(Edward szemszöge)


Esme és Marie mosolyogva jöttek le.
- Sikerült meggyőzni? – kérdezte John feleségétől.
- Nagy nehezen, de igen! Nagyon utál vásárolni. – mosolyodott el, miközben leült.
- Van olyan nő a világon, aki nem szeret vásárolni? Kezet kell vele fogom! – vigyorgott Em, és fel is ment volna, ha Esme nem állítja meg.
- Most ne! Aliccel beszélgetnek! Tudod, hogy mióta vár erre a pillanatra! – Em morgolódva leült.
- Miről van szó? – kérdeztem értetlenkedve.
- Alice látta, hogy ő és Bella barátnők lesznek. – vigyorgott Jasper. Örült annak, hogy Alice végre talált egy olyan személyt, akit a barátnőjének hívhat.
- Mi is örülök, hogy Bella végre valakinek megnyílhat. Az utóbbi időben sokszor van egyedül és nem szeretnénk, ha teljesen elszakadna a külvilágtól. – mondta szomorúan Marie.
- A Volturi miatt nem lehet normális élete. – jegyezte meg szárazon John.
- Mesélnétek nekünk erről a dologról? – kérdezte Carlisle. - Mármint ha nem tapintatlanság a kérésem. – tehette hozzá gyorsan.
- Végülis, miért ne? – aztán belekezdtek a történetbe.
John és Marie órákig mesélt nekünk, bár engem csak Bella érdekelt. Meglepődve vettem észre, hogy ha az ő nevét kiejtik, mindig valami kellemes érzés ölel körül. Mintha hazaértem volna. Olykor-olykor láttam, hogy Jasper elmosolyodik. Nem, az már vigyor volt, még pedig olyant csak Emmettől szoktam meg. Elgondolkoztam azon, hogy biztos, hogy nem vérszerinti testvérek. Megráztam a fejem. Engem nem érdekelt más csak az a nő, aki fönt ül és Alice ruhákról tartott beszámolóját hallgatja.
Látnom kell őt! Fel kell mennem! Elhatároztam magam, ami Alicenél látomás formájában jelent meg és a végén elégedetten hozzátette gondolatban: Ami vonz, annak nem tudsz ellenállni.
Előre tudta, hogy ez lesz, mégis nem voltam mérges rá. Kellett, hogy magamtól jöjjek rá, hogy mennyire szeretem Bellát, bár nem ismerem régóta.
- Azt hiszem nekünk indulnunk kéne! – állt fel Carlisle és kezet fogott Johnnnal. Belláék is lejöttek. Gyönyörű volt, és amikor elbúcsúztam tőle mélyen belenéztem csokoládébarna szemeibe és tudtam, itt a vég. Szívesen mondtam volna neki, hogy rabod vagyok, ameddig csak akarod, vagy, hogy jöjjön hozzám feleségül. De egyiket sem mondtam csak szótlanul álltam előtte.
- Hát… akkor, szia! – máshova nézett, mivel bámulásom zavarba hozta őt. Felém nyújtotta kezét és megfogtam. Mind a kettőnkön borzongás futott végig. Éreztem azokat a bizonyos szikrákat a levegőben és meg akartam csókolni és addig ölelni, amíg csak lehet.
- Szia! – köszöntem én is, kihúztam a kezem meleg kezeiből. Menj vissza! Menj vissza! – csak ez az egyetlen mondat járt a fejemben, de figyelmeztetnem kellett magamat, hogy Bella semmit sem érez irántam.


Az erdőben ültem egy faágon és a mai napról gondolkoztam. Tudtam, hogy szeretem Bellát, de azt nem, hogy ő hogyan érez irántam. Hisz alig ismer! Bárcsak hallhatnám a gondolatait. Akkor tudnám, mit gondol rólam.
Alice sürgető gondolatai tolakodtak be az elmémbe. Edward fejezd ezt be! Az elmúlt 50 évben nem láttalak ilyennek. Miért félsz Bellától?
- Tudtam, hogy tudod! De miért nem mondtad el? Megakadályozhattam volna… - halkult el a hangom.
- Ebben nincs semmi rossz! A szerelem a legszebb dolog a világon! És, hogy végre neked is kijutott belőle… - mosolyodott el.
- De ő nem szeret! Nem szerethet engem! – dühöngtem és leugrottam az ágról.
- Honnan veszed? Mitől vagy ilyen biztos benne? – kérdezte Alice.
- Mert nem érdemlem meg a szerelmét! Ő túl tökéletes! Én meg… - kicsavartam egy fát gyökerestül és elhajítottam.
- Te meg az egyik legszeretetre méltóbb lény a földön! Ismerd meg! Kerülj hozzá közel! Meglátod, nem fog ellenállni annak, ami vonzza őt! – azzal elment és egyedül hagyott. De volt valami abban mondott. Meg kell ismernem és ő neki is engem. Esetleg lehetnénk barátok. És ha kiderül, hogy nem szeret… az lesz a vigaszom, hogy barátjaként mindig ott lehetek mellette.
Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor beléptem a nappaliba. Alice rögtön előttem termett és ezt mondta:
- Te nem lehetsz ennyire mazoista, Edward! – szúrós pillantást küldtem felé, hisz felhívta a családunk figyelmét a problémámra. Vagyis ez nem probléma, inkább édes teher.
- Miért mazoista Edward? – lépett ki Esme a konyhából és leült a kanapéra. A többiek követték a példáját és várakozóan rám néztek.
- Igen, Edward, mondd el nekik miért vagy te mazoista! – vigyorgott Alice rám. Szóhoz sem jutottam. Az egész családom ellenem van?
Pár perc múlva Alice megelégelte, hogy egy szót sem szólok.
- Edward szerelmes Bellába! – mindenki döbbenten nézett rám, mire én lehajtottam a fejem. A gondolataik kuszák voltak, de azt egyértelműen ki tudtam venni, hogy örülnek ennek a fejleménynek, kivéve Rosaliet.
- És ezután mi lesz? – tette fel a kérdést Jazz, aki tisztában volt az érzelmeimmel. Leültem az egyik fotelbe.
- Nem hallom a gondolatait, ezért nehezebb helyzetben vagyok. Arra gondoltam, hogy közelebbről is megismerem, esetleg barátokká válhatunk. Ha ő nem szeret, legalább ott lehetek mellette mindig. – mondtam szárazon.
- De te sosem fogsz barátként ránézni… - suttogta Esme.
- És pont ezért rossz ez a terv! Honnan veszed, hogy ő nem szeret téged? – állt elém pöttöm húgom. Kicsi és bosszantó.
- Nem látom a gondolatait! Te meg egyetlen látomásodat sem mutatod meg, amiben ő szerepel! – válaszoltam ingerülten.
- Nem gondolod, hogy mindennek meg van az oka? Most nem támaszkodhatsz a képességeinkre, ezt egyedül kell végig csinálnod! Szedd össze magad és küzdj meg érte! – azzal felviharzott a lépcsőn és hangosan becsapta az ajtót.
- Nem gondolod, hogy igaza van? – kérdezte csendesen Esme.
- Meg akarom tudni, hogy szeret-e, ez nem olyan nagy bűn. – mosolyogtam rá.
- Tudom, csak azt szeretném, ha boldog lennél! És Bella nagyon rendes lány! – felálltam, odamentem hozzá és megöleltem. Esme, mindig anyám helyett anyám volt. Mindig csak a legjobbat akarta nekem.
- Mi természetesen mindenben támogatunk! – mondta Carlisle.
- Köszönöm! – néztem rá hálásan. A családi gyűlés feloszlott, a végén csak én és Emmett maradtunk.
- Na öcsi, most jöhet a felvilágosítás? – kérdezte hatalmas vigyorral az arcán.
- Kérlek, Em, ezt hanyagoljuk! – sóhajtottam.
- Ja, én most nem arra értettem! Az majd később lesz, amikor már célegyenesben vagy! Én arra céloztam, hogy kell egy nőt elcsábítani! – mosolygott mindentudóan. Megforgattam a szemeimet és felmentem a szobámba.


Sokáig gondolkoztam azon, hogy mi lenne a helyes, de mindig csak arra jutottam, hogy szép fokozatosan. Nem akartam rárontani szerelmi vallomásommal, de azt sem akartam, hogy azt higgye, utálom. Hisz őt szeretem a legjobban a világon, pedig alig ismerem!
Az ablak elé léptem. Éppen alkonyodott. Mosolyogva néztem a nap utolsó sugaraira és azért imádkoztam, hogy örökké Bella mellett nézhessem végig ezt a csodás jelenséget.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés