Csak néhány nappal később tudtuk meg, hogy Leo első szülinapja milyen fontos nap is volt. Elsősorban persze a szülinap miatt, másodsorban pedig - az éjjel ünnepelt - három éves évfordulónk miatt Edwarddal. Ám az igazi különlegesség nem ez volt.
Kedd délelőtt Leóval átmentünk a nagy Cullen-házba, hogy tudjon játszani Emmettel és Rose-zal, én pedig Alice-szel a bulin készült képeket rendezgettem albumba. Éppen egy különösen jól sikerült csoportképet csúsztattam be a helyére, amikor Alice szeme hirtelen a távolba révedt. Amikor a látomása véget ért, boldogan elmosolyodott, de nem volt hajlandó elárulni, mit látott.
- Jó ez a kép, együtt a család - felelte sejtelmesen a faggatózó kérdéseimre.
Eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam, ha nem akar válaszolni, nem is fog. De azt is tudtam, hogy előbb-utóbb rájövök miről van szó, hiszen ha Alice látta, akkor nagy eséllyel be fog következni. Nem is sejtettem, milyen hamar választ kapok majd a kérdésemre, míg meg nem hallottam Esme apró sikkantását az emeletről.
- Istenem, ez csodás! - folytatta.
Időm sem volt elgondolkozni, hogy miről lehet szó, már meg is jelent a lépcső alján, és felénk száguldott.
- Bella, nem fogod elhinni! - Csak hozzám beszélt, nyilván tudta, hogy Alice-nek nem mondhat újdonságot. Nekem már annál inkább... - Rose és Emmett végre itthon maradnak!
- Ez fantasztikus - ujjongtam én is, és boldogan megöleltem.

- Üdv újra itthon! - kiáltotta el magát Edward, amikor munka után belépett a nagy Cullen-házba. Az egész család a nappaliban ült, és Alice terveit hallgattuk, melyek természetesen Emmették hazaköltözésének megünneplésére vonatkoztak.
- Megint hallgatóztál? - vigyorgott Em, amikor Edward a nappaliba ért.
- Az lett volna a különös, ha nem hallom meg... - felelte Ő, majd lehuppant mellém és apró csókot lehelt a számra. - Alice tervei közt némelyik olyan nagyszabású - és lehetetlen - hogy már Forks határában hallanom kellett volna - folytatta.
Esme boldog mosollyal, halkan szipogva nézett rajtunk végig. Követtem a példáját, egy nagy, boldog családot láttam magam körül, és maradéktalanul a részesének éreztem magam. Jasper ült a kanapé egyik szélén, Alice a lábai előtt ült a padlón, törökülésben, és szorgosan körmölt valamit egy kis noteszbe. A másik oldalon Esme ült, félig Carlisle-nak dőlve, aki a kezében tartotta a kis Leót, és láthatóan teljesen elmerült a kettejük játékában. Velünk szemben ültem én, Edward karja biztonságot nyújtóan ölelte át a vállamat, fejemet a vállára hajtottam. Mellettünk Emmett terpeszkedett, az ölében Rose-zal, és éppen az egyik zavaros, kívülről követhetetlen apró játékukat játszották. Amennyire én láttam, Rosalie minták rajzolt Emmett lábára, ő pedig időnként rácsapott a kezére. Edward már korábban elmesélte, hogy kettejüknek kismillió ilyen apró, különc szórakozásuk van...
Mindenki el volt foglalva valakivel, vagy valamivel, de mégis érezhetően összetartoztunk, végre igazán egy család voltunk. Olyan pillanat volt ez, amin a terhességem alatt talán még el is sírtam volna magam. Most azonban csak igyekeztem belőle minél többet magamba szívni, a meghitt légkört örökre az eszembe vésni, tökéletes memóriám segítségével. Biztos voltam benne, hogy az életünk nehézségei még nem értek véget, hogy várnak még ránk kellemetlen meglepetések. Miért is volna másképp? Egy végtelen élet a problémák végtelen lehetőségét is jelenti. De ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy amíg együtt a család, addig mindent átvészelünk. Elvégre, mind igazi Cullenek vagyunk...

- Akkor mi pénteken indulunk... - szólalt meg teljesen váratlanul Emmett.
Esme ennek hallatán ijedten rezzent össze, és tekintetét Edwardra kapta, majd újra Emmettre és végül Alice-re. Nyilván próbált rájönni, ők mit gondolnak fivérük kijelentéséről. Rosalie csúnyán nézett sokszori férjére, és félpercnyi koncentrálás után Edward fejcsóválva csatlakozott hozzá. Emmett is eddig bírta fegyelmezni magát, és szélesen elmosolyodott. Alice bosszúsan nyelvet öltött rá - úgy festett, őt valamelyest sikerült becsapnia.
- Semmit sem értek - rázta a fejét Esme, de már nem tűnt olyan riadtnak, ő is érezte, hogy nincs gond.
- Nem terveztük előre, hogy visszaköltözünk, úgyhogy a cuccainkért, és természetesen Rose kocsijáért vissza kell ugranunk - kuncogott Em, szemlátomást hihetetlenül elégedett volt a reakcióval, amit az előbbi félreérthető kijelentése okozott.
- Te kis szemtelen... - mosolyodott el Esme, és játékosan fia felé legyintett.
- Minden el fog férni a két kocsitokban, vagy valamelyikünk menjen veletek? - szakította el tekintetét Carlisle egy pillanatra Leóról, hogy a kérdezettekre nézhessen.
Rosalie éppen szólásra nyitotta a száját, de Alice megelőzte:
- Nem férnek majd el. Én szívesen segítek nekik, Jasper autójával már elég helyünk lesz...
- Miből gondoltad, hogy kölcsön fogom adni? - kérdezte szemöldök ráncolva Jazz.
Alice sejtelmesen elmosolyodott.
- Majd meggyőzlek - sandított fel Jasperre, aztán egy pillanattal később már folytatta is a firkálást.

Hogy végül Alice miképp kapta újra kölcsön Jazz autóját, azzal igyekeztem nem túl sokat foglalkozni, de megszerezte, így pénteken Emmett dzsipjét követve ő is elindult, hogy segítsen a költöztetésben.
Éppen a nappaliba siettem rendet rakni, miután Leo végre elaludt, amikor meghallottam a Volvo motorját, ahogy Edward begördül a feljáróra. Vártam az ismerős léptek közeledő hangját, de valami egészen más hang ütötte meg a fülemet. El sem tudtam képzelni a magyarázatot, így az ablakhoz léptem és kinéztem. Amint a hanghoz látvány is kapcsolódott már kezdet érthetővé válni számomra a helyzet. Edward a kocsi oldalának dőlve, a telefonját a füléhez szorítva hadart. Nyilván tudta, hogy Leo alszik, és nem akarta felébreszteni. Elégé türelmetlennek, és feszültnek tűnt, ami egyáltalán nem jellemző rá. Egy rövid ideig hallgatott, aztán újra hadarni kezdett, még hangosabban.
- Én értem, de neked is meg kell értened... - hallottam meg a szavait.
Ilyesfajta ingerültséget egyedül mérhetetlenül nagy makacssággal lehet kiváltani Edwardból - ezt tapasztalatból tudtam. A Cullenek mind elég makacsok, ha a maguk igazát kell védelmezniük, úgyhogy valószínűnek láttam, hogy családtaggal beszél. Rosalie volt mindnyájunk közül a legmakacsabb, de nem jutott eszembe semmi olyan indok, ami miatt így összekaptak volna Edwarddal. Ráadásul vele az elmúlt évben Edward mindig igazán türelmes volt... Így hát a második legkitartóbbra, és elvakultabbra tippeltem. Éppenséggel arra több elképzelésem is volt, hogy Emmettel min vitatkozhatnak... Hiszen most költözködnek, és addig hallott információkból következtetve azt a rengeteg felhalmozott játékot öt autóval sem lehetne hazahozni. Em viszont ragaszkodik hozzájuk...

Miután úgy véltem sikerült megoldanom a rejtélyt, a gondolataim egész más irányba terelődtek. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem Edwardról. Ennyi év után is ugyanúgy lenyűgözött, mintha csak először pillantottam volna meg. Szoborszerű termete, ahogy hanyagul az autónak dőlt, bronzvörös haja, amelybe bele-bele kapott a szél, aranyszínű szemei, melyek most kissé összeszűkültek - minden porcikája elvarázsolt, és ellenállhatatlanul vonzott. Kedvem lett volna kirohanni a házból, aztán berángatni őt, a telefont messze hajítva. Szerencsére egészen jó önuralmam volt - habár az övének nyomába sem érhettem -, így sikerült megállnom, hogy képzelgéseimet valóra váltsam. Csak álltam az ablaknál, és élveztem, hogy leplezetlenül bámulhatom.
- Nagyszerű ötlet! - morogta hangosan Edward, ezzel kizökkentve álmodozásomból. Arca enyhülni látszott.
Még mondott pár dolgot, aztán letett a telefont, és sebes léptekkel a ház felé indult. Mielőtt eltűnhettem volna az ablakból felém pillantott, és rám kacsintott. Szóval semmi titkos nem volt a leskelődésemben...
Halkan csukta be az ajtót, és csak suttogva köszönt nekem, bizonyára nem akarta felébreszteni Leót.
- Sikerült rávennem egy kompromisszumra Emmettet - közölte, nyilvánvalóvá téve, hogy tudja, hogy hallgatóztam, és rájöttem mi a helyzet. - Alice segítségével végig nézi az összes ajándékot, és csak néhányat hoz haza, aminek Alice képessége szerint Leo leginkább örülne. Kemény küzdelem volt, és azt hiszem, a neheze Alice-re vár - sóhajtott. - Leghamarabb hajnalra várhatjuk őket...
- Nagyon értesz hozzá, hogy meggyőzd az embereket - jegyeztem meg, és közelebb léptem, hogy megcsókolhassam.

Habár a családban Alice volt az ügyeletes jós, Edward mégis jól tippelte meg, mikor érnek majd haza a testvérei. Hajnali négykor gördült be sorban a három kocsi, nem kis ricsajjal. Alice megtépázott idegekkel pattant ki, és az ajtót becsapva a házba rohant. Rose még veszekedett egy kicsit Emmettel, aztán követte húgát. Habár csak hallottam a történéseket, pontosan el tudtam képzelni, ahogy Em flegmán vállat von, és dudorászva pakolódni kezd.
Délutánra aztán mindennel kész voltak, ráadásul békességben. Esme nagyon boldog volt, hogy végre megint teljesen együtt a család, és ezt megünnepelendő nagy vadászatra indultunk. Edward korábban elment, így Ő vállalta, hogy otthon marad Leóval.
Az elkövetkező hetek nagy boldogságban teltek, ha nem is zökkenőmentesen. Hiába éltünk két külön házba, és volt a nagy Cullen-ház tényleg igazán nagy, mindig adódott egy-egy apró csetepaté. Valaki mindig útban volt, vagy túl hangosan fütyörészett, esetleg túl mozdulatlan volt. Alice Emmettel vitatkozott, akinek új hobbija volt, hogy morbid, megvalósíthatatlan tervek szövögetésével bosszantó látomásokat idézett elő húgánál. Esmének Carlisle újonnan szerzett kísérletezgetési kedve ellen volt kifogása - miután kis híján felrobbant a konyha. Edward pedig Jasperrel kapott össze elég csúnyán, mivel Leo alvásidejében állítólag túl hangos volt. Rose és én maradtunk csak ki a vitákból. Ő valószínűleg azért, mert az elmúlt évek után igyekezett kerülni a konfliktusokat - és mindenki más is elfogadóbb volt vele. Én pedig nem láttam értelmét ezeknek a civódásoknak, okom sem igazán volt rá, hogy bárkivel is összekapjak. Ráadásul féltem is volna, hiszen az összes Cullen igen gyakorlott vitapartnernek tűnt - a hosszú együttélés során sok tapasztalatot szereztek.
Mindezek ellenére jól megvoltunk, egyszerűen csak zajlott az élet.

Ahogy telt az idő, lassan kialakultak az új szokások. Edwarddal igazán ügyelnünk kellett, hogy időnként mi is lássuk a fiunkat, ugyanis mindenki Leóval akart lenni. Örömmel láttam, hogy Rosalie is kezdi elfogadni a helyzetet, és egyre gyakrabban közelít Leo felé. Emmett valóságos fanatikusnak bizonyult, félig a mi házunkban élt, és havonta meglepte Leót valamilyen ajándékkal - mert nem engedtük, hogy hetente vegyen valamit.
Leo pedig elképesztő módon fejlődött a tovább a maga sajátos, és persze némileg befolyásolt ütemében. Az étrendjében egyre gyakrabban jelentek meg szilárd ételek, ami viszont nehezítette a vér adagolását. Szerencsére a bébi papiktól eltérő módon, már voltak olyan ételek, amiket magában is szeretett. Különösen a kekszek elmajszolását élvezte, a másik kedvenc étele pedig a rizs volt. Mindenki nagyon elcsodálkozott, mikor kiköpte a húst. Leo igazi vegának számított, az éltető állatvért leszámítva, persze.
Az evésnél azonban sokkal élvezetesebb, és logikusabb volt, amikor végre beszélni kezdett. Az első igazi szavát, ami több volt babagügyögésnél Edwardnak szánta. Ő éppen hazaért a munkából, amikor Leo sietve felé totyogott. Kinyújtotta a karját, ahogy tette azt mindennap, és egyszer csak megszólalt:
- Japa - mondta egészen érthetően.
Ettől kezdve nem volt megállás. Egy héten belül a szókincse újabb négy szóval bővült: aja, azaz anya; bümbü - autók. Minden egyéb személyre és tárgyra a baba és a nami, vagyis hami szavakat alkalmazta. Em különösen szórakoztatónak látta, amikor Leo haminak titulálta a tévében futkosó sportolókat...

Miután Leo már beszélni is tudott a fejlődése kevésbé mutatott látványos ugrásokat rövid távon, de azért így is lenyűgöző volt, és persze nagyon kellett ügyelnünk rá. Carlisle folyamatosan mérte, és vizsgálta őt, és azt tervezte, hogy ha Leo elmúlt öt éves, bátrabban fogunk kísérletezni a táplálkozásával, hogy kiderítsük a félvérsége valódi tulajdonságait.
Időnként egészen bepánikoltam, olyan gyorsan röppentek el életünk legfontosabb napjai, mintha csak az idő is vámpírszárnyakon lebegne. Annyira szerettem volna lelassítani a múlását, kiélvezni Leo kiskorának minden apró pillanatát, hiszen ezt nem lesz lehetőségünk többet átélni. Legfeljebb ha valamilyen módon esetleg majd Leónak is lesznek gyerekei. De ahhoz, hogy ennek a valószínűsége egyáltalán kiderüljön, még sokat kellett várnunk.
Egy év olyan észrevétlenül tűnt el, hogy komolyan meglepődtem, amikor rájöttem, hogy Leo hamarosan két éves lesz. Pedig elég lett volna, ha végig gondolom, hogy már négy album telt meg a róla készült fotókkal. De Leóra ránéznem is elég volt: a korához képest kicsit talán magasabb volt, de Carlisle szerint még tökéletesen átlagos. Már teljesen biztosan sétálgatott a lakásban, sőt futkosott is - gyakran Emmettel, aminek köszönhetően a házban minden törékeny tárgy halálra lett ítélve -, és egy-két apró kiejtési problémát leszámítva tökéletesen, folyékonyan beszélt.

A második zsúr bizonyos szempontból jobb, másfelől rosszabb volt az elsőnél. Alice hagyta, hogy segítsünk neki, és a magára vállalt feladatokat is tökéletes nyugalommal készítette el. Az egész család együtt készülődött, és úgy tűnt, már Leo is megért valamennyit a dologból. Sajnos azonban nem volt teljes a család, mivel Anya és Phil nem tudtak eljönni. Ha nem küldtem volna nekik mindig friss képeket, akkor talán el is feledkeztek volna róla, hogy van egy unokájuk. Persze nem haragudtam rájuk emiatt, hiszen ők ilyenek voltak, és én így fogadtam el őket....
Emmett ezúttal csak két ajándékot vett - plusz egyet közösen Rose-zal, de az állította, hogy ez nem számít bele. Alice előre látta, hogy Leo micsoda követhetetlen sebességgel fogja tépkedni a papírt, ezért a maga meglepetését öt rétegbe csomagolta, hogy jó sokáig kitartson, és amikor Leo túlságosan beindult, észrevétlenül elterelte Charlie figyelmét a különösen viselkedő unokájáról.

A napok ezután is szédítő gyorsasággal teltek, és még alvás nélkül is kevésnek éreztem az időt. Élete harmadik karácsonyán Leo már abszolút tisztában volt mindennel, sőt ragaszkodott hozzá, hogy ő is készíthessen ajándékot szeretteinek. Szerencsére Renée és Phil is megérkezett, utóbbi egy méretes gipsz és két mankó társaságában. Régen látták Leót, ezért Charlie és a Cullen család hagyta, hogy egész este ők foglalkozzanak vele. A renget ételt még sosem pusztították ennyien - a szüleim, Phil és Leo is bőségesen ettek - de így is több maradt, mint fogyott.
Szerencsére nem kellett aggódnunk többé amiatt, hogy Leo esetleg olyasmit tesz, amivel elárul minket. Elég okos volt, hogy megértse, vannak dolgok, amiket csak magunk közt tehetünk, amikről még Charlie papának sem mesélünk. Igaz a mesélés nem is jelentett volna olyan nagy problémát, hiszen egy kisgyermek fantáziája hihetetlenül élénk tud lenni, senki sem kezdene gyanakodni. Ha pedig Leo véletlenül mégis megfeledkezett volna arról a kevés szabályról, amit a titkunk védelmében állítottunk, Edward akkor is könnyedén meg tudta akadályozni. Nem sokkal az után, hogy Leo beszélni kezdett a gondolatai is egyre tisztábbá váltak, habár Edward állítása szerint még így is főleg emlékképekből álltak. De fokozatosan fejlődtek, és Edward már előre tudhatta mire készül a fiunk, így ha az veszélyes lett volna, még időben megállíthattuk.

- Gyere csak ide, Lee! - kiáltotta el magát Emmett, és megpaskolta a kanapén a mellette levő üres helyet.
A szemközti fotelből, Edward öléből figyeltem, ahogy egy átlag vámpírnál alig lassabban besüvít a szobába Leo. Fél méterre a kanapétól elrugaszkodott, és kecsesen fenékre érkezve huppant kedvenc nagybátyja mellé. Ezt a gyakorlatot már jó ideje próbálgatta, de eleinte folyton leesett a kanapéról, beütötte valamiét...
- Tudod-e mi lesz szombaton? - kérdezte Em, olyan arcot vágva, mintha valami igazán elgondolkoztató kérdést tett volna fel.
- A szülinapom, a szüliiinapoooom! - felelte kacagva Leo, és közben ugrálni kezdett a kanapén - ami egyébként tilos volt, de ez sosem zavarta. Most mégis jobban járt volna, ha hallgat rám, mert megcsúszott a lába, és lecsúszott a kanapéról. Hárman kaptunk utána, és a tőle legtávolabb lévő Edwardnak sikerült elkapnia, mielőtt földet ért volna.
- Leo, hányszor mondtam, hogy ne ugrálj a kanapén? - dorgáltam meg, de nem is figyelt rám, talán a szigorú hangnem hiánya miatt.
Képtelen voltam rendesen megszidni, egyszerűen csak örültem, hogy jól van. Jazz és Alice folyton azt hajtogatták, hogy túlságosan féltem Leót, Edward aggodalmát pedig már egyenesen betegesnek titulálták.

Miután Leo sikeresen helyet foglalt a kanapén, és Edward óvatos tekintetének tüzében nyugton is maradt, Emmett folytatta a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.
- Bizony, a szülinapod! - bólogatott fontoskodva. - Én pedig arra gondoltam, hogy ha már ilyen okos és aranyos kisfiú vagy, akkor valami igazán klassz dolgot kell kapnod. De nem tudom eldönteni mi lehetne az... Segítenél nekem? Mit szeretnél kapni?
Leo szeme felcsillant a kérdés hallatán, és kis híján újra ugrálni kezdett, de aztán ránk pillantott, és inkább csak széles vigyorával fejezte ki érzelmeit. Már éppen elcsodálkoztam volna, hogy milyen szerény, amikor hirtelen bevallotta, mit is szeretne.
- Autót - suttogta, aztán lelkesen folytatta. - Igazit. Vagy egy Vollót szeretnék, vagy egy olyan Mer... Mercsé...
- Mercedest? - segítettem ki óvatosan.
- Igen - pillantott rám hálásan, aztán újra imádott nagybátyjára nézett. - Olyat, mint anyujé, csak feketében, mert úgy fijúsabb!
Emmett és Edward büszkén összenéztek, és egészen őszintén már én is kezdtem őket megérteni. A száguldás valóban fantasztikus élmény, érthető, ha Leo is szeretné kipróbálni.
- Ígérem, hogy néhány év múlva kapsz egy autót - szólalt meg végül Ő, elővéve apai énjét. - Egy sokkal jobbat, mint a Volvo, vagy mint anyu kocsija. De most sajnos még nem érnéd el a gázpedált, vagy nem érnéd fel a kormányt - választanod kéne, de a vezetéshez mindkettőre szükséged van!

Leo szája legörbült, aztán kérlelően Emmettre pillantott. Nem kellett gondolatolvasónak lenni, hogy rájöjjek mit akar.
- Nem, kicsim, ezt még Emmett sem fogja megengedni - ugrottam hozzá, és húztam az ölembe. Valahányszor meg kellett tiltanom neki valamit, és ő ettől elszomorodott, mindig szörnyen éreztem magam. De ami lehetetlen, az lehetetlen.
- Hát igen, ezzel tényleg várnunk kell még egy kicsit - dörmögte Emmett kelletlenül. - De ne keseregj, Lee, mert mire autót kapsz, a szüleid autóit még tolatva is megelőződ majd - kacsintott Leóra. - Addig viszont ki kell találnod egy másik ajándékot, hogy szombaton is átadhassak valamit.
- Én csak autót szeretnék... Már nem is szeretem a szülinapom - motyogta Leo, aztán a karomba bújt, és halkan hüppögött.
Emmett sosem tudott mit kezdeni magával, amikor meglátta Leót sírni, így gyorsan odébb állt. Edward pedig azonnal elfoglalta a helyét, és mindkettőnket átölelt.
- Ígérem, hogy ez lesz életed legklasszabb szülinapja! - fogadkozott Edward.
- Biztos? - kérdezte könnytől maszatos arccal Leo, de láttam a szemében, hogy valójában nem kételkedik. Már háromévesen is tudta, hogy Edwardra örökké számíthat. Ha Ő ígér valamit, akkor amellett tűzön-vízen át kitart.
- Tutti-bitti - nyújtotta tenyerét Edward, és Leo azonnal belecsapott a szertartásuk részeként.

- Azt hiszem, olyasvalakinek, aki egy nap majd tolatva lehagyja a szüleit, sokat kell ennie - állítottam talpra Leót, és igyekeztem letörölni a könnyeit.
Mindenkitől elbúcsúztunk, és hazaindultunk vacsorázni. Sikerült kiharcolnia, hogy a nappaliban ehessen, és addig is nézhesse a baseball meccset, ami annyira lekötötte, hogy még tíz perccel a tányérja kiürülése után is újra meg újra a szájához emelte a villát...
- Szóval szombaton a te napod lesz? - kérdezte tőle Edward, amikor megindultak az emeletre. Én a konyhába igyekeztem, rendet rakni, de megálltam egy kicsit hallgatózni.
- Igen - mondta kétkedő hangon Leo.
- Nem felejtettem ám el, tudom, hogy szombaton leszel két éves.
- Nemiiiis! Három leszek - tiltakozott hevesen, és láttam magam előtt, ahogy próbálja az ujjain is mutatni a számot.
Halk csattanás hallatszott, ahogy Edward vélhetően a homlokára csapott.
- Ezt nem mondod komolyan! Ilyen nagy lennél? - álmélkodott.
Mosolyogva tértem vissza a konyhába.

- Hogyan fogod élete legjobb szülinapjává tenni ezt a mostanit? - kérdeztem halkan Edwardtól néhány órával később, mikor leültem mellé a fekete kanapéra.
Előbb gondosan magához húzott, majd hosszan megcsókolt, és csak ezután volt hajlandó válaszolni.
- Csak eszembe jut majd valami... Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy ennyire szeretne már vezetni... - morfondírozott Edward. - Mikor a szobájában hasalva kisautózunk, olyankor persze gyakran felvillan az agyában, hogy milyen is volna egy igazi autóval tenni mindezt, de nem vettem eddig komolyan. Nem is tűnt komolynak, csak amolyan felrebbenő ábrándnak...
- Edward... - szólaltam meg hosszú gondolkodás után. - Leo tudja, hogy olvasol a gondolataiban?
- Igen - felelte egyszerűen, de aztán mégis magyarázni kezdte. - Nem nevezi meg magában, csak tudja, hogy mi mindig tudjuk, mire készül, vagy miért szomorú. De ő ezt érzi természetesnek.
Nos, igen. Leo nevelésében ezen az egy ponton ütköztünk mérhetetlen akadályba. Tudta, hogy Charlie papa nem láthatja néhány különlegességünket, hogy sem ő, sem az idegen emberek nem tudhatnak ezekről, de ennél többet nem fogott fel abból, hogy mi mennyire mások vagyunk, mint az átlagos emberek. Tudta, hogy ő vért iszik, és azt is, hogy mi időnként vadászni megyünk, de ennyi. Ő ezt hitte természetesnek, ami bizonyos szempontból teljesen rendben van, hiszen, ő valóban ennek született. Ugyanakkor ha egy kicsit idősebb lesz, valahogy muszáj lesz beavatnunk az egészbe... És egyelőre fogalmunk sem volt, hogyan is magyarázzuk el neki. Hogy mondd meg egy kisgyereknek, hogy ami számára a normális élet, annak mások szerint létezni sem szabadna? Hogy ő sem létezhetne!

A szombatig hátralévő néhány napban az egész család Leo meglepetésén tanakodott. Emmett és Edward összedugott fejjel pusmogtak, Rosalie és Alice kicsit hangosabban vitatták meg véleményüket, Esme szinte röpült a lakásban, hogy minden új ötletről tudjon, Jasper és én pedig igyekeztünk lefoglalni a kis ünnepeltet, hogy mindebből semmit se vegyen észre. Végül három ajándékot választottunk ki a rengeteg felmerülő lehetőség közül: az elsőt, egy biciklit már régebben megvettük, és Emmett elvállalta, hogy kitalál hozzá egy jó körítést, hogy Leo ne érezze úgy, autót kért, és kiszúrjuk a szemét egy háromkerekű bringával. A második ötlet Alice-hez tartozott, hiszen leginkább ő volt otthon a számítógépes dolgokban. Vett egy nagyon élethetű autós játékot, amit a tévén kell játszani - én mindössze ennyit értettem belőle, de nagy dolog lehetett, mert még Em és Jazz, az örök kritikuspáros is elismerően hümmögött a láttán. Ezzel csak az volt az egyetlen gond, hogy ha nem vigyázunk, Leo ezentúl az egész napját a tévé előtt fogja tölteni. Úgyhogy Alice lelkére kötöttem, hogy azonnal tisztázza Leóval a szabályokat, amint kibontotta az ajándékot - hogy egy nap maximum egy órát játszhat vele, és ha valamiért szólunk neki, akkor félbe kell hagynia.
A harmadik ötlet Edwardé volt, és Carlisle segítségével tökéletesítette, de engem nem voltak hajlandóak beavatni, ami őszintén szólva kicsit zavart... Szerencse, hogy péntek délután találták ki, így nem kellett sokat várnom, és persze Leónak sem.

- Holnap lesz életem legjobb napja? - kérdezte álmos hangon Leo péntek este, már félig lehunyt szemekkel.
- El se fogod hinni, olyan jó lesz - bizonygatta Edward. - Majd párszor megcsipkedlek holnap, nehogy azt hidd, hogy álmodsz!
Ezúttal is Ő maradt otthon figyelni Leóra, én pedig előbb elszaladtam vadászni - fő a biztonság - aztán mentem, hogy segítsek Alice-nek a díszítésben.
- ...ki fog akadni - hallottam meg Emmett kárörvendő hangját, amint beléptem.
Majdnem letámadtam, hogy mit terveznek - a kiakadni kifejezést Emmett csak rám használta -, de inkább a hallgatózás mellett döntöttem.
- Ugyan, dehogy - felelte higgadtan Carlisle. - Szerinted Edward kitalált volna ilyesmit, ha nem lenne biztos, hogy Bella is belemegy? Nem lesz semmi gond, Edward sem tenne semmi olyasmit, amiben Leónak akár csak a haja szála meggörbülhet. Hiszen, tudod milyen...
Emmett egyetértően hümmögött.
- Igen, tényleg. De én akkor is azt mondom, hogy meg kellett volna vele beszélnie. A maga érdekében, mert én személy szerint nagyon élvezem, amikor Bella letámadja...Vicces.
- Az is vicces lesz, ha téged támadlak le? - sziszegtem a fülébe, hirtelen mögé lépve, mert már nem bírtam türtőztetni magam.
Carlisle és Emmett elkerekedett szemekkel, a rajtakapottak zavart arckifejezésével bámultak rám.
- Szóval, gyerünk! Mit tervez Edward? - kérdeztem élesen.
- Semmi komolyat, Bella, nyugodj meg! - csitított Carlisle.
Először nem akartam hagyni magam, de addig hajtogatta, hogy nem kell aggódnom, hiszen egyikünk sem sodorná veszélybe Leót, Edward pedig különösen nem, míg végül belenyugodtam. Bár gyanítom, ez nem egyedül Carlisle sikere volt, mert Jasper egész este a közelemben maradt, míg haza nem indultam.

Edward azonnal tudta, mi bajom, amint beléptem a nappaliba. Megjegyezte az oldalszámot, aztán letette az éppen olvasott könyvét, és kezeit megadón feltartva kérdezte:
- Akarsz tudni mindent?
Bólintottam.
- Rendben, szóval holnap elviszem Leót egy körre az Aston Martinnal. - Intettem, hogy folytassa, hiszen képtelenség, hogy mindössze ennyiről legyen szó, ebben semmi nincs, amit kiakadhatnék. - Úgy megyünk majd, hogy ő az ölemben fog ülni, és fogja a kormányt. Ettől majd úgy érezheti magát, mint aki tényleg vezet... Ráadásul még sosem látta a Vanquish-t szóval biztos örülni fog neki.
- Ez biztonságos? - kérdeztem aggódva.
Edward sértetten nézett rám, és tudtam, hogy igaza van.
- Jó-jó - mentegetőztem. - De akkor mi a csudának kellett eltitkolnod előlem?
Zavartan fészkelődött a kedvenc foteljében, mielőtt válaszolt.
- Azt akartam, hogy te is meglepődj... Én nem is tudom... Rossz ötlet volt, sajnálom!
Nem hittem neki, de azért újra bólintottam, és átöleltem. Majd holnap minden kiderül.

Leo még sosem kelt fel olyan korán, és ette meg olyan hamar a reggelijét, mint másnap, de sajnos nem érte el a célját, a buli nem kezdődött előbb. Reméltem, hogy anyámék nem késték le a gépüket, mert ha egy későbbivel jönnek, nem tudjuk majd őket megvárni - Leót már így is szinte lehetetlen volt lefoglalni. Csak abban bíztam, hogy a saját szórakozásukat legalább szem előtt tartják, és emiatt sietnek. A zsúr után ugyanis egy közeli baseball meccsre mentek, Charlie-val. Már meg sem lepődtem ezen, de mindig furcsa volt nézni, ahogy hárman beszállnak a rendőrautóba, és nevetgélve elindulnak. A bohókás nő a komoly ex-férjjel és a sokkal kelekótyább új férjével. Mégis jól megvoltak, legalábbis így tűnt. Leginkább Charlie-t féltettem, hiszen meggyőződésem volt, hogy sosem felejtette el Renée-t, és nem akartam, hogy ezek az együtt töltött napok fájdalmat okozzanak neki. De mivel pont ő volt az, aki mindig felajánlotta a házát és az autóját, bíztam benne, hogy jól érzi magát. Edwardnak az volt a véleménye, hogy Charlie megtanult együtt élni azzal, hogy anyám elhagyta, megbocsátott neki, és próbált vigyázni rá. Ha már rám nem kellett... Nem voltunk egy egyszerű család, de már kezdtem megszokni.

A nagy Cullen-ház most is lenyűgözően festett, mint minden ünnep alkalmával. A díszítés alapjául ezúttal Leo kedvenc mesefigurái szolgáltak. Alice ragaszkodott pár formasághoz - mint a közös fénykép és az éneklés - mielőtt az ajándékokra kerülhetett volna a sor. Biztos voltam benne, hogy a fő szenzáció a kocsikázás lesz, de Leót már a többi meglepetés is egészen lenyűgözte. Alice betartott az ígéretét, és ott helyben megbeszélte Leóval a szabályokat - habár mindezt úgy adta elő, hogy ő nem ért vele egyet, de az ember egy bizonyos korig kénytelen hallgatni a szüleire. Anyámék baseball felszerelést hoztak neki, egy pici ütővel, és egy tucat labdával, mert korábban már kapott labdákat, de túl rövid életűnek bizonyultak - a félvámpír gyerekek kész labdagyilkosok, amikor még nem tudnak célozni, csak erejük van...
Emmett a háta mögé rejtette a biciklit, és elkezdte magyarázni Leónak, hogy a legjobb sofőrök sem egy méregdrága autóval kezdtek, és mennyi mindent kell megtanulni, míg valaki autóba ülhet... Végül átnyújtotta a kerékpárt, mint a vezetés első állomását. Mind úgy tettünk, mintha ez hatalmas dolog lenne, és bizonyos szempontból az is volt.
Az ajándékok némiképp háttérbe szorultak, amikor enni kezdtünk, különösképpen amikor megjelent a torta, amiből a legnagyobb szeletet Leo ette meg.

Charlie-ék indulni készültek, és Leo természetesen tudni akarta, hogy hová sietnek. Mikor kiderült, hogy baseball meccs lesz, ő is velük akart menni, de nem engedhettük. Egyrészt, mert akkor Charlie-nak kéne rá figyelni, és nem látná a meccset, és különben is túl későn kezdődött. Edward odahívta magához Leót, akinek már jól láthatóan sírásra görbült a szája. Az emberi családom csak annyit vehetett észre, hogy Edward szorosan magához öleli a fiát, de én jól hallottam, mit súg a fülébe.
- Mondok valami nagyon-nagyon titkosat. Az igazi meglepid még hátra van...
Leo arca lassan felderült, és már nem akart annyira meccsre menni. Kikísértük hát a szüleimet, ám mielőtt sor kerülhetett volna a nap fénypontjára, Leo előállt egy kívánsággal. Ki akarta próbálni az új bicikliét. Még végig sem mondta, hogy nyugodtan mehet egy próbakört, Emmett már ki is hozta neki.
Lehetséges, hogy még túl fiatal volt egy saját autóhoz, de a kis bicajjal nagyon jól elvolt, azonnal tudta, hogyan tekerje a pedált, és csak úgy száguldott a feljárón. Örültem, hogy Anyuék már elmentek, mert nem voltam benne biztos, hogy három évesen így kéne-e biciklizni...
Ám mint legtöbbször, a nagy örömnek most is nagy sírás lett a vége. Leo túlságosan belefeledkezett a tekerésbe, és nem figyelt eléggé, meddig tart a beton. Az egyik hátsó kerék lecsúszott a padkáról, a bringa pedig Leóval együtt eldőlt. Edward, Em, Rose, Jazz és én egy emberként rohantuk felé. Mikor a közelébe értem, már éreztem halványan a vére szagát, de szomjúság helyett csak aggodalmat ébresztett bennem. Tovább rohantunk, de a szemem sarkából láttam, hogy Rose megtorpan, és visszafordul. Nem haragudtam rá, tudtam, hogy mindig nagyon féltette Leót magától. Mire odaértünk Leo már túl volt a kezdeti ijedtségen, és hangosan sírni kezdett. Elég nagyot eshetett, mert általában karcolás nélkül úszta meg az eséseket - a bőre ellenállóbb volt az emberi bőrnél. Edward leemelte róla a biciklit, én pedig az ölembe vettem, és éppen meg akartam nézni, hol sérült meg, amikor valami arra késztetett, hogy felpillantsak.

Em és Edward ott térdeltek előttünk, de Jasper kissé hátrébb állt, és küszködött valamivel. Tett egy lépést felénk, aztán lassan vissza, újra megindult, és megint vissza. Kezei remegtek, és az ajkait önkéntelenül is a felhúzta, így kivillantak éles fogai. Tudtam mit érez, minden alkalommal, amikor vér szagát éreztem Ben balesete jutott az eszembe.
- Em, segíts neki - súgtam halkan.
Edward megmerevedett, és követte a pillantásom. Eközben Emmett is megfordult, és rögtön észrevette, mi a helyzet.
- Gyere, Jazz, sétálunk egy kicsit - lépett lassan a testvéréhez. Edward egy kicsit odébb lépet, még mindig térdelve, és feltűnően hangosan vigasztalta Leót. Nem akarta, hogy Leo észrevegye, mi történik Jasperrel. Én azonban a válla fölött az egészet láttam, és mivel jobb fülem volt, mint Leónak hallottam is, ahogy Jasper torkából halk morgás tör fel. Emmett a karja után kapott, ami ballépésnek tűnt, mert ezzel még jobban előhívta Jasper ösztöneit, aki felénk lendült. Emmett most már nem finomkodott, ha nem is könnyedén, de sikerült elkapni testvérét. Nehézkesen odébb vonszolta, és biztos távolban tőlünk, már Rosalie is segített neki, és a házból kifutó Alice, aki arckifejezéséből ítélve rémes bűntudattal küzdött.
Bevittük Leót, megtisztítottuk a sebét, és dinoszauruszos sebtapaszt is kapott rá. A meglepetést egy kicsit elhalasztottuk, amíg Edwarddal meggyőztük Jaspert, hogy nem haragszunk rá, és hogy mind megértjük, mit miért tett. Hosszas győzködés után úgy tűnt, kezd megbocsátani magának, de a biztonság kedvéért elment Alice-szel vadászni.

- Edward, ne húzd az időt - mondta Alice sejtelmesen indulás előtt.
Fogalmam sem volt róla, miért számít hogy mikor indul el Leóval egyet kocsikázni, de mikor rákérdeztem, Ő csak annyit válaszolt, majd megtudom. Pár perccel később aztán megkérdezte Leót, hogy készen áll-e a meglepetésére, amire természetesen egy csatakiáltással felérő helyeslő üvöltés volt a válasz. Leónak bent kellett velem maradnia, amíg Edward kiállt az autóval. Aztán eltakartam a szemét, és így mentünk ki.
Amint megpillantotta a Vanquish-t bebizonyosodott, hogy mennyire az apjára ütött: szájtátva, áhítattal bámulta a csodálatos sportkocsit, velem ellentétben, ő már három évesen tudta értékelni.
- Ez Apu kedvenc autója, de túl feltűnő, ezért sajnos csak ritkán használhatja - magyaráztam neki, mikor kérdőn rám pillantott.
- Bizony, de most mennék vele egy kört... Van kedved elkísérni? - tette hozzá Edward, mire Leo már ott is termett.
Először körüljárta a kocsit, majd közölte a véleményét is.
- Persze, hogy megyek! Ez majdnem olyan jó, mint anyu Mercéje...
- Vagy jobb - kacsintott rá Edward. - Na, akkor beszállás!
Leo azt hiszem, el sem hitte, amikor Edward ez után a felszólítás után nem holmi gyereküléshez vezette, hanem az ölébe kapva beült vele a kormányhoz.
- Óvatosak legyetek! - figyelmeztettem őket, mire kórusban felelték, hogy úgy lesz...

Húsz perc sem telt bele, és már vissza is értek. Leo arcáról valószínűleg még hetekig nem lehet majd levakarni a széles vigyort. Azonban kevéssé tudtam örülni az ő boldogságának, mert a gyanús események egyre szaporodtak. Míg Edwardék távol voltak, Esme hosszabb időre eltűnt, ami még nem is olyan furcsa, ám ez idő alatt Emmett túlságosan igyekezett elvonni a figyelmemet...
- Mit szólnál, ha a Volvót is kipróbálnánk? - kérdezte Edward Leótól.
- Igeeeen! De most anyu is jöjjön, hogy lásson vezetni! - fogta meg a kezem azonnal Leo.
Nem ellenkeztem, hagytam, hogy az autóhoz vezessenek, és kábán beültem az anyósülésre, miközben azon töprengtem, hogy valóban szervezkednek-e valamit a hátam mögött, vagy csak kezdek paranoiás lenni...?
- Jó utat! - búcsúzott Emmett játékosan, és mind nagy vigyorral az arcukon integettek... Tényleg paranoiás vagyok!
Edward szerencsére nem ment gyorsan, és a kormányt is végig fogta, így legalább Leo biztonságát illetően megnyugodhattam egy kicsit.
- Nagyon ügyesen vezetsz - dicsértem meg kisfiamat.
Már Port Angeles határán jártunk, amikor Edward váratlanul megszólalt.
- Ha Leo továbbra is így száguldozik, nem sokára megérkezünk. Édes, ki vennéd a kesztyűtartóból a repülőjegyeket? - Akárhogy küzdött ellene a mondat végére kaján vigyor ült ki az arcára.
- A miket? - kérdeztem ledöbbenve, mire Leo és Edward nevetésben tört ki.

- Bella, azt hittem, jó a memóriád! Még az esküvőnk után, Alice és Jazz elutaztak Finnországba...
- ... és Alice azt mondta, Leo harmadik szülinapja után majd minket is elküld oda - fejeztem be a mondatot, mert időközben eszembe jutottak a régi, félig még emberi emlékek.
Edward mosolyogva bólintott, és két perccel később beállt a reptér parkolójába.
Egy kissé kapkodnunk kellett, de végül is időben odaértünk, és egy röpke órával később már a repülőn ültünk. Leo álmosan pislogott, ezért kértem a stewardesstől neki egy takarót. Még mielőtt megkaptuk volna, elaludt.
- Ugye tudod, hogy hihetetlen vagy? - kérdeztem Edwardtól, és fejemet a vállára hajtottam.
- Mi ebben a meglepő? Hiszen egy mesebeli lény vagyok - súgta vissza, és apró csókot nyomott a fejemre. - Szeretlek.
- Én is szeretlek, mesebeli hősöm - feleltem.
Boldog voltam, és tudtam, hogy mindig boldog leszek. Mire lenne még szükségem, hiszen a világ legcsodálatosabb családját mondhatom a magaménak! Mindent megkaptam, amire valaha vágyhattam, és a két legfontosabb ember az életemben, ott ült a két oldalamon. Egyikük édesen szuszogva aludt, még álmában is mosolygott, másikuk pedig védelmezően átkarolt, és gyönyörű vallomásokat suttogott a fülembe, úgy, hogy csak én hallhassam.

Boldog vagyok, az életem teljes és tökéletes, ráadásul örökre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés