(Edward szemszöge)


- Ez mind azért van, mert én… félvér vagyok. – mondta.
Egy félvér? De hát… ilyen nem lehet! Ez lehetetlen! Carlisle hallott volna róla.
De mi van, ha ez tényleg igaz? Minden jel erre mutat.
- Nos… khm… - köszörülte meg zavartan a torkát Carlisle. – Kérlek elmagyaráznád, nekünk miben hasonlítasz az emberekhez, és miben a vámpírokhoz? – Igen, ez a megfelelő kérés. Családom gondolatait hallva, mindenki – még Rosalie is – kíváncsi volt. De azt hiszem engem érdekelt e legjobban, mivel én a pajzsa miatt nem látok a fejében. A csönd, ami körülötte van, szinte megőrjít. Legszívesebben odamentem volna hozzá és addig könyörgök, ameddig el nem mondja mi jár az eszében.
- Előtte kérhetnénk valamit? – állt fel Marie. – Ezt soha senkinek sem mondhatjátok el. Bellát üldözi a Volturi. – megölelte lányát.
- Akkor elmesélem, hogy milyen tulajdonságaim vannak. Iszok vért, természetesen állatit, de ezt csak havonta egyszer, mert vadászat után csillog a bőröm. Lassabb és gyengébb vagyok nálatok, de az embereknél erősebb és gyorsabb. Viszont a hallásom és a szaglásom jobb, mint a tiétek. Mint halljátok, ver a szívem, de nagyon lassan. Némi vér is kering bennem, de lényegesebben kevesebb, mint az embereknél. Ugyanolyan sebezhetetlen vagyok, mint ti. – ült le szülei közé, akik féltőn néznek rá.
- Tudsz sírni? – faggatta Alice.
- Igen.
- Esetleg kivizsgálhatnálak? Érdekelne, hogy hogyan működik a szervezeted. – kérdezte Carlisle. Bella bólintott.
- De ez hogy lehetséges? Mármint, hogy félvér vagy! – érdeklődött Jazz.
- Anyu ember volt, még amikor aput megismerte. És apu akkor már vámpír volt. Tehát anyu emberként hordott ki, de át kellett változtatni, különben meghalt volna. – az utolsó mondatot keserűen mondta.
- Nem te vagy a hibás… - nézett rá Marie.
- De ha apa nem változtat, át meghalsz! – közölte szárazon. Nem hittem volna, hogy valaki túltehet Edwardon önmarcangolásban. Tévedtem! – hirtelen kaptam rá a fejem Jasperre és felvontam ajkaimat a fogsoromról. Pár pillanat múlva hitetlenkedve néztem testvéremre, aki csak elégedetten mosolyogott. Nem értettem, hogy miért csináltam ezt. Valami megmagyarázhatatlan érzésem volt, mintha bármi áron meg kéne védenem Bellát.


A beszélgetést más irányba terelődött, de én képtelen voltam figyelni. Minden egyes gondolatomat csak körülötte forgott. Miért vonz ennyire? Miért olyan különleges számomra? Miért érzem úgy, hogy csak velem van biztonságban?
Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor valaki megszólított.
- Edward! Hallasz? – fogta meg a vállam Alice.
- Igen itt vagyok! – ráztam meg a fejem, arra gondolva, hogy így kiűzöm az oda nem való gondolatokat.
- Johnék szeretnének tudni a képességedről! – mondta Carlisle.
- Rendben! – mosolyogtam és pillantásom Bellára tévedt. Arca vonzotta szemeimet és nem tudtam máshova nézni, mint ő rá. Zavart kuncogást hallottam magam mellől. Marie volt az és az járt a fejében milyen szép pár lennénk.
- Nos, én… gondolatolvasó vagyok! – szólaltam meg hosszú csönd után.
- Tessék? –dermedt meg John és Marie mellettem. Bella kitágult szemmel nézett rám, de aztán rendezte vonásait.
- Szóval te hallottad minden gondolatomat? – célzott ezzel az előbbi képzelgéseire, ami Belláról és rólam szóltak.
- Igen.
- Én sajnálom, csak… - hajtotta le a fejét bűntudatosan Marie.
- Semmi baj, megszoktam! – mosolyodtam el. John átölte feleségét és azon gondolkodott, Marie mivel bánthatott meg engem. De arra jutott, hogy amikor elmegyünk, kifaggatja.
- Játszol valamilyen hangszeren, Bella? – kérdezte Alice furcsa mosollyal az arcán. Gondolataiban semmi különöset nem találtam, így nem is foglalkoztatott hirtelen jött érdeklődése Bella zenei tudása iránt.
- Igen, zongorázom. – mosolyodott el Bella. Egyszerűen gyönyörű volt. Én ilyenekre nem gondolhatok!
- Játszanál nekünk? – kérdezte Esme. Hiányzott neki a zongorajáték, hisz régen nagyon sokat zenéltem rajta. Bűntudatom lett. Legalább az anyám kedvéért játszhattam volna, de én önző módon csak a saját fájdalmamba temetkeztem.
- Hát én… nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – motyogta az orra alatt.
- Kérlek kislányom! Olyan szépen játszol! – kérlelte Marie.
- Biztos? – mindenki bólintott. Sóhajtva leült a zongora elé és játszani kezdett rajta. Felismertem ez a művet. Beethoventől a Moonlight Sonata. A szám közepénél Alice mellé ült és elkezdett dúdolni. Összhangban voltak, de a zene nem érdekelt, csak az, hogy Bella arcán csodálatos mosoly jelent meg. Ez engem is mosolygásra késztetett.
A mű véget ért és Bella nevetve kelt fel a zongoraszékről. Látszott rajta, hogy szereti a zenét.
Esme felsóhajtott.
- Gyönyörűen játszol Bella! Bárcsak én is gyakrabban hallhatnék zongoraszót! – hirtelen észbe kapott és bocsánatkérően rám nézett.
- Ki játszik nálatok a családban? – kérdezte John.
- Én! – szólaltam meg.
- És te nem akarsz bemutatót tartani nekünk? – mosolygott rám Marie.
- Mi lenne, ha Edward és Bella együtt játszanának? – ugrott fül Alice. Tudtam, hogy valamit tervez!
- Én benne vagyok – mondtam túlságosan is gyorsan. Gondolkozz, mielőtt beszélsz, Edward! De már úgysem tudom semmisé tenni a történteket, ezért várakozóan néztem Bellára. Lehajtotta fejét és én most is ugyanolyan ideges és zavart voltam, mert nem látok a gondolatai közé. Hirtelen kaptam észbe. Ilyen nem lehet! Miért érdekel engem ez a lány?
Teljesen megváltoztak az érzései, már nem olyan…- gondolta Jazz, de nem fejezte be, mert látta, hogy őt nézem.
- Rendben. – állt fel Bella és a zongorához lépkedett. Kecses járása volt, amit bármelyik vámpírnő megirigyelhetett volna. Utána mentem és végül leültem mellé. Eddig még nem kerültem hozzá nagyon közel, ezért nem is éreztem ilyen intenzíven vérének az illatát. Egyszerűen csodálatos volt. Bár mivel ő félig vámpír, ezért nem csalogatott annyira, mintha ember lenne, csak azt éreztem, hogy azt akarom, örökké mellettem legyen.
Ismét, mint a mai nap sokadjára megráztam a fejem. Ez lehetetlen. Ezt ki kell vernem a fejemből!
- Mit játszunk? – kérdezte Bella. A hangja… Na jó, tényleg be kell fejeznem ezt!
- Ha jó hallottam, akkor fent Debussyt hallgattál. Szóval játszhatnánk, a Claire de lunet! – Bella beleegyezően bólintott.
Zongorázni kezdtünk. A külvilág megszűnt és csak a mellettem lévő tündérre tudtam figyelni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés