés ült, mintha nem is egy szörnyeteggel töltené az idejét… és mintha ő nem vámpír lenne.
Ami a legmegdöbbentőbb, hogy láttam a jövendőbeli magamon, hogy milyen boldog és milyen szerelmes. De a bűntudat is ott csillogott a tekintetemben, tehát bántottam a lányt. Szörnyeteggé tettem…
- Nem – hörögtem.
- Nem tetszik? – kérdezte Alice legörbített ajkakkal. – Nem tudom pontosan, hogy mikor fog közénk tartozni, hiszen még csak ember, de…
- Nem akarom bántani – tört fel a morgás a torkomból. – Soha. Nem lehet olyan szörny, mint mi. Ő ahhoz túl szép… túl tiszta… túl nemes…
És akkor folytatódott a jelenés, a tekintetünk találkozott, és két szép vörös írisz nézett rám rajongva…
- Mi a neve? – kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Isabella Swan – felelte Alice somolyogva.
- Bella…

- Bella – nyögtem, és megérintettem a hideg kezeket.
- Edward? Igen, én vagyok. Bella – szólalt meg remegő hangon, és én megráztam a fejem. Nem! Nem lehet ő! Mit keres itt? Itt veszélyben van! Bántani fogják! De hisz ő meghalt! Láttam! Leugrott!
- Nem lehet… meghaltál… láttam – nyöszörögtem gyengén és szánalmasan. Az arcán sajnálat gyúlt.
- Vámpír vagyok, nem haltam meg. Itt vagyok veled, és soha nem hagylak egyedül. Értesz engem? Edward… - nyugtatott, de túl zavart voltam. Az én drága Bellám meghalt… miattam! Talán ez is valami átkozott képzelődés? Azért, hogyha vége lesz még nagyobbat csalódjak?
- Nem vagy igazi – nyögtem, és hátráltam egy lépést. – Bella meghalt… miattam… tönkretettem az életét. Ez csak egy újabb látomás…
- Edward… tényleg itt vagyok. Nem haltam meg, valóban leugrottam a szikláról, de csak szórakozásból. Nem lett semmi bajom. Érted? – kérdezte eltorzult arccal. Fájt neki ez az egész, túl hiteles volt… de a kínzóim is hitelesek… miért hinnék neki? Az én kicsi Bellámat már el kellett temetnem a szívemben…
- Meghalt… leugrott…
- Mit mondjak, hogy higgy nekem? Azt hiszem… felcserélődött a szerep. Én lettem az oroszlán és te a bárány – sóhajtotta szomorúan, és a szemeimbe nézett. Szinte láttam, hogy ezek a szemek egykor mogyoró barnán csillogtak.

De nem! Nem hihettem neki! Nem adhatom újra ki magam a két átkozott démonnak! Nem adhatok több okot, hogy belém rúgjanak és kinevessenek…
Ez csak képzelem… még ha ilyen hitelesen is… nem hihetek még egyszer nekik… Az túlságosan fájna, még akkor is ha ez az ál-Bella pont úgy néz ki, mint ahogy egykor Alice fejében láttam.
De akkor sem lehet igaz!

- Cora és Jane kínoznak téged, mindaz, amit eddig láttál és képzeltél… nem a valóság, csak illúzió. Cora turkál a fejedben, és személyre szabott rémálmokat kreál neked, Jane pedig hozzáadja a fájdalmad. De én a valóság vagyok, és azért jöttem, hogy kiszabadítsalak innen. Miattam kerültél ide, ezért én is juttatlak ki. Volturi lettem, csak azért, hogy közelebb jussak hozzád.
- Miért tenné meg Bella ezt értem? – kérdeztem gyanakodva, és árulkodó jeleket kerestem rajta. De közben egyre inkább fáradtam.
- Mert szeretlek.
- Elhagytam Bellát, és tönkretettem – makacskodtam, és zokogni kezdtem. A földre rogytam, és könnymentesen sirattam elvesztett életemet.
- Miért nem hiszel nekem? – kérdezte csendesen, és megvárta, míg egy kicsit megnyugszom.
- Mert túl szép vagy, hogy igaz légy – feleltem halkan, és erőtlenül a falnak dőltem.

(Bella szemszöge)

Ordítani szerettem volna, vagy legalább sírva az anyám karjaiba rohanni. De egyiket se tehettem meg. Reneé-től egy egész óceán választott el, és rengeteg probléma. Nem omolhattam senkinek a karjaiba, hogy megvigasztaljon. Nem volt meg az igazi oroszlánom, aki megvédett a bajtól.

Én lettem az oroszlán, és meg kell védenem Edwardot. Remélem, hogy van képességem. De hogyan derül ki az ilyen? Vagy az önuralmam lenne a képességem? Végül is az is nagy ajándék, csak azzal nem sokat tudok segíteni a szerelmemen.

- Mert túl szép vagy, hogy igaz légy – felelte halkan, és erőtlenül a falnak dőlt. Majd nem belehasadt a lelkem a látványba. Úgy mondtam volna valamit, amitől jobban hinne nekem, vagy amitől jobban érezné magát… de olyan tehetetlen voltam. Nem találtam a szavakat, csak csendben gyászoltam azokat az időket, amikor még minden rendben ment.

Az ember észre sem veszi, hogy mikor alakul úgy az élete, hogy innentől minden rossz… de óvatlanul is bekövetkezhet, anélkül, hogy idejében észrevennénk.

Pár órával később álltam csak fel, közömbös fájdalommal az arcomon. Edward többet nem szólalt meg, hiába is szólongattam, pedig kitettem magamét.
Meséltem.
Elmeséltem, hogy én hogyan láttam az első találkozást, majd az elkövetkezendő heteket és a balesetet, amikor megmentette az életem. Üveges szemmel meredt a semmibe, mintha itt sem lennék. Erősnek mutattam magam, de nem voltam az. Alig vártam, hogy végre valahol kitombolhassam magam. Remegtem az elfojtott feszültségtől és törni, zúzni akartam.

Talán most fog belőlem kitörni az állat, de nagyon remélem, hogy nem. Nem foghatnak gyanút a Volturik. Nem szabad, hogy okot adjak a gyanúra, akármennyire is szeretnék tombolni és ordítani. Nem tehetem, mert Edwardnak szüksége van rám. Nem adom fel, amíg ki nem juttatom, és meg nem mentem elméjének épségét.

- Amy? Merre jártál? – kérdezte Heidi aggódó, de egyben fürkésző tekintettel, mikor összefutottam vele a szobám előtt.
Vettem egy mély levegőt.
- Sétáltam – feleltem nyugodt hangon, majd eszembe jutott a kicsi Gill. – Aro a nagyteremben van?
- Utoljára ott láttam, igen. De miért? – kérdezte gyanakodva. Nem avattam be, hiszen úgyis hamarosan megtudja.
- Beszélni szeretnék vele, fontos. Köszi Heidi – háláltam meg érzelemmentesen és elindultam a nagyterem felé. Senkivel nem találkoztam a folyosón, amit furcsának találtam, de nem érdekelt abban a pillanatban.

Kopogtattam, majd feltárult az ajtó. A Hármas a trónján ült és vesébe látó tekintetekkel néztek rá.
- Amabel! Minek köszönhetjük szívélyes látogatásod? – kérdezte Aro és összecsapta a tenyerét. Felszegtem a fejem, a szemébe néztem, majd alázatosan meghajoltam.
- Uraim! Nem akarok hálátlannak tűnni… de egy kérésem lenne felétek.
- Hallgatunk – bólintott Caius kimérten.
- Míg emberként a rabként dolgoztam, összebarátkoztam egy fiatal lánnyal és a kislányával. Felix mikor megtámadott, megölte a nőt, és a kislány egyedül maradt. Szeretném magamhoz venni – mondtam ki az ötletet, ami nemrég fogalmazódott meg a fejemben.
- Miért tennél ilyet? – kérdezte Aro.
- Miért engednénk egy kisembernek, hogy közénk tartozzon? – kérdezte Marcus hűvösen, és szinte megfagyasztott a tekintete.
- Gill félvér, itt született, és valamelyik vámpír a biológiai apja – folytattam, mire mind a hárman döbbenten meredtek rám.

- Ez… mindent megváltoztat – szólalt meg Aro néhány perces csend után. – Hogy hívják?
- Gillian Jones. Az anyja Cecily Jones volt, amíg Felix meg nem ölte.
- Nem akarlak elkeseríteni, de Felixnek nincs megtiltva, hogy rabot öljön, csak kivételes esetekben, mint például nálad. Mindjárt szólok valakinek, hogy hozza ide a kislányt. Kedveled?
- Igen, de ő most haragszik rám – feleltem őszintén. – Engem okol az anyja haláláért.

- Uram? – lépett be ebben a pillanatban Jane, ajkán gunyoros arccal. – Elnézést, amiért nem jöttem azonnal – szabadkozott, majd végig nézett rajtam. – Megint problémázik a bárányka? Vagy talán kitalálta, hogy neki szintetizált vér kell?

Dühösen meredtem rá, és morogni kezdtem.

- Nem. Fontos információkat közölt, például, hogy a rabok között egy családtagunk rejtőzik, egy félvér lány. Soha nem volt még példa hozzá hasonlóra. Az édesanyját Felix megölte és Amy magához szeretné venni.
- Megérdemelte a szuka – morogta halkan az orra alatt, de én meghallottam. Nem tudom, hogy mi történt velem, de eldurrant az agyam.

Morogva vetettem rá magam Jane-re, aki visítva viszonozta a támadást. Az indulatok elszabadultak bennem, és meg akartam ölni. Bántotta Edwardot, megsértette Cely emlékét. Még soha nem éreztem vad gyilkolási vágyat, mindezidáig. Minden vágyam volt, hogy darabokra tépjem, és ízenként vessem a tűzre…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés