(Bella szemszöge)


A szám lassan véget ért és én egyre zavartabb lettem.
Miért vágyom arra, hogy a közelembe legyen? Miért repkednek pillangók a gyomromban?
Ez az a híres szerelem? Az a mindent elsöprő érzés, amiről annyit olvastam?
Jasper rám kapta a fejét és furcsán méregetni kezdett. Hát persze! Ő érzi az érzéseimet. Gyorsan felvontam a pajzsom és csak reménykedni tudtam, hogy ezután már nem hat rám a képessége. Meglepve nézett rám, felvonva szemöldökét. Zavaromban elfordítottam a fejem és éreztem, hogy elpirulok. Esetemben ez azt jelenti, hogy egy fokkal emberibb színe lesz az arcomnak. Hogy eltakarjam az arcom ismét az ablak elé léptem.
- Kicsim, valami baj van? – aggodalmaskodott anya.
- Nem, csak azon gondolkozom, hogy elmegyek vadászni. Csak nem tudom, hogy süt… - Alice közbevágott.
- Nem, holnap nem fog sütni a nap. Menj nyugodtan és Edward, kérlek, kísérd el! Tegnap te se vadásztál túl sokat. – mosolyodott el Alice angyalian. Bár nem ismerem régóta, de lemerem fogadni, hogy tervez valamit.
Álljunk csak meg! Én és Edward egy vadászaton? Na jó, ezt nem hagyhatom!
- Nem köszönöm, egyedül is elmegyek vadászni! – visszakoztam gyorsan.
- Bella! Egyedül nem engedhetünk el az erdőben! – mondta anyu és mintha rákacsintott volna Alicere.
- De már máskor is elen… - anyu befogta szám és visszafordult Edward felé.
- Örülne, ha elkísérnéd! – Edward biccentett és ajtó felé vette az irányt. Én is elindultam és közben szúrós pillantásokat mértem anyura és Alicere. Ezek ketten szövetkeztek ellenem és megbosszulom.


Némán sétáltunk egymás mellett. Az erdőben csönd volt, hisz bőven éjszaka közepén járhattunk. Egyikünk sem vadászott még, csak élveztük a zavartalan pillanatot. Egy lépésnyire áll tőlem, mégis kilométereknek éreztem ezt a távolságot. Azt akartam, hogy fogja a kezem, vagy csak öleljen.
- Mióta zongorázol? – kérdezte.
- 20 éve. De azt hiszem ez neked semmiség. – nevettem fel zavaromban.
- Dehogyis! 20 év sok idő, még nekem is. - majd habozva hozzátette. – Egyes dolgoknak pillanatok kellenek, hogy megváltozzanak. – Nem értettem, amit mondott és sajnos kíváncsiságom felülkerekedett rajtam, ezért kibukott belőlem a felelőtlen kérdés.
- Ezt meg hogy értetted? Mármint a változásról szóló részt.
Féloldalas mosollyal rám pillantott. Azt hittem, ott abban a pillanatban megáll a szívem, és csak most éreztem azt szerencsésnek, hogy lassabban és kevesebbet ver, mint az embereknek.
- Érezted már úgy, hogy egyik pillanatban üres mindened, de aztán valami megváltoztatja ezt, és csak ő létezik számodra? Érezted már azt, hogy az életed értelmet nyer? – olyan mohón kérdezte ezeket a kérdéseket, hogy nem volt szívem nem válaszolni neki, pedig inkább be kellett volna fogni a szám.
- Tudom, mit érzel. Nekem is felfordult az életem és csak ő számít! – elpirultam. Jól van, Bella! Valld csak be, hogy mennyire szereted őt! Jó, hogy nem magadhoz láncolod!
- Ki az? – szemeiben, mintha szomorúság csillant volna meg, de biztos, hogy csak én képzeltem oda.
- Senki, senki… - mondtam zavartan. Hirtelen szembefordított magával és lágyan felemelte a fejem. Tekintete izzott és legszívesebben elmenekültem volna, hisz tudtam, mindent ki akar szedni belőlem. És amilyen mázlija van, ki is fogja!
- Nekem bármit elmondhatsz Bella! – olyan puhán ejtette ki a nevem, hogy azt hittem elájulok.
- Reménytelen eset! Őt biztos, hogy nem érdeklem! – szakítottam el a pillantásom szemeitől és tovább mentem.
- De azt hiszem vadásznunk kéne! – tereltem a témát és el is indultam zavaros gondolataimmal.


A szobámban ültem az ominózus vadászat után. Edwarddal azóta egy szót sem váltottunk, és amint megjöttünk én feljöttem ide.
Most is a Rómeó és Júlia fellett ülök és olvasás helyett, csak rá gondolok. Ez nem lehet! Nem szerethetek belé! Ő olyan tökéletes, én meg… félvér vagyok! Ő legalább olyan fajba tartozik, ahol nincs egyedül. De én? Egy olyan ,,teremtmény” vagyok, akiből nincs másik. Mások különlegesnek találnák magukat, de én csak normális akarok lenni, a helyzethez képest! Miért szeretne engem, ezt a mutánst…
Halk kopogtatás zavart meg gondolkodásomban.
- Szabad! – ajtó nyitódott és Jasper lépett be rajta. Mindenkire, csak őrá nem számítottam.
- Beszélhetnénk? – kérdezte csöndesen.
- Persze! – mosolyogtam rá. Leült a kanapémra, miközben én az ágyamon ültem.
- Tudod, hogy érzem, amit érzel… - kezdte tétován. Ugye most nem azt akarja mondani, hogy tudja, hogy mit érzek Edward iránt? Amik nyilvánvalóan helytelen érzések.
- Miért utálod önmagad? Miért utálod azt, ami vagy? – képzeletben kifújtam a levegőt. Egyelőre megúsztam az Edward iránt képzelt érzelmeimet. Mert nyilvánvalóan nem érezhetek ilyeneket.
- Miért szeretném önmagam? Egy olyan fajba tartozom, ami egy főből áll. Tudod milyen nehéz, nap, mint nap látni, hogy egyedül vagyok ezen a világon? Hogy nincs senki, aki megértse a helyzetemet. Vagy valaki, aki tényleg át tudja érezni, amit én érzek… – megköszörülte a torkát. – képesség nélkül. Én legszívesebben eltűnnék a világról. Hisz, a Volturi rám vadászik. A szüleim miattam fognak meghalni, vagy ha nem is, bujdosniuk kell. Én mindenkire csak bajt hozok. – lehajtottam a fejem és könnyezni kezdtem.
- Bella, ez egyáltalán nem igaz! Te egy nagyon különleges lány vagy! És nem, csak a félvérséged miatt, hanem mert nagyszerű személyiséged van. Abban igazad van, hogy senki se tudja átérezni, amit te, de nem vagy egyedül. Itt vannak a szüleid és most már mi is! És hidd el nekem, John és Marie bármikor vállalná a halált miattad! Kérlek, ne utáld magad! Legyél boldog, és ne érdekeljenek mások véleményei! – mosolygott rám, végül kiment a szobámból. Mereven magam elé bámultam. Most meg mit csináljak?


Fel-alá járkáltam a szobámban. Már másfél órája próbáltam magam rávenni, hogy lemenjek, mivel a vadászat miatt, aludni nem tudtam. Hallottam a nappaliból szűrődő zajokat, ezért feltételeztem, hogy Cullenék még itt vannak. Viszont én ma már nem akartam látni Edwardot. Épp elég bonyolultak az érzéseim, pláne, ha meglátnám. Mit tegyek?
Ismét kopogtak.
- Gyere be! – mondtam. Alice lépett be, mögötte Esme és anyu.
- Arra gondoltunk, hogy holnap velünk és Rosalieval együtt eljöhetnél vásárolni. Van kedved? – fájdalmasan grimaszoltam. Utálok vásárolni.
- Én igazából… annyira nem szeretek… vásárolni. És… nem is lennék túl jó… társaság. – dadogtam. Alice szeme elhomályosodott, amit anyu és Esme is észrevettek Pár pillanatig feszült csend volt a szobában, de Alice mosolyogva tért vissza a jelenbe.
- Mit láttál? – kérdezte Esme.
- Azt hogy Bella eljön velünk vásárolni! – sikkantotta boldogan és a nyakamba ugrott. Hirtelen azt se tudtam mit csináljak. Sután visszaöleltem.
- Úgy látom nincs más választásom! – mosolyogtam fájdalmasan. Alice hevesen bólogatott.
- Nincs is! Már annyira várom! – ugrált fel alá, olyan volt, mint egy kisgyerek, aki cukrot kapott. Anyu és Esme kimentek a szobából.
- Nem akarsz mesélni magadról? – huppant le mellém az ágyra. Megadóan sóhajtottam. Alice elől úgy sem titkolhatok el semmit, ezt már tudtam. Órákig beszélgettünk, ő is és én is sokat meséltünk magunkról. Rájöttem, hogy Alice az egyetlen olyan vámpír akit, tényleg a barátnőmnek nevezhetek és boldogsággal töltött el.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés