Beültem Emmett mellé az anyósülésre, majd ránéztem.

- És hova megyünk kipróbálni a kocsid? – kíváncsiskodtam bizonytalanul.
- Természetesen az erdőbe – felelte ő halál nyugodtan, és beindította a motort.
- És ha nekimegyünk egy fának? – kérdeztem félve.
- Reménykedjünk benne, hogy szerencsénk lesz – nézett rám mosolyogva, de amikor meglátta a rémült arcomat, folytatta. – Ne félj, jól vezetek, és már elég régóta ahhoz, hogy ne menjek bele semmibe.
- Hány éves vagy?
- Tizennyolc – felelte Emmett, és kinézett az ablakon.
- Kemény két éve vezetsz, és azt mondod, hogy ez tapasztalat – húztam el a számat, mire ő megint csak felkacagott.
- Nyugi kislány, tudom, mit csinálok – kacagta hangosan, és behajtott az erdőbe. – Ha meg mégis félsz, csukd be a szemed.
- Haha, marha vicces vagy – feleltem morcosan, és kezdtem megbánni, hogy igent mondtam, még akkor is, ha együtt lehetek vele. – Csak tudod, én szeretek élni – mondtam végül, mire Emmett arcáról lehervadt a mosoly, és hirtelen leállította a kocsit, majd felém fordult.
- Figyelj, Lizzy, én nem akarlak veszélybe sodorni – kezdte rekedt hangon. – Talán jobb lenne, ha… – folytatta, de nem fejezte be a mondatot, csak nézett, és aranybarna szemei csillogni kezdtek.
- Mi lenne, Emmett, ha hagynánk ezt az egészet? Igazad van, jobb lenne, ha nem foglalkoznál velem, mert nem érek én annyit – mondtam és kiugrottam a kocsiból. A fák közé rohantam, de hamarosan megbotlottam egy ágban és összeestem.

A könnyeim folytak és nem tudtam elapasztani őket, csak térdeltem a zöld avarban és sírtam. Egyszer csak két hideg kezet éreztem a derekamon, amint felemelnek.

- A fenébe is, Elizabeth – fordított maga felé, és hűvös ajkait az enyémre nyomta.

A szemem kikerekedett a hirtelen csóktól, de a szívem kihagyott, és a gyomromban lévő pillangók repkedni kezdtek, mire a lábam megremegett és átkaroltam Emmett nyakát, hogy ne essek össze. Ő gyengéden a csípőmre csúsztatta a kezeit és erősen magához húzott. Elváltak az ajkaink, de Em még egy utolsó apró puszit nyomott a számra, majd elengedett.

- Hú, hát ez... – kezdtem zihálva, és még mindig a nyakába kapaszkodtam.
- Ezt nem kellett volna – fejtette le a kezeimet ő és elfordult. – Sajnálom, most jobb, ha hazaviszlek.
- De én nem sajnálom – motyogtam halkan, nem is biztos, hogy meghallotta.

Visszamentünk a kocsihoz és beültünk, majd Emmett beindította a motort és kivezetett az erdőből. Az úton nem szólalt meg, és amikor a házunkhoz értünk, leállítva a kocsit rám nézett, és én az aranybarna szemeiből szomorúságot olvastam ki.

- Én nem is tudom, hogy mit mondjak – kezdte gyengéd hangon.
- Ne mondj semmit, én mindent értek, hiba volt – feleltem keserűen, majd kiszálltam a kocsiból. – Szia Emmett, a suliban találkozunk!
Meg sem vártam a választ, csak befutottam a házba és megindultam a szobámba.

- Na, jól érezted magad? – állított meg anya.
- Aha, jól – feleltem, és mosolyt erőltettem az arcomra, holott legszívesebben sírtam volna. – Kicsit elfáradtam, megyek aludni, jó éjt anya – nyomtam egy puszit az arcára, és felmentem.
- Jó éjt drágám! – búcsúzott el ő is.

Becsuktam az szobaajtómat, és az ágyra vetettem magam, szabad utat engedve a könnyeimnek. Miért csinálja ezt velem? – kérdeztem magamtól. Egyszer azt látom rajta, hogy érez valamit és megcsókol, máskor meg elutasít. Nem értem. Nyögve keltem ki az ágyból, gyors mozdulatokkal átöltöztem és bemásztam az takaró alá. A könnyeim nem akartak elapadni, csak sírtam, és azon töprengtem, hogy vajon holnap mi lesz? Hogy nézek bele azokba a gyönyörű aranybarna szemekbe.


Másnap reggel úgy ébredtem, mint egy gyűrött zsebkendő. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és a fürdőmbe mentem. Belenéztem a tükörbe, és amit láttam, az teljesen megrémített. A szemeim be voltak esve és vörösek voltak a sok sírástól, az arcom egészségtelenül sápadt volt, a hajam pedig kósza tincsekben meredezett az ég felé. Letusoltam és felöltöztem, az átlagosnál egy kicsit több sminket raktam fel azért, hogy eltakarjam a hatalmas karikákat, amik a szemem alatt sorakoztak. Lementem a konyhába, de étvágyam az nem volt, ezért egyenesen a garázsba mentem, és az iskola felé vettem az irányt. Hamar beértem, ezért a termembe mentem és leültem a padba, majd elővettem az iPodom és belemerültem a zenehallgatásba. Mereven néztem magam elé, és megpróbáltam visszatartani az előtörő könnyeimet. Egyszer csak egy hideg kezet éreztem a vállamon, oldalra kaptam a fejem, és megpillantottam Bellát, aki a mellettem lévő széken ült. Észre sem vettem, amikor bejött.

- Szia! – köszönt. – Beszélhetek veled?
- Szia, persze! – feleltem, és kikapcsoltam a zenét. – De ugye nem Emmettről, mert ő most a legutolsó ember, akiről beszélni akarok.
- Miért nem akarsz róla beszélni?
- Mert nem, és kész – csattantam fel. – Nézd Bella, nem én vagyok a bátyádhoz való, ezt tegnap megértettem és beletörődtem.
- Mesélhetek valamit? – kérdezte ő mosolyogva.
- Persze, de hogy jön ez ide? – vontam fel a kérdőn a szemöldökömet.
- Volt egy srác, aki mérhetetlenül és reménytelenül szerelmes volt egy lányba. Boldogok voltak, és ezt ki is mutatták – kezdte Bella nyugodtan. – De egy nap a lány úgy döntött, hogy elhagyja a fiút, mert talált jobbat – az utolsó szónál elhúzta a száját. – A srác ebbe majd belebetegedett, és nagyon sokáig nem is akaródzott kigyógyulnia ebből. A mindig vidám és poénkodós fiúból egy mélabús, folyton szomorú ember lett. Aki nem bízik már sem magában, sem pedig abban, hogy létezik egy olyan lány, aki megint boldoggá teheti őt – nézett mélyen a szemembe.
- Emmett az a srác, igaz? – kérdeztem félve, mire Bella csak bólintott. – De én nem hiszem, hogy bárkit is boldoggá tudnék tenni – motyogtam, és a padot kezdtem el nézni.
- Lizzy, és csak azt mondom, hogy legyél egy kicsit türelmesebb, és meglátod, hogy. – nem tudta befejezni a mondatot, mert Alice lépett az asztalunkhoz.
- Bella, jobb, ha most megyünk az óránkra, mert mindjárt becsöngetnek – mondta komoly arccal.
- Rendben – állt fel mellőlem a lány, és kimentek az osztályból.
- Mit akart tőled Bella Cullen? – huppant le mellém Angie.
- Halvány lövésem sincs – feleltem, és előszedtem a könyveimet.

Az órán nem tudtam figyelni, mert folyton az a kis történet járt a fejemben, amit Bella mesélt. Legyek türelmes, de miért? Vajon mit akart mondani ezzel? – kérdeztem magamtól. Észre sem vettem, hogy kicsöngettek, csak akkor tértem magamhoz, amikor Angie meglökött, hogy induljunk a következő óránkra. Biokémia, a francba – dohogtam magamban. Nem akartam vele találkozni. Kelletlenül léptem be az osztályba, és amit láttam, attól leesett az állam. Miranda Gibson padján Emmett ült, és szemlátomást nagyon belemélyedtek a beszélgetésbe. Miranda volt a suli úgymond királynője, nagyon közkedvelt és csinos lány, ráadásul már harmadéves. Hát sikerült neki behálózni Emmettet, szuper – mondtam magamban és nagyot nyeltem. Leültem a helyemre és előpakoltam, majd úgy tettem, mint aki belemerül a tankönyv tanulmányozásába. Közben a szemem sarkából láttam, hogy Miranda hogyan kacérkodik vele, ő persze örömmel fogadja, és mosolyogva ugrik le a padról, majd mellém ül.

- Szia Lizzy! – hallottam meg a csodaszép hangját.
- Szia! – köszöntem kelletlenül.
- Figyelj, ma nem tudunk tanulni, mert megígértem Mirandának, hogy elviszem kocsikázni suli után – mondta Em vidáman, majd az említettre kacsintott.
- Jó – feleltem szárazon.

Hogy mi, elviszi kocsikázni? – őrjöngtem magamban. Mégis mit gondoltál magadban Lizzy, talán, hogy téged választ, egy jelentéktelen kislányt, egy szép és okos lány helyett? Hogy lehettem ilyen ostoba? Nagyot sóhajtottam és ránéztem a padtársamra.

- De ugye, nem baj? – nézett a szemembe, mintha abból akarna kiolvasni valamit.
- Miért lenne baj? – kérdeztem válasz helyet. – Jó szórakozást – villantottam egy erőtlen mosolyt, majd a tanárra kezdtem figyelni.

Nem néztem többet Emmettre, pedig éreztem, hogy ő egész óra alatt engem néz, mert a pillantása szinte perzselt, vagy lehet, hogy csak én képzeltem be magamnak. Miután kicsengettek, felpattantam, és a következő órámra siettem. Mire beértem az osztályba, már bent voltak a Cullen testvérek. Bella, Edward, Alice és jaj, hogy is hívták azt a srácot? Jerry? Nem, Jemy. Nem, Jasper, igen Jasper. Olyan furcsa fejet vág, mintha fájna neki valami, főleg amikor elmentem a padjuk mellett.

- Szia Lizzy! – köszönt Edward.
- Sziasztok!
- Tanultál történelemre? – kérdezte felém fordulva Alice.
- Miért? – néztem rá értetlenül.
- Mert röpdolgozatot írunk – kuncogott fel ő.
- Szuper, már csak ez hiányzott a boldogságomhoz – morogtam magam elé. – De te honnan tudod? – kérdeztem végül és ránéztem, mire Alice csak megrántotta a vállát.

Becsöngettek, és tényleg dolgozattal kezdtünk, de hála az égnek nem volt vészes, így hamar végeztem vele, és újra a gondolataimba merültem. Teljesen belemélyedtem az én kis világomba, amibe én voltam és Emmett. Ha már nekem csak az álomvilág jut – gondoltam magamban -, akkor fenekestől kiélvezem. Csak Edward köhögése zavart meg néha, pont, amikor egy élvezetes pontnál voltam, de nem törődtem vele. Hamarosan ki is csöngettek és én kiindultam, de Bella elém állt.

- Lizzy, és nem akartam a reggel, hogy te… – kezdte bűnbánó arccal.
- Nincs semmi baj – vágtam a szavába. – Tényleg nem lényeges – hazudtam, majd Edwardra néztem. – Ja, és Edward, szerintem beteg leszel, igen sokat köhögsz – mondtam komoly arccal.
- Aha, lehet – felelte és megint köhögni kezdett, de mintha nevetne.

Nem tudtam vele tovább foglalkozni, mert Angie karon ragadott és magával húzott, egyenesen a menzába. Vettem egy salátát meg egy üveg vizet, és az asztalunkhoz ültem, közben fél szemmel a Cullen asztal felé sandítottam, és meglepve láttam, hogy csak négyen ülnek ott. Körbenéztem az ebédlőben. Bár ne tettem volna, mert megláttam, amint Emmett egy külön asztalnál ül Mirandával. A szívem megint összeszorult, lehajtottam a fejem, és az előttem lévő ételt kezdtem nézni.

- Hahó, Lizzy – hallottam meg barátnőm hangját. – Mi van veled ma? – fogta meg a kezem. – Milyen hideg a kezed, fázol?
- Nem, nem fázok – néztem rá, majd halványan elmosolyodtam, másra nem volt erőm. – Mit is mondtál? Nem halottam, elbambultam.
- Igen, azt láttam – húzta el Angie, és Emmett felé sandított. – Azt mondtam, hogy kár, hogy nem tudsz eljönni velem a fogorvoshoz, de ha végeztem, akkor beugrok hozzád a boltba.
- Én is sajnálom, de hát megígértem apának – mondtam szomorúan. – De jó lenne, ha bejönnél hozzám, mert szerintem megint dögunalom lesz bent.
- Oké, akkor bemegyek, de most sietek, mert randim van Mike-al még óra előtt.
- Nehogy megvárasd, siess, mert még a végén depressziós lesz szegény pára – csipkelődtem vigyorogva.
- Haha, látom, megint szellemes hangulatodba kerültél – gúnyolódott Angie, és vágott egy grimaszt, majd felállt.
- Az ám, és még egy viccet is tudok – feleltem vidáman.
- Kösz, de kihagyom – nevetett barátnőm, és kiindult az ebédlőből.
- Pedig ez most tényleg vicces – kiabáltam utána nevetve.

Az asztalnál a többiek vidáman cseverésztek, és engem is bevontak a beszélgetésbe. Majdnem meg is feledkeztem Emmetről, de csak majdnem. Félve néztem oda, ahol az imént Mirandával ült, de nem volt ott, már a testvéreivel ült és vitázott valamin Alice-szel. Vajon min veszekedhetnek? Mérgesnek látszik az én nagy plüssmacim – gondoltam magamban, mire Edward megint felém kapta a fejét és elvigyorodott, majd súgott valamit Emmettnek, és ő is rám nézett, de nem mosolygott. Elkaptam a fejem, hamar bekapkodtam a salátám maradékát és felálltam. Spanyolom lesz, szuper – sajnáltam magam még egy pár percig, majd bementem az osztályba. Miranda hangosan ecsetelte, hogy Emmett délután elviszi kocsikázni, és hogy mennyire jó pasi meg hasonlók. Nem bírtam hallgatni, ezért megint a zenébe menekültem, egészen addig, amíg a spanyol tanár be nem lépett. Kikapcsoltam az iPodot és felnéztem. Emmett megint engem nézett, amitől elpirultam és le akartam hajtani a fejem, de a szemei rabul ejtettek. A tanár magyarázni kezdett, de én nem tudtam figyelni, mert elvesztem az aranybarna szempárban. Eszembe jutott a tegnap esti csókunk,.Ekkor Edward megbökte a testvérét, aki kelletlenül ránézett, így én hamar lehajtottam a fejem, és a tincseim közül láttam, hogy összesúgnak, és Emmett vigyorát is. Az a csók életem legszebb csókja volt, igaz, az volt életem első csókja, és örökre az elmémbe vésődött. Talán soha többé nem fogok már ilyen csókot kapni, pedig, ha még egyszer megcsókolt volna, én… – elmélkedtem magamban. Edward megint köhögőrohamot kapott. Szegény fiú, biztos beteg lesz, néztem rá. Emmett már nem nézett, csak maga elé bambult, olyan volt, mint egy görög szobor, egy görög félisten szobra – erre már elmosolyodtam. Furcsa egy hely ez a Forks, félistenek járnak a helyi gimibe. Szerencsére hamar vége lett az órának, igaz, egy kukkot nem halottam abból, amit a tanár mondott, de majd csak bepótolom. Az utolsó órám elmaradt, ezért hamarabb értem be a boltba, ahol Alex kitörő örömmel fogadott. Átfutotta velem a papírokat: ma is lesz egy kocsi, amit át kell adnom valami J. Hale nevezetű emberkének, de legalább nem unatkozom. Miután Alex elment, én megint hátramentem a raktárba, és felkészítettem a kocsit, majd unottan visszamentem az üzletbe és nekiálltam tanulni. Nemsokára nyílt is az ajtó, Jasper, Alice, Bella és Edward léptek be rajta.

- Sziasztok – köszöntem udvariasan. – Csak nem autót vesztek?
- Már meg is vettem – lépett elém Jasper, és elém csúsztatta a jogosítványát.
- Jasper Hale – olvastam a kis kártyán. – Már kész is van, gyere velem, hátul van a raktárban.

Aláírattam vele a papírokat, és átadtam a kulcsokat, majd kinyitottam neki a hátsó ajtót.

- Már el is hajtott a járgánnyal – tértem vissza a pult mögé. – Segíthetek még valamiben? – kérdeztem mosolyogva. Alice csak állt ködös tekintettel, és nem szólalt meg, Edward is körülbelül olyan állapotba volt, mint a testvére.
- Nem, köszi, mi már megyünk is – felelte Bella.
- Alice, jól vagy? – néztem rá a lányra. – Nem kérsz egy kis vizet?
- Jól van, csak megint álmodozik, szokása – szólalt meg Edward is, és megint csak vigyorgott.
- Ja, igen, jól vagyok, de mi most megyünk, szia – tért magához Alice, és kiviharzott a boltból.
- Sziasztok – feleltem fejcsóválva. Micsoda furcsa család!

Miután végeztem a tanulással, megint csak a gondolataimba merültem, és most kivételesen nem Emmett körül forogtak, hanem az jutott eszembe, amit Angie mondott az étkezőben. Már párszor észrevettem magamon, hogy ha nagyon szomorú vagy mérges vagyok, teljesen lehűlök. Ezt eddig senki sem vette rajtam észre, ezért nem is foglalkoztam vele. Azt hittem, hogy csak beképzelem, de Angie is észrevette. Talán el kéne mennem a dokihoz, Mrs Newmann állítja, hogy nagyon jó, és nem utolsósorban szívdöglesztő. Talán holnap elmegyek hozzá, hisz mi bajom lehet, maximum bolondnak hisz. A nap hátralévő része unalmasan telt, csak az a pár óra vidított fel egy picit, amikor Angie beugrott hozzám. Őt óra előtt apa hívott, hogy nem lenne-e baj, ha én zárnék ma. Miután minden papírt elintéztem, lekapcsoltam a fényeket, és beütve a riasztó kódját bezártam az üzletet. Az utcára léptem és a kocsimhoz indultam. Ekkor meghallottam azt a hangot, amit, ha akarnék sem tudnék soha elfelejteni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés