- Szia Lizzy – köszönt Emmett mézédes mély hangján.
- Szevasz – feleltem halkan. Mérges voltam, nem is tudom, kire, rá vagy magamra. – Jó volt a kocsikázás? – kérdeztem végül.
- Milyen kocsikázás? – nézett rám kérdőn Emmett.
- A Mirandá-val való kocsikázás – magyaráztam türelmesen.
- Ja, hogy az. Ja, elég jó volt – vigyorodott el ő, amitől én majdnem lekarmoltam magam.
- Szuper – feleltem, és kinyitottam a kocsim ajtaját.
- Lizzy várj! – csapta be az ajtót, és maga felé fordított.
- Mit akarsz, Emmett? – kérdezte türelmetlenül. Már csak az ágyamra vágytam, és hogy megint szétsírhassam a fejem.
- Csak ezt – lépett közelebb hozzám, és ajkait az enyémre nyomta.

A szívem megint csak kihagyott, és a nyakába kapaszkodtam, hogy ne essek össze. Gyengéden a kocsinak nyomott, és a kezeit a csípőmre csúsztatta, majd lassan felfelé kezdte húzni őket. Belenyögtem a csókba, és vadabbul kaptam az ajkai után – közben olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy milyen erkölcstelen vagyok, hogy nyílt utcán csókolózok egy majdnem idegen fiúval. De nem érdekelt, semmi sem érdekelt, csak az, hogy ez a félisten tart a karjaiban, és hogy csókol. Újra egy apró csókkal váltak szét az ajkaink, de most mosolyogva nézett le rám, és a szemei folyékony aranyként csillogtak a lemenő nap fényében.

- Ha csak ezt akartad, előbb is szólhattál volna – leheltem erőtlenül, mire Emmett felkacagott.
- Te mindig megnevettetsz – mondta gyengéden.
- Ez tehetség, szépség helyett humorérzéket kaptam – feleltem grimaszolva, erre ő megint csak elnevette magát, de ebbe a nevetésbe már én is beleremegtem, mivel még mindig a nyakán csüngtem.
- Ne mondj ilyet, hiszen szép vagy – suttogta a hajamba. – Sőt, gyönyörű – ajkai a nyakamra siklottak –, és kívánatos – hideg leheletétől kiborsództam, és vágyakozva felsóhajtottam.
- Ne csináld ezt velem, kérlek – nyögtem alig hallhatóan.
- Mit ne csináljak? – csókolt a fülem mögötti kis mélyedésbe.
- Ne bánts – leheltem, és a lélegzetem is elakadt.
- Soha nem bántanálak – suttogta, és megint birtokba vette a szám.

A csókunkat a mobilja csörgése törte meg. Kelletlenül húzódott el tőlem, de egyik kezét a csípőmön hagyta.

- Igen – szólt bele rekedten.
…….
- Nem, nem fogom, de megyek – morogta mérgesen.
…….
- Ne kezd, kérlek! Szia – nyomta ki mérgesen, majd rám nézett, szemei feketén csillogtak.
- Mi a baj? – simogattam meg az arcát.
- Semmi, nincs semmi baj – felelte ő és elengedett. – Jobb, ha most hazamész – mondta végül.
- Nem akarok hazamenni – fogtam meg a kezét és a derekamra csúsztattam, majd lábujjhegyre állva megcsókoltam.
- Nem szabad, még nem… – suttogta, de a végét a mondatnak már nem halottam. – Menj haza, Lizzy – mondta végül hangosabban.
- Nem – makacskodtam karba tett kézzel.

Ez tényleg te vagy, Lizzy? – kérdeztem magamtól. Mi ütött beléd? Menj haza! Nem látod, hogy le akar koptatni? Biztos megint randija van Mirandával – szólalt meg bennem egy keserű hang. Csak szórakozni akart egy kicsit, elütni az időt. A torkom megint összeszorult, megfordultam, mert egy áruló könnycsepp ki is buggyant a szememen.

- Ha ezt akarod – mondtam remegő hangon, majd megint kinyitottam a kocsiajtót.
- Ugye nem sírsz? – kérdezte aggódva.
- Dehogyis, ugyan, miért sírnék? – hadartam, de ekkor már csak úgy patakzottak a könnyeim.
- Emmett, te hülye – morogta, és megint maga felé fordított. – Ne haragudj rám – suttogta, és gyengéden letörölte a könnyeimet.
- Nem haragszom, csak… – kezdetem szipogva. Nagyon nehéz kimondani –, csak rossz, hogy nem én vagyok a mese főhősnője.
- Nem értelek – rázta meg a fejét ő. – Milyen mese?
- Nem is kell, sokszor én sem értem magam – feleltem keserűen. – Neked is menned kéne, Miranda már biztos vár – mondtam, és beszálltam a kocsimba.
- Hogy jön ide Miranda? – értetlenkedett Emmett komor arccal.
- Mindegy, én most hazamegyek, ahogy akartad – közöltem, kitérve a kérdés elöl. – Szia Emmett – köszöntem el, és beindítottam a motort.
- Szia Lizzy! – lépett hátrébb egy lépést, és lehajtott fejjel mondott még valamit, amit nem értettem.

Miután kihajtottam Port Angelesből, leállítottam a kocsit, és a kormányra borulva zokogtam.
Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen, Elizabeth Evens – kiabáltam magamnak. – Egy olyan pasiba szeretsz bele, aki úgy játszik veled, ahogy a kénye kedve tartja, és te, mint egy szerelmes kis csitri még a lába nyomát is csókolgatod. Nem lehetsz ennyire ostoba, hagyj már fel az álmodozással! Hazahajtottam, szerencsére anya nem volt még otthon, ezért rögtön a szobámba mentem, és az ágyamra dőlve sírni kezdtem, megint.






(Emmett szemszöge)


Miután hazavittem Lizzyt, csak furikáztam, nem is figyelve, hogy merre megyek, vagy, hogy mennyivel. Folyamatosan a mézédes ajkai jártak a fejemben, és hogy milyen mámorító illata volt. Dühösen csapta a kormányra.
Ugyan már, Emmett, mi ütött beléd? Ez csak egy ember – kiabáltam hangosan.
Leállítottam a motort és kipattantam a kocsiból, majd futásnak eredtem. Mélyen az erdőbe rohantam, ahol összefutottam egy medvével. Kapva az alkalmon nekitámadtam, és oltottam a szűnni nem akaró égetést a torkomban. De miután végeztem, akkor sem lett jobb, nem tudtam kiverni a fejemből azt a lányt. A hatalmas barna szemeit, a selymes bőrét, még most is a fülembe csengett a szíve vad ritmusa. Amikor hozzáértem, majd mikor megcsókoltam, éreztem, hogy beleremeg. Nem éreztem még ilyet, még Rosalie-nál sem. Bár a mi kapcsolatunk sosem volt több, mint testiség, ennek ellenére nagyon szerettem őt. Talán kezdek komoly érzelmeket táplálni Lizzy iránt? - kérdeztem magamtól. Nem az nem lehet, nem tehetem vele. Mi van, ha egy óvatlan pillanatban megölöm? Nem, ezt nem akarom! Holnap ki kell találnom valamit. Visszafutottam a kocsimhoz és hazahajtottam. Belépve a lakásba Alice-szel találtam szemközt magam..

- Mit tervezel, Emmett Cullen? – cincogta mérgesen. – Meg fogod bántani, ugye?
- Alice, semmi kedvem most veled erről beszélni – morogtam és felmentem a szobámba, ahol megint csak a hifit kapcsoltam be. Talán a zenehallgatás elüti az időt reggelig.

Hál istennek, nem zaklattak a fivéreim. Átöltöztem és lementem a nappaliba, leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Nem nagyon foglalkoztam a műsorral, mert megint eszembe jutott a tegnapi nap, de hamar másra tereltem a gondolataimat, mert nem akartam, hogy Edward is belekezdjen a szentbeszédbe. Alice bőven sok volt. Lejöttek a többiek is, és elindultunk iskolába.
Beérve az első órámra egy szőke hajú lány lépett elém.

- Szia Emmet, Miranda vagyok.
- Szia! – köszöntem unottan.
- Csak szeretném megkérdezni, hogy nem adnád-e kölcsön a jegyzeteidet, mert én valahol elhagytam – nézett rám kérlelve. Micsoda átlátszó szöveg.
- Persze, odaadom – mosolyogtam inkább a próbálkozásán.

Ekkor támadt egy ötletem: ha Lizzy látná, hogy egy másik lánnyal vagyok, talán már nem érdekelném, én pedig valahogy megoldanám az érzelmeimet. Felvettem a legcsábosabb mosolyom, amitől nem csak az emberek, hanem a vámpírlányok is elgyengültek. Cseverészni kezdtem vele, és a második óra elején már odáig volt értem. Ekkor megéreztem Lizzy illatát. Nem néztem rá, de a szemem sarkából láttam, hogy kikerekedett szemekkel nézi, ahogy én Miranda asztalán ülök. Megkérdeztem Mirandát, hogy nem lenne-e kedve eljönni velem kocsikázni suli után. Persze igent mondott, így elégedett mosollyal ültem a helyemre.

- Szia Lizzy! –köszöntem neki. Most jön a neheze.
- Szia! – üdvözölt ő egy kicsit durcásan.
- Figyelj, ma nem tudunk tanulni, mert megígértem Mirandának, hogy elviszem kocsikázni suli után – mondtam, és az említettre kacsintottam.
- Jó – felelte szárazon. Ez a hangnem, milyen mérges lehet.
- De ugye nem baj? – néztem a szemeibe, talán látok benne valamit.
- Miért lenne baj? – kérdezte válasz helyett, és a pillantása szinte égetett. – Jó szórakozást – mondta végül, és levette rólam a nagy barna szemeit.

Egész órán csak néztem a szép arcát, és azon töprengtem, hogy milyen lenne simogatni azt a törékeny arcot. Vajon összerezzenne az érintésemtől? A szemei alatt fekete karikák voltak, és egy kicsit meg is volt dagadva. Talán sírt, és talán miattam. Túl hamar csöngettek ki, és én nem tudtam tovább gyönyörködni, mert hamar összepakolt, és kiviharzott a teremből. Nem is emlékszem a következő órámra, mert végig a gondolataimba merültem, csak arra eszméltem, hogy kicsöngettek, és Miranda elém állt.

- Nincs kedved velem ebédelni? – kérdezte határozottan, pont, mint Rosie. Ugyanaz az önbizalom.
- De, miért is ne – feleltem kedvesen, és megindultunk a menza felé.

Megvettük az ebédünket, és leültünk egy üres asztalhoz. Miranda fecsegni kezdett, de én csak fél füllel hallottam, mert folyton azt néztem, hogy Lizzy merre van.

Emmett, te mégis mit csinálsz? – hallottam meg Alice halk sikoltását, olyan magas hangon beszélt, hogy a fivéreimen kívül csak én hallottam meg, és talán a denevérek. – Te nem vagy normális.
Az asztalunkhoz pillantottam, és láttam, hogy a tündérszerű kishúgom majdnem felrobban dühében, Bellával egyetemben. Rájuk vigyorogtam és körbe pásztáztam a termen, ekkor megláttam egy szomorú szempárt, amint engem néz, majd lehajtja a fejét. Mit tettem? Nem akartam, hogy ilyen szomorú legyen. Bocsánatot kértem Mirandától, és az asztalunkhoz ültem, ahol Alice egyszerre nekem esett.

- Miért vagy ilyen szívtelen, nem látod, hogy kínzod ezt a kislányt? – sipítozta magas hangon.
- Igaza van, Em, nagyon szenved, érzem, hogy mennyire fáj neki valami – kontrázott Jasper.
- Nem hiszem, hogy ennyire kőszívű vagy – rimánkodott Bella is.
- Na most figyeljetek! – kezdtem mérgesem. – Szerintem csak rám tartozik, hogy mit csinálok és kivel. Nehogy már ti mondjátok meg nekem, hogy hogyan éljek. Még jó, hogy azt nem mondjátok meg, hogy melyik átkozott állatnak szívjam ki a vérét – dühöngtem, és ekkor Edward elvigyorodott.
- Igaza van a plüssmacinak – vigyorgott szélesen. – Lizzy szerint olyan, mint egy plüssmaci.
- Most inkább mérges pandamacira hasonlít – kacagott fel Bella, majd megfogta a kezem. – Te tudod, Emmett, mi mindenben mögötted állunk.
- Köszi hugi – mosolyogtam rá és Lizzyre néztem. – Igen, én tudom.

Bementünk a spanyol terembe, ahol már ott ült ő is, és zenét hallgatva nézett maga elé a semmibe. Mikor becsöngettek, hirtelen rám nézett, én pedig megint elvesztem a barna szemeiben, de ő sem tudta levenni rólam a tekintetét.

- Frenetikus csók lehetett tesó – bökött meg Edward, mire én csak elvigyorodtam. – És ez volt neki az elő. Maradandó élményt szereztél neki.
- Aki tud, az tud – suttogtam önelégült mosoly kíséretében.
- Na jó, most már tovább gondolkozik – köhögött Edward, csak hogy palástolja az előtörő nevetését.

Én csak néztem magam elé. Nem volt jó ötlet, Miranda sem érdemli meg, hogy így kihasználjam, bármennyire is önelégült. És Lizzy, ő főleg nem, mert… mert nem is tudom, hogy miért.

- Mert beleszerettél – suttogta Edward a gondolatban feltett kérdésemre.
- Ugyan már – ráztam meg a fejem. - Te vagy a reménytelenül romantikus a családban, és nem én.
- Én az vagyok, de te meg kezdesz beleesni ebbe a lányba, plüssmaci – vigyorgott Edward szélesen.
- Ha szeretnéd megtartani a fogaidat, akkor sürgősen töröld a szótáradból ezt a szót – fenyegetőztem mérgesen.
- Mit, a plüssmacit, vagy a szerelmes szót? – kérdezte kuncogva fivérem, amire én csak egy halk morgással feleltem, mire ő megint csak felkuncogott.

Kicsöngettek, és pedig kimentem a parkolóba, ahol már várt rám Miranda. Kicsit megbántottam azzal, hogy lemondtam a délutáni kocsikázást, de nem hatott meg nagyon. Semmi humorom nem volt a fivéreimmel hazamenni, ezért emberi tempóban besétáltam az erdőbe, és futásnak indultam. Hazaérve bevágódtam a kocsimba, és megint céltalanul bolyongani kezdtem. Már órák óta vezettem, a telefonom folyamatosan csengett, persze nem vettem fel. Biztos nem volt annyira fontos, amit Alice mondani akart. Észre sem vettem, hogy merre vezetek, egyszer csak megláttam az Evens kocsikereskedést. Látnom kell, újra érezni akarom az illatát és a mézédes ajkainak az érintését. Kiszálltam a kocsimból és nekidőltem. Az órámra néztem, már elmúlt öt, mindjárt láthatom. Rezegni kezdett a mobilom.

„Ha nem veszed fel, istenemre mondom, megkereslek és széttéplek” – állt a kijelzőn Alice fenyegetése. Megcsóváltam a fejem, és zsebre csúsztattam a telefont.

- Szia Lizzy – köszöntem, és odasétáltam mellé.
- Szevasz – mondta ő. Mérgesnek tűnt. – Jó volt a kocsikázás?
- Milyen kocsikázás? – kérdeztem. Nem tudhatja, hogy egész délután vezettem.
- A Mirandával való – felelte türelmesen.
- Ja, hogy az! Jó volt – vigyorogtam. Tehát féltékeny.
- Szuper – felelte, és a kinyitotta a kocsiajtaját.
- Várj, Lizzy – csaptam be az ajtót, és magam felé fordítottam.
- Mit akarsz tőlem Emmett? – kérdezte feldúlva.
- Csak ezt – mondtam, és birtokba vettem az ajkait.

Megint megremegett, és a karjait a nyakam köré fonta, én pedig a csípőjére csúsztattam a kezeim. Az érintésemre belenyögött a csókba, és vadabbul csókolt, amitől az én agyvizem is felforrt, és felfelé kezdtem haladni a kezeimmel. Megőrjít ez a lány – gondoltam magamban. Egy apró csókkal váltak szét az ajkaink, és én lemosolyogtam rá, mert halottam, hogy a szíve vadul kalapál. Lehet, hogy Edwardnak igaza van?

- Ha csak ezt akartad, előbb is szólhattál volna – lehelte erőtlenül, mire én felkacagtam.
- Mindig megnevettetsz – mondtam mosolyogva.
- Ez tehetség, szépség helyett humorérzéket kaptam – mondta grimaszolva, mire megint felnevettem.
- Ne mondj ilyet, hiszen szép vagy – suttogtam, és a hajához hajoltam. Mámorító illata volt. – Sőt, gyönyörű – ajkaim a nyakára siklottak –, és kívánatos – nem csak a véred, fejeztem be magamban, mire ő megrázkódott, és vágyakozva felsóhajtott.
- Ne tedd ezt velem, kérlek – sóhajtotta erőtlenül.
- Mit ne tegyek? – kérdeztem az ütőerét csókolva.
- Ne bánts – nyögte rekedten.
- Soha nem bántanálak – suttogtam és megint megcsókoltam, vadabbul, mint az előbb. Ekkor megszólalt a telefonom.
Kelletlenül elhajoltam tőle és felvettem, de a kezem a csípőjén maradt.

- Igen? – szóltam bele.
- Na végre – gúnyolódott a húgom. – Emmett, gyere haza, kérlek! Láttam, hogy nem fogsz tudni uralkodni magadon és bántani fogod.
- Nem fogom, de megyek – morogtam bele a telefonba.
- Annyira édesek vagytok, és Lizzy olyan aranyosan reagált, olyan büszke vagyok, hogy így döntöttél… – csiripelte Alice vidáman.
- Ne kezd, kérlek! Szia – mondtam egykedvűen, majd megszakítottam a vonalat.
- Mi a baj? – kérdezte, és megsimogatta az arcomat.
- Nincs semmi baj – feleltem és ránéztem. – Most jobb, ha hazamész.
- De én nem akarok – fogta meg a kezem és a derekára rakta, majd megcsókolt.
- Nem szabad, még nem készültem fel rá, nem akarlak bántani – mondtam, de a mondat végén már olyan halkan, hogy biztos, hogy nem hallotta. – Menj haza, Lizzy!
- Nem – makacskodott, és karba tette a kezeit, mint egy kisgyerek. Olyan édes.

Majd maga elé bambult és elszomorodott. A szíve megint felgyorsult és elfordult. De én megéreztem a sós könnyek illatát.

- Ha ezt akarod – suttogta elcsukló hangon, és megint kinyitotta a kocsija ajtaját.
- Nem sírsz, ugye? – kérdeztem, tudva a valóságot.
- Dehogyis, ugyan, miért sírnék – hadarta, de a hangja elcsuklott.
- Emmett, te hülye – szitkozódtam, és magam felé fordítottam. – Ne haragudj rám – mondtam, és letöröltem a könnyeit.
- Nem haragszom, csak… – kezdte szipogva –, csak rossz, hogy nem én vagyok a mese főhősnője.
- Nem értelek – ráztam meg a fejem. – Milyen mese?
- Nem is kell, sokszor én sem értem magam – felelte szomorúan. – Neked is menned kéne, Miranda már biztos vár – mondta, és beszállt a kocsiba.
- Hogy jön ide Miranda? – kérdeztem komoran. Mindent elrontottam.
- Mindegy, és most megyek, ahogy akartad. Szia Emmett! – közölte lemondóan, és elindította a kocsit.
- Szia Lizzy! – motyogtam, és hátrébb léptem. – Sajnálom, jóvá teszem, ígérem – mondtam nagyon halkan, szerintem meg sem hallotta.

Bevágódtam a kocsimba és hazahajtottam. Lesz egy-két szavam még a húgomhoz. De mindenek előtt, meg kell valahogy vigasztalnom Lizzyt. Nem akartam megbántani. Vajon milyen mesére gondolt? Holnap minden kiderül…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés