-         Seth, Embry, Quil! – kiáltott fel Jacob, és futólépésben közeledett a fiúkhoz, hogy jó alaposan megropogtassák egymás csontjait, és ott helyben marháskodjanak egy keveset. Olyan jó volt Jake-et ilyen gondtalannak látni! Nagyon jó helye volt velünk, Nessie mellett, de ezt a régi énét nagyon régen láttam már. Farkasokhoz azért csak másképp viszonyul, mint hozzánk.

A három fiú alig változott valamennyit. Embry és Quil szinte kiköpött másuk voltak a 7 évvel ezelőtt itt hagyott fiúknak, csupán Seth nőtt valamennyit. Ha lehet, a kissrác még izmosabb lett, és a fiatalkori vonások is eltünedeztek az arcáról. Mondhatni Seth felnőtt, és igen fess férfi lett belőle.

Jézusom, mennyire hiányoztak! Ironikus lehet ezt egy vámpírtól hallani, de való igaz. Hiszen még emberként szerettem meg őket, és bár ezek az emlékképek múlandóban vannak, sosem felejthetem el őket igazán. Na, és mennyit segítettek, amikor már vámpírként szükségem volt rájuk! Ők nevelték Nessie-t hosszú hónapokon át, amit tényleg nem lehet elfelejteni. Vajon Nessie felismeri őket?

Nem volt kérdéses, hiszen mikor Jacobot végre elengedték a srácok, lányom önként futott oda a három fiúhoz, akik szintúgy megölelgették őt, mint Jake-et, csupán kevesebb vadsággal.

-         Hiányoztál, csajszi – vigyorgott Seth, összeborzolva Nessie haját. Sütött róla a testvéri szeretet, de nem csak Jake, hanem Nessie irányába is. Valóban olyanok, mintha tesók lennének, Seth-re mindig is kicsit fiamként tekintettem.

-         Nini, hogy kikupálódtál – vonta fel a szemöldökét vigyorogva Quil, miközben jól végigmérte lányomat. Jacob halkan rámorgott, mire mindhárom srác ugató kacajra fakadt.

Edward fejét csóválta, de azért vigyorogva figyelte a farkasokat, és lányunkat. Kérdően figyeltem, mire ő fel nem tett kérdésemre válaszolt.

-         Direkt hergelik Jacobot, hogy tudják, hogy áll a dolog kettejük között. Jacob elmondta nekik, hogy Nessie nem tud arról, hogy ő is egy Nyomjel, ezért burkoltan célozgatni fognak, hogy segítsenek. Meg persze, hogy idegesítsék Jacobot – kuncogott. A farkasok nem valószínű, hogy hallották, mit mondott Edward, viszont végre észrevettek Bennünket is.

-         Csak nem?! Már értem miért uralkodik záptojásszag a környéken! – kiáltott fel színpadiasan Embry.

-         Hát igen, Embry már megint kinyitottad a szád… - incselkedett Emmett vigyorogva. Erre mindenki felnevetett.

Kicsit fura volt látni, hogy vérfarkasok és vámpírok kisebb csoportja egymást ölelgeti, de valahogy nem is számítottam másra. Carlisle, Jasper, Emmett, és Edward kezet fogtak a fiúkkal, míg Esmét, Alice-t, és engem megöleltek. Seth jól láthatóan nagyon örült nekem, ami nagyon jól esett, hiszen féltem attól, hogy az elmúlt 7 év, és a vámpírrá válásom tartósan meggyengítheti a kapcsolatunkat. De ez szerencsére nem következett be.

Rosalie-val kapcsolatban nem erőlködtek Embryék. Barátságosan köszöntek neki, amit Rose ímmel-ámmal viszonzott is, de a közelükbe nem ment volna a srácoknak a világ minden kincséért sem.

A nagy boldogság hatására egy kicsit el is felejtettem, miért jöttünk ide Seattle-be, de Edward megjegyzése észhez térített mindnyájunkat.

-         Nem akarom megszakítani a nagy idillt, de már egész csoport gyűlt körénk, hogy megbámuljon minket. Nem lenne célszerűbb, ha

-         Igen, és akkor beavathatnátok a részletekbe is – fűzte tovább a gondolatmenetet Carlisle. Erre egy csapásra vége lett a jókedvnek, és az autókhoz vándoroltunk, hogy indulhassunk Forks felé.

Az ezüst Volvót megpillantva, bár butaság volt tőlem, de visszatért a vidámság. Elrévedő tekintettel figyeltem az autót, mely még mindig csilivili volt, menő, és titokzatos, és… úristen, mint valami bezsongott csitri! Jasper felnevetett mögöttem, mire én mélységes mély zavarba jöttem. Jasper képessége gyakran elég idegölő volt számomra, például ha olyan dologra vett rá, amit nem akarok, vagy épp felfedte azokat az érzéseimet Edward előtt, amelyeket konkrétan nem akartam a tudomására hozni. Pont, mint most.

Épp Nessie-t figyeltem, ahogy beszáll Jake-kel a vérfarkasok Volkswagenébe, mikor Edward hangja csendült közvetlenül a fülem mögött.

-         Régen tudtommal nem vont ennyire a hatása alá a Volvo – suttogta, és bár nem láttam, ezer százalékig biztos voltam benne, hogy önelégülten mosolyog.

-         Igen, régen az bűvölt meg, aki vezette – feleltem szintén suttogva, mert ha fennhangon válaszoltam volna, akkor nem lett volna olyan hatásos az évődés, mint így.

-         Ó, szóval a sofőr csak régen kápráztatott el? – kérdezte meglepetten. Kíváncsi voltam, mi játszódhat le a fejében. Elvégre Edward csak nem olyan lökött, hogy beveszi az én kis mesémet, másrészt, ha valakiről el tudtam volna képzelni, hogy az én gyengén sikerült flörtölési kísérletem elhiszi, az csak Edward lehetett.

-         Természetesen, hiszen akkor még nem tudtam, hogy a tulajdonos már túl van a tízedik X-en. – Magam is elképedtem kis akciómon.

-         Akkor most büntetést érdemlek? – kérdeztem Edwarddal szembe fordulva, aki lehengerlő félmosolyával nyűgözött le újból.

-         Határozottan – jelentette ki, miközben közelebb lépett hozzám. Ajaj, ha így folytatjuk, sosem jutunk el Forksba! A többiek már mind elindultak, mi meg itt…

-         Ennél nagyobb fájdalom per pillanat nem is érhetne… itt állsz tőlem pár centire, és még csak meg sem csókolsz – biggyesztettem le ajkaimat.

-         Per pillanat?! – horkantott fel tettetett elégedetlenséggel. Dühösen fújtam egyet, mire hajam sikeresen összekócolódott, de nem törődtem vele.

-         Neked sosem elég az, amit kapsz? – vontam kérdőre bosszankodva.

-         Igaz, jóból is megárt a sok… de belőled sosem elég! – mondta mosolyogva, és végre valahára megcsókolt.

Természetesen az önuralom újra házon kívül volt, mint mindig. Számomra mindent kitöltött Edward bódító illata, csókjának íze, érintése, és az agyamat riasztó tempóban lepte el a rózsaszín köd. Edward is hasonlóképp reagálhatott, csakhogy Alice látomásai szokás szerint megmentettek bennünket… vagy épp nem, de most azért mégis, elvégre itt járkál a Volturi a környéken, mi meg a nyílt utcán, Seattle-ben egymásnak esünk… szép.

Nehezen szakadtunk el egymástól a telefon hatására, de Edward próbálta enyhíteni mindkettőnk bosszankodását és vágyakozását.

-         Most jön Alice hívása, mégpedig azért, mert nem egy ember testi épségét, és a saját „hírnevünket” is kockára tennénk, ha nem állnánk le most azonnal.

-         Mit nem mondasz… - horkantottam fel nevetve. – Magamtól sosem találtam volna ki, hogy itt a parkoló közepén az imádott ezüst Volvo szeme láttára tepertelek volna le!

-         Azért bennem lett volna annyi józanság, hogy nem a Volvo mellett, hanem benne… - villant meg a szeme gonoszul.

-         Jaj, az Istenért, vedd már fel! – nyögtem fel lemondóan, majd kibontakoztam az öleléséből és lehuppantam a „törzshelyemre”, a Volvo anyósülésére…

Szerencsére Edward és én megőriztük higgadtságunkat, csupán fogtuk egymás kezét a Forksba vezető úton. Elvarázsolva figyeltem a tájat, mely pontosan olyan festői, és zöld volt, mint régen. Az idő borult és tökéletes, és hívogató illatok zengték be a környéket. A forksi vadállomány mindig sokkal gazdagabb és ínycsiklandozóbb volt, mint a walesi.

Az út nagyon gyorsan eltelt, hiába nem vámpírgyorsasággal száguldoztunk. Forks közvetlen határába érve érthetetlen lámpaláz tört rám. Úgy éreztem, hazatértem, mégis aggódtam. Féltem persze a Volturitól, de tartottam az esetleges Charlie-val való találkozástól is. Vicces, még az új Leah-val szemben is voltak riasztó képzelgéseim.

Bella Swan Cullen, te teljesen megzakkantál!

-         Bella… - szólított meg Edward tétován. – Elmenjük a házatok előtt, vagy válasszak más útvonalat? – Meglepett a kérdés, bár hirtelen én sem tudtam, mit válaszoljak. Edward honnan tudhatta volna, ha nem tud olvasni a fejemben? Engem kiismerni lehetetlen, még magamnak is okozok fejtörést…

-         Igen – bólintottam. – Mármint kérlek, ha lehet, ne menjünk el Charlie háza előtt. Majd később, de ne most.

-         Ahogy akarod – mormolta, és óvatosan megszorította a kezem. Igyekeztem mosolyogni, és továbbra is a tájat fürkésztem, a téveszméimet kiszorítva agyamból.

Így esett meg, hogy Angela Webber régi otthona felé kerültünk, ami persze nem sokkal volt szívderítőbb, mintha a saját régi lakhelyem láttam volna. Először nem is rémlett a környék, ami megriasztott, de az ismerős kocsifelhajtó egy régi emléket juttatott az eszembe. Vajon mi lehet most Angelával? Bennel van még, vagy már más barátja van? Esetleg férje, gyerekei? Talán ő is olyan régen járt itt, mint én, vagy most is a szüleivel van? A házról nem lehetett megállapítani, hogy Webberék lakják-e, vagy mások, számomra legalábbis egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Magán a házon kívül sem az ott parkoló autó, sem más nem volt ismerős, de hát az én emberi emlékeimben már egyáltalán nem lehet bízni, meg aztán mennyi minden megváltozhat 7 év alatt! Erre Renesmeé a legjobb példa.

La Push határába érve úgy éreztem magam, mint egy telefon, aminek feltöltötték az akkumulátorát. Teljesen felpörögtem, alig bírtam megülni egy helyben. A tenger sós illata és ragyogása a borult idő ellenére, maga a környék szíven ütött. Az iménti borzongásnak nyoma sem volt, alig vártam, hogy kiszállhassak, és a karomba zárhassam Emilyt, Samet, Pault, Jaredet, és Leah-t is, már ha tényleg megváltozott, és hagyja magát, mint ahogy azt reméltem.

Mikor a távolból megpillantottam a vérfarkas-főhadiszállást, már komolyan nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne ugorjak ki az autóból, mint egy ötéves. Edward biztosan megérezte hangulatingadozásaimat, mivel csak a fejét rázta, és derűsen hunyorgott rám.

Akkor pedig, amikor a ház elé értünk, és a nagy létszámú vérfarkas, és Nyomjel-brigád kint állt az ajtóban, komolyan elakadt a szavam, főleg egy bizonyos lányt megpillantva, aki eszméletlenül gyönyörű indián-népviseleti ruhát viselt, és az arcán mosoly ült.

- Üdvözöllek Benneteket újra itthon!