Jasper az egyik szék felé intett, pontosan oda, ami mellett Esme ült. Leültem, s anya apró kezébe fogta a kezemet, és halványan elmosolyodott.
Azt gondoltam, majd Carlisle beszél, de Jasper volt az, aki megszólalt.
- Emlékszel, amikor az őrületedről beszéltünk*? – kérdezte. Rá emeltem a tekintetem.
- Igen, és arról, hogy mindent tisztán látok magam körül – bólintottam.
- Hazudtam neked – mondta már-már unottan.
- Tudom, hallottam, mit mondtál rögtön utána Emmettnek.
- Tisztában vagy azzal, hogy azóta csak rosszabbodott az állapotod? Sokszor órákig nem teszel mást, csak állsz egy helyben, és a semmibe meredsz, teljesen érzelemmentesen. Nagyon kevés esemény az, amire felfigyelsz. És a legtöbb esetben meg sem hallod a gondolatainkat. Amikor végre főztél Bellának, és vele voltál kicsit, azt hittük, végre! Végre visszatértél a valóságba. De odafönt, miközben Carlisle vizsgálta Bellát, az érzelmeid megint vadak voltak. És pár perce is, mikor Bella arról beszélt, hogy majdnem minden nap beszél valamelyik szülőjével, fogalmad sem volt arról, miről beszél. Ha nem érezném az érzéseidet, azt hinném, csak megjátszod magad… min töröd a fejed legtöbbször?
- Bellán – feleltem azonnal. – Mi máson? És tudjátok, hogy az izét…
- Nem bánthatod – mondta Carlisle hevesen. Meglepve néztem rá, eddig elvben mellettem állt. – Már késő, a baba így vagy úgy, de világra fog jönni.
- Igen, tudom, pár nap, és Bella pedig… - suttogtam.
Ösztönösen megszorítottam anyám kezét. Kinéztem az ablakon, alkonyat volt. Nem akartam ezt látni, nem akartam látni, ahogy vége egy napnak, és én közelebb kerülök Bella elvesztéséhez. Éreztem a gyászt, ami minden pillanatban felém közeledett, ezerszer nagyobb terhet szánva nekem, mint amit már egyszer tévedésből el kellett viselnem. Gyors és rikító villanásokat láttam magamban, aztán minden sötét lett. Sűrű feketeség, olyan, mint amit éjjel lát az ember, és hiába erőlködik, nem tudja megszokni, és az orra hegyéig sem lát. Minden süket volt, halk neszezés sem hallatszott. Kinyújtottam a kezeimet, hátha találok valamit, amibe kapaszkodhatok, nehogy összeessek, mert fulladoztam. Itt nem volt oxigén, pedig nekem szükségem lett volna rá, nem értettem miért, de kellett. Szorosan lehunytam a szemem, hogy ne lássam a sötétséget. De, ó! Balga voltam, hisz csukott szemhéjam mögött is csak a koromfeketeség várt. Emlékeztem, fájdalmaim voltak, mielőtt ide kerültem, emlékeztem, hogy Jasper beszélt hozzám, de én nem akartam megint hallani a hangját.
De ő győzött, pontosan abban a pillanatban, amikor megint kinyitottam a szemem, a sötétségből lassan szürkeség lett, és az arcomba csapódott valami. Aztán újból, és újból halottam a csattogó hangot, éreztem a kellemetlen ütéseket az arcomon.
- Megint kezdi – hallottam Emmett hangját. – Megint hisztériázik. Halljátok, hogy zihál? Még jó, hogy Bella ezt eddig egyszer sem látta.
- Edward, Edward! Most nem fogsz kikapcsolni, hallod? Most nem fogsz befelé fordulni! - morogta Jasper, és megrázta a vállaimat. Próbáltam fókuszálni az arcára. Dühös és vad volt.
- Miért éreztem ezt? – kérdeztem. – Mit akartál velem éreztetni? - a hangom érdes volt.
- Kivétel nélkül ez a reakciód, ha már nem bírod tovább. Megpattan benned valami, amikor… amikor azt érzem, hogy már-már gyászolsz vagy gyilkolni akarsz, de tudod, hogy nem teheted… valami átfordul benned, és onnantól kezdve… egy senki vagy. Kőszobor, ahogy Rose mondta. Van, hogy csak pár pillanatra, néhány percre, de nem egyszer több órába telt, mire valami vagy valaki visszahozott téged közénk. Szerencsétlen Carlisle órákat beszél hozzád gondolatban, Alice mást sem tesz, csak próbálja a magzat jövőjét látni. Emmett és Esme többször megpróbált veled beszélni a házatokról, hogy mit hogy szeretnél, de semmi. Az sem használ, ha irányítani akarom az érzelmeidet… Bella nem mer hozzád szólni, és egyre több önvádat érez. Nem akartam neki elmondani, mi is zajlik benned, már amennyit átérzek, de könyörgött. Most már tudja, hogy elvesztett téged, nem számíthat Rád. Carlisle szerint, ez még inkább legyengíti őt, ké…
- Fiam – vágott közbe apám -, ma reményt adtál neki, ebben biztos vagyok, de ha újra visszazuhansz, ha egyáltalán nem jutsz ki a mélységből, ahol most vagy, nem hiszem, hogy lesz ereje kitartani érted. Értetek, a pokolba is! – sziszegte. – Miért kell azt hinned, hogy gonosz az a magzat? Nincs rá semmi bizonyítékod!
- Meg fogja őt ölni – mondtam mániákus hangon. – Jacob is megmondta, a lény nem akar mást, mint vért és halált!
- Nem akarsz minket megérteni, igaz? – kérdezte Emmett. – Bella meg fog halni, ha te nem segítesz rajta.
- Ti nem hagyjátok, hogy megmentsem! – sóhajtottam. – Mit akartok még tőlem? Megint hazudtok! Jasper manipulál, ugye?
- Persze! Ha tudnám, megtenném, te átkozott zombi! – kiabálta. – Én magam foglak a Volturi kezére adni, amikor Bella meghal!
- Valami baj van? – hallottam odakintről Bella hangját.
- Ne aggódj, Bella! Csak vitatkoznak valamin… inkább aludj, szükséged van a pihenésre – nyugtatta Rosalie.
- Nem, nem – ellenkezett Bella. – Oda akarok menni, segíts kérlek! Ne, ne vegyél fel, megyek a saját lábamon!
Jasper mögém állt, és megszorította a vállamat. Anyám gyorsan suttogott nekem:
- Kérlek, kérlek, Edward! Ha most nem tudsz elvonatkoztatni a saját fájdalmadtól, tényleg mindennek vége lesz. Kérlek, csak nézz Bella szemébe!
Az ajtó sokára nyílt ki, s Bella édes aromája kutyabűzzel keveredett. Jacob az előszobában aludt, úgy tűnt, őt nem zökkentette ki a kiabálás.
Bella figyelmen kívül hagyta, milyen messzire vagyok, s felém csoszogott, Rosalie-ba kapaszkodva. Végig engem figyelt, és mintha mosolygott volna. Mégis, mire odaért mellém, könnyes lett a szeme. Finoman végigsimította az arcomat.
- Hát a tű? – motyogtam, a karjára pillantva.
- Nem kell már – felelte fojtott hangon, miközben Esme felkelt, és óvatosan leültette Bellát. – Szabad tudnom, ki kiabált?
- Én voltam az – szólt Jasper. – Nem akartalak felébreszteni, ne haragudj – mondta kimérten.
- Nem, nem, semmi baj, itt az ideje, igaz? Megmondtátok neki? – kérdezte a többiekre nézve.
- Próbáltuk – válaszolta anyám. – Bella, kedves, tudom, hogy gyenge vagy, de… talán rád hallgat. Magatokra hagyunk, nem tudunk többet tenni.
- Ne, maradjatok csak! A mondandóm mindenkire vonatkozik! – ellenkezett Bella. – Edward – fordult felém, amennyire csak bírt. Barna haja körbeölelte a hátát, fényesen ragyogott a lámpa fényében. Az arca hófehér volt, az ajkai bíborszínben pompáztak, csak a szeme alatti fekete karikák árulkodtak fáradtságáról.
- Tessék, szerelmem – dünnyögtem. Féltem, azt hiszem. A tekintete elszánt volt, a hangja határozott.
- Szeretnék idejében elköszönni tőletek. Holnap vagy holnapután, már késő lesz. Túl késő ahhoz, hogy megköszönjem nektek, hogy közétek tartozhatok. Soha nem akartam köztetek, főleg közted és a baba között választani, de nincs más lehetőségem. Edward, soha nem akartam ezt kérni tőled, de ha nem fogod szeretni őt, hagyd, hogy Rosék és Esméék neveljék fel őt…
- Nem! – rimánkodtam neki. – Ne beszélj butaságokat! Túl fogod élni, megígérted, hogy mindig erős maradsz! Jacobnak is megígérted!
- Lehetséges, hogy ezt mondtam. De te meg akarod őt ölni – simított végig gömbölyű hasán. – Nem élhetek egyikőtök vagy a másikatok nélkül, így hát döntöttem. Ti mindketten életben maradtok, én viszont elmegyek. Rose és Esme gondját fogják viselni, és így még meg lesz rá az esély, hogy szeresd őt. Amikor meg fog születni, látni fogod, hogy minden rendben van a babával. Rád bízom, mit mondotok el rólam, amikor ott lesz az ideje.
- Nem! – ráztam meg a fejem. – Nem, én nem! Megígérted! – rogytam térdre mellette, és az ölébe hajtottam a fejem. – Én foglak átváltoztatni, ahogy azt megígértem, és…és ott lesz Carlisle is, még Rose is! Ugye, Rose? Ott leszel, hogy míg én átváltoztatom, te vigyázol a f… magzatra! – mondtam akadozva. – Nem akarom, hogy meghalj! Élni fogunk, mind a hárman, ígérem! Ígérd meg, hogy küzdeni fogsz! Ígérd meg! – követeltem, a lábait ölelve.
- Szeretném megígérni, de félek, nem tehetem. Félek, már nem látsz tisztán – cirógatta a hajamat.
- De látok! – makacskodtam. – Mindent el fognak nekem mesélni, meg fogom őket hallgatni, viszont azt ígértem, ma éjjel veled maradok, és holnap is veled fogok, ígérem! Ígérem, Bella, ígérem, hogy mindig veled leszek! – hajtogattam lázasan, miközben a karjaimba vettem. – Gyere, menjünk innen! Felmegyünk, hogy pihenhess… felmegyünk, és én olvasok neked, ha akarod, mint régen – ajánlottam, miközben áthaladtunk a nappalin. – Vagy zenét hallgatunk, bármit is akarsz – suhantam fel a lépcsősoron.
- Csak legyél itt mellettem – mondta, miközben betakartam a takaróval.

Mellé feküdtem, s majdhogynem úgy éreztem magam, mint mikor elhagytam őt, s újból visszatértem hozzá. Más volt, mint mikor a fürdőszobába utána mentem. Még nem éreztem igazán, milyen nehéz és kegyetlen lesz a valóságba visszatérni, amikor a családom szembesít a valósággal, Bella igazi állapotával. Még össze voltam zavarodva, rá kell majd holnap döbbennem, mennyi mindenre nem emlékszem, ami körülöttem történt az elmúlt három hétben. Meg kell majd birkóznom a rám törő bűntudattal, s meg kell győznöm magamat arról, hogy még nincs késő változtatni. Meg kell tanulnom egy új tervet, amiben két életet kell majd megmentenem. Fel kell készülnöm egy olyan jövőre, ahol el kell fogadnom egy olyan lényt, akit nem ismerek, és minden előismeret nélkül elítélek.
Bella felém nyújtott egy verses kötetet.
- Ezt olvasom mostanában – jegyezte meg. Bólintottam, s elvettem tőle a kötetet.
- Az erkély – olvastam fel a címét annak a versnek, ami ebből Bellára illet.

„Emlékek anyja te, úrnők úrnője, drága,
Egyetlen gondom és egyetlen gyönyöröm!
Te majd emlékszel a forró simogatásra,
Esték üdveire és a lángra a tűzön,
emlékek anyja te, úrnők úrnője, drága!

Ó parázs vörösen kigyulladó est,
erkélyünk estjei, rózsás párába vonva.
Ó édes kebled és még melegebb szíved!
Az örök dolgokat ajkunk hányszor kimondta,
ó parázs vörösen kigyulladó est!

Hogy milyen szép a nap az alkonyat ha már jön!
Hogy végtelen a tér! S a szív egész világ!
S míg hajoltam feléd, ó imádott királynőm,
úgy tűnt, hogy azt szívom: a véred illatát.
Hogy milyen szép a nap az alkonyat ha már jön!

Mint nagy, fekete fal, az éj körénk leszállt,
de szemed bogarát a szemem megtalálta,
ittam lélegzeted, mint mézet és halált!
S testvéri kezeim között lábaid álma.
Mint nagy, fekete fal, az éj körénk leszállt.

A boldog perceket tudom hogy kell idézni,
s öledre bújt egész múltam elnézhetem,
Vágyó szépségedet hol lehet tetten érni,
ha nem a tested és szíved mélyeiben?
A boldog perceket tudom hogy kell idézni!

Ó eskük, illatok, végtelen csók-özön,
visszaadja- e mind az ón-nem-látta örvény,
mint megifjult napot, mely ragyog újra fönn,
miután elmerült tengerek sűrű mélyén?
- Ó eskük, illatok, végtelen csók-özön!”

(Charles Baudelaire: Az erkély)

*43. fejezet