(Emmett szemszöge)




Miután Rosalie elhagyott, az én szíven darabokra tört, és nem érdekelt semmi sem. Csak bolyongtam a nagyvilágban. Néha összefutottam egy-két csinos vámpírlánnyal és csillapítottam azt a vágyat, ami egy magamfajta vámpírnál többszörösére nő az átváltozás után. Nem éppen egy rendes fiúhoz méltó viselkedés, tudom, és ha Esme látna, szégyenében a föld alá süllyedne. Egy idő után már nagyon kezdett hiányozni a családom, főképp a mindig anyáskodó pótanyám. Eldöntöttem, hogy hazatérek, és tudva, hogy a mindig idegesítő kishúgom előre meglátja, fogtam egy papírt és egy tollat, majd felírtam a telefonszámomat. Pár perc múlva már rezegni is kezdett a kis készülék a zsebemben.

- Hazajössz végre? – szólt bele vidám, csilingelő hangján Alice.
- Neked is szia! – mosolyodtam el a vidámságán. – Igen, de nem tudom, hova is kéne, menjek.
- Most még itt vagyunk Alaszkában a Denali klánnál – kezdte Alice, és a háttérből hallottam, hogy mindenki az kérdezgeti, hogy mikor megyek már haza. – De hamarosan költözünk, vagyis már csak mi kellünk a házba, mert a bútorok már ott vannak – csacsogta Alice.
- És hol van az a ház? – kérdeztem türelmetlenül, az agyamra megy ez a lány, de már nagyon hiányzott ő is.
- Visszamegyünk Forksba – mondta végül. – De te most merre vagy?
- Én most éppen Afrikában vagyok – feleltem egyhangúan –, de hamarosan foglalok egy helyet a seattle-i gépre. - Akkor ott találkozunk, rendben?
- Rendben tesó – válaszolta Alice. – Szia!
- Szia! – búcsúztam el és megszakítottam a vonalat, majd a repülőtér számát tárcsáztam, ahol kis pénzügyi rásegítéssel három óra múlva már a gépen ültem, egyenesen Seattle felé.

A reptérre megérkezve a váróba mentem és leültem egy padra, tudva, hogy a családom gépe fél óra múlva érkezik. Megint Forks – gondolkodtam magamban, talán most én is megtalálom azt a lányt, akiért érdemes örökké élni. Pont úgy, ahogy Edward megtalálta Bellát. Vajon beleszokott már a vámpírlétbe a mindig ügyelten kis Bella? Majdnem száz év hosszú idő, de én biztos voltam benne, hogy a családom egy cseppet sem változott, velem ellentétben, mert már közel sem voltam a régi önmagam. A mindig vidám és viccelődő Emmett elment, ugyanúgy, ahogy életem szerelme. Talán egyszer visszajön a jókedvem, mert abban nem reménykedhetem, hogy Rosalie visszajöjjön hozzám. Még mindig él bennem az utolsó beszélgetésünk.

- Elmegyek Emmett – mondta ő egy szombat délután.
- Mégis hova? – kérdeztem meglepetten. – Csak nem megint vásárolni?
- Nem, nem vásárolni, hanem végleg, és nem jövök vissza – felelte Rosalie hidegen.
- Nem értelek – ráztam meg a fejem, ekkor meghallottam Alice sírását a földszinten, de most nem érdekelt, csak az előttem álló lányra figyeltem.
- Emmett – állt elém és megfogta a kezem, majd mélyen a szemembe nézett. – Találkoztam egy másik…
- Most ugye poénkodsz? – húztam ki a kezem az övéből. – Ez nem vicces, Rosie.
- Nem viccelek, Em – fordult el tőlem, és szélsebesen összecsomagolta a ruháit, persze nem az egészet, mert az órákba tellett volna. – Elmegyek, és soha többé nem látsz.
- Ezt tényleg komoly – mormoltam magam elé nézve. – Elhagysz.
- El, és kérlek, ne keress – szavai égető tűzként perzseltek. – Ég veled, Emmett – mondta végül, majd egy utolsó csókot lehelt a számra és kisétált a szobából, az életemből.


Alice sikítása szakított ki a gondolataimból.

- Jaj, Emmett – vetette magát a karomba. – Annyira hiányoztál.
- Te is nekem, húgi – feleltem, majd jól megszorongattam.
- Édes fiam – ölelt meg, Esme sírós hangon. – Olyan jó, hogy megint itt vagy velünk.
- Nekem is anyu – suttogtam a fülébe, majd egy hatalmas cuppanóst adva az arcára elengedtem.
- Szia Emmett – köszönt csendesen Bella, és megállt előttem.
- Szia Bella, gyere, had ropogtassam meg a csontjaidat – mondtam, és erősen átöleltem öt is. – Remélem, már nem vagy olyan ügyetlen?
- Már nem az, sőt – nevetett fel Edward, és ő is megölelt.
- Edward, na, milyen a házas élet? – vigyorodtam el.
- Tűrhető – mosolygott ő is, és megcsókolta a feleségét.
- Emmett – lépett elém Jasper és átkarolt. – El sem tudod képzelni, milyen unalmas és egyhangú volt nélküled az élet.
- Kösz, tesó – mondtam, majd Carlisle elé álltam. – Akkor, visszafogadod a tékozló fiút? – kérdeztem bűnbánó arccal.
- Természetesen fiam – felelte apám és átölelt. – Isten hozott újra a családban.


Miután meg volt a nagy összeborulás, futva tettük meg a távot, és nagyon hamar odaértünk Forksba. A ház kicsit lerobbant volt, de Esme és Alice órákon belül rendbe hozta. Miután berendezkedtünk, elmentünk vadászni. Jó volt ismerős helyen csinálni. A napok csak úgy repültek, és én kezdtem visszatérni a régi megszokott életembe, persze Rosalie nagyon hiányzott, de a családom segítségével könnyebb volt elviselni a hiányát.
Elérkezett az iskola első napja. Edward újonnan vásárolt Mercedeséből kiszállva, felmértem a terepet, és bánatomra semmi nekem valót nem találtam az emberlányok között. A húgaim izgatottan cseverésztek, én és Jasper unottan a kocsinak dőltünk. Egyszer csak Edward felkuncogott, mire Bella megkérdezte, min mulat.

- Emmett, van egy hódolód – nevetett Edward.
- Igazán, merre van? – nyújtottam ki a nyakam, mire ő egy lányra bökött a fejével.

Egy világos barna hajú lány, hatalmas barna szemekkel, és a teste sem volt rossz, sőt. Hosszasan szemléltem az idegen lányt, ahogy a barátnőjével cseveg, kicsit fiatalnak láttam.

- Pont egy gólya? – vágtam fancsali képet, de a szemem ne vettem le róla. – De legalább nem szőke – mondtam végül, majd elmosolyodtam, mert a lány észrevette, hogy őt nézem, és pipacsvörös arccal megindult az iskola felé.
- Nem első éves, mert velünk lesz egy osztályban, láttam. Ja, és Em, pár órátok közös lesz, mivel haladó csoportokban van – közölte Alice.
- Tehát okos is – kacsintott rám Bella.
- De jó – feleltem gúnyos hangon, majd beindultam az iskola épületébe.

Az első órán a tanár bemutatott, mint az új diákot. Ha tudná… Állami ismeretek, ha tudtam volna aludni, akkor végigaludtam volna. Gondolataimba merülve ültem, de akkor egy nagy barna szempár jelent meg a szemeim előtt. Az a lány, akit az előbb láttam kint a parkolóban. Miért gondolok erre az ismeretlen lányra? – elmélkedtem magamban. Csinosnak csinos, de ennyi. Kicsöngettek, és én megindultam a spanyol terem felé, útközben Edward is csatlakozott.

- Az a kislány, teljesen beléd habarodott – vigyorogta Edward.
- Milyen kislány? – kérdeztem tettetve, hogy nem tudom, kiről van szó.
- Az, akit a parkolóban láttál – felelte még mindig vigyorogva –, és az aki a harmadik padban ül – bökött a fejével abba az irányba.
- Gyerekek, ők itt Edward és Emmett Cullen – mutatott be minket a tanár, mire az a lány felénk kapta a fejét.

Leültünk a mellette lévő padba, és én a szemem sarkából láttam, hogy engem néz, mire Edward megint felkuncogott.

- Mi van? – kérdeztem felé fordulva.
- Most is rólad álmodozik – felelte ő.
- Na, akkor nézzük, mennyire tud elpirulni – vigyorodtam el és ránéztem, majd mosolyogva rákacsintottam, a hatás nem maradt el, mert hallottam, hogy a szíve vadul dobogni kezd, és az arca mélyvörösbe váltott. Lehajtotta a fejét, és én nem bírtam ki, hogy ne kuncogjak fel, olyan édes volt.
- Elizabeth, lenne kedves befejezni, a táblán lévő mondatot? – szólította fel a tanár. Tehát így hívják.
- A Lizzyt szereti – suttogta oda Edward.

Tehát Lizzy kelletlenül felállt és a táblához sétált. Megint megcsodáltam az alakját, éppen nekem való volt: vékony, de ott gömbölyödött, ahol kellett. Elsétált mellettem, és akkor megéreztem a vére illatát, amitől a torkom kaparni kezdett. Százötven éve élek ezen a világon, de ilyen szomjúságot még sosem éreztem. Erősen a pad szélébe kapaszkodtam, mert ha nem teszem, akkor itt az egész osztály előtt ölöm meg ezt a védtelen lányt.

- Em, nyugodj meg – hallottam meg Edward halk hangját, amit csak az én vámpírfülem érzékelt. – Légy erős!
Behunytam a szemem, és megpróbáltam legyőzni azt a szörnyeteget, aki Lizzy vére miatt kezdett bennem tombolni. Mikor megint kinyitottam, megláttam az arcát, amin egy kis félelmet láttam. Jól teszed, hogy félsz tőlem, mert a hálál az egyetlen, ami rád talál, ha továbbra is velem foglalkozol – gondoltam magamban, mire Edward halkan felmorgott. Miután kicsengettek, futásnak eredtem. Hazáig rohantam, és beérve a házba egyenesen a szobámba mentem, ahol ledőltem az éjfekete kanapéra, amit Alice és Bella választott. A torkom még mindig égett, és akárhányszor Lizzyre gondoltam, a szomjúság végigrázta a testem. Miért van ez? – kérdeztem magamtól. Talán az nekem ez a lány, ami anno Bella volt a bátyámnak. Halkan kopogtak.

- Gyere be, anya – szóltam ki.
- Mi történt, Emmett? – dugta be a fejét Esme. – Edward most hívott, hogy az a lány…
- Nem tudom, mi van velem – vágtam anyám szavába keserűen, majd elmondtam neki, hogy mi történt, amikor megéreztem a vére illatát.
- Jaj, fiam – ölelt meg kedvesen Esme. – Te is megtaláltad azt a lányt, akinek a vére olyan neked, mint az élet maga.
- Mit csináljak, Esme? – kérdeztem kétségbeesve.
- Semmit nem tudsz tenni ez ellen – felelte ő. – Erősnek kell lenned.
- Az leszek – mondtam, majd talpra pattantam és kiindultam az ajtón. – Most visszamegyek – mondtam, és futni kezdtem.
Csupán egy órát hagytam ki, biofizika volt az. Az ebédlőben ültünk, Edward pedig maga elé bambulva vigyorgott.

- Mi olyan vicces, szerelmem? – kérdezte Bella, megsimogatva az arcát.
- Csak a gondolatai – nézett rám jelentőségteljesen Edward.
- Kinek a gondolatai? – érdeklődtem, de a vigyorából rájöttem, hogy Lizzyről beszél. Rápillantottam és belenéztem a nagy barna szemeibe. Persze ő azonnal lehajtotta a fejét, de a szívdobogását még a teletömött ebédlőben is halottam.
- Aranyos lány – mondta Alice, és maga elé bámulva megmerevedett. Ilyenkor látomása volt.
- Mit láttál? – kérdeztük egyszerre.
- Vásárolni megyünk – csilingelte ö vidáman –, és ti velünk tartotok
- De jó – morogtam, de tudtam, hogy Alice-el nem érdemes vitatkozni.
- És Lizzyvel is találkozni fogunk – kuncogott Edward is.
- Jó lenne, ha befejeznétek ezt a kerítősdit – mondtam mérgesen –, mert nem érdekel a csaj, világos?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés