(Emmett szemszöge)



Csak ültünk a sötét kocsiban és néztünk magunk elé. Mit nem adnék most Edward képességéért, csak hogy megtudjam, mit gondol most Lizzy! Rásandítottam és láttam, hogy gondolkozik valamin. Nagy levegőt vettem, nem törődve a torkomat mardosó szomjúsággal, majd megszólaltam.

- Lizzy, én… – de megint csak ennyire futotta.
- Nagyon jól éreztem ma magam – fordult felém ő.
- Én is – feleltem és kicsit előre dőltem, mire Lizzy is felém mozdult.
- Akkor… – kezdte halkan.
- Akkor? – még egy picit közelebb hajoltam hozzá.
- Holnap találkozunk? – kérdezte bizonytalanul.
- Holnap találkozunk – válaszoltam és gyengéden az ajkaira nyomtam a sajátom.

Lizzy szíve megint felgyorsult, és a vér az ereiben száguldozni kezdett, ettől felerősödött az illata. Az én torkom újra lángolni kezdett, és egy apró csókot nyomva a szájára gyengéden eltoltam magamtól. Frenetikus illata volt, ahogy a kókusz parfüm keveredett a vére rózsás illatával, éreztem, hogy a méreg a számban egyre savasabb lesz, készen állva a gyilkolásra.

- Jó éjszakát – suttogtam, és egy apró csókot leheltem a szájára.
- Neked is – felelte és kiszállt a kocsiból, majd bizonytalan léptekkel megindult a ház felé.

Addig maradtam, amíg, biztonságosan beért a házba, majd beindítottam a motort és magam is hazahajtottam. Belépve a házba csak Bellát találtam a nappaliban, amint a kanapén ülve tévézett.

- Szevasz húgi! – köszöntem vidáman.
- Szia! – jött a válasz. – Mi a jókedved oka, ha megkérdezhetem?
- Mintha nem tudnád – vágódtam le mellé. – Amúgy a többiek hol bujkálnak?
- Vadásznak – felelte Bella. – És nem, nem tudom, szóval mesélj – nézett rám kutyakölyök szemekkel.
- Alice nem látta meg? – kérdeztem meglepve, mire Bella csak megrázta a fejét.
- Korán elmentek, és ha látott is, nem hívott fel – magyarázta türelmesen. – Na, akkor elmondod mi történt?
- Asszem becsajoztam – vigyorodtam el pajkosan.
- Jujj, de jó – tapsikolt sógornőm. – És megcsókoltad?
- Nem Bella, sakkoztunk egész este – feleltem gúnyosan, mire ő bordán vágott.
- És most mi lesz? – kérdezte végül.
- Most komolyan kiselőadást kell tartanom? – kacagtam fel. – Úgy néz ki, hogy a bratyó nem túl tehetséges.
- Nem arra értem – förmedt rám Bella mérgesen. Hanem, hogy mikor mondod el neki, hogy mi mik is vagyunk.

Hoppá, erre nem is gondoltam, te szent macisajt, még meg kell neki mondanom, hogy vámpír vagyok! Vajon hogy fogadja? És ha megijed és elmenekül? – ezek a gondolatok cikáztak az agyamban, amikor meghallottam a családom többi tagját, pár pillanat múlva már bent is voltak a nappaliban, Alice pedig a nyakamba vetette magát.

- Nem is te lennél, ha nem próbálkoztál volna be nála már a második randitokon – csilingelte vidáman.
- Kösz húgi, tudod, megteszem ami tőlem telik – vigyorogtam. – De azt viszont nem értettem, ami…
- Tudom és én sem értem – vágott a szavamba ő. – De suliba nem megyünk, mert napsütés lesz egész nap – morogta szomorkásan.
- Szuper – csettintettem az ujjammal, legalább lesz egy kis időm gondolkodni.
- Min kell gondolkodnod? – kíváncsiskodott Edward.
- Hagyd már szerelmem – előzött meg Bella, mert már a nyelvemen volt egy csípős megjegyzés.

Hálásan rámosolyogtam a sógornőmre, majd felcammogtam a szobámba és leültem a kanapéra, majd körbenéztem. Takaros volt, az én ízlésem szerint berendezve, ami annyit takart, hogy mindenhol a barna szín uralkodott, és a berendezés sem volt túl változatos. Egy síkképernyős tévé az egyik falon, vele szemben egy hatalmas franciaágy, amit én nem értettem, hisz a vámpírok nem alszanak, de Alice ragaszkodott hozzá. Az ágy mellett volt egy kanapé, az mellett pedig egy könyvespolc, aminek a közepén a hifi berendezés díszelgett. Az ágyat néztem, és akkor megint eszembe jutott Lizzy. Most megint mit csináljak vele? – kérdeztem magamtól. Talán nem kéne erőltetni ezt az egész dolgot…



(Lizzy szemszöge)




A hasamban a pillangók még akkor is eszeveszetten repkedtek, amikor beléptem a házba. Anya jött ki a konyhából, láttam rajta, hogy nagyon mérges, biztos megint apával vitatkoztak.

- Elizabeth Amber Evens – mennydörögte síri hangon, mire én összerezzentem. Ha a teljes nevemen hív, akkor valami nagy baj lehet.
- Igen anya? – kérdeztem és levettem a kabátomat.
- Milyen autóba szálltál be? – érdeklődött anyám türelmetlenül.
- Hát egy Jeep 308-asba – feleltem, tudva, hogy ettől még idegesebb lesz.
- Nem arra gondoltam, kisasszony – dühöngött –, hanem egy fiút láttam a kocsiba, pedig te Angie-vel mentél el, vagy tévedek?
- Na, ezt most hogy magyarázom ki? Nem akarom, hogy megtudja, hogy én és Emmett, hmm… mi is van köztünk? – kalandoztam el gondolatban, de anyám kiabálása visszatérített. Ha most kitálalnék, akkor kitörne a harmadik világháború.

- Mike volt az – füllentettem gyorsan. - Elvitt minket Angie-ékhez, azért láttál egy fiút – hadartam, remélve, hogy elhiszi.
- Az Mike volt? – kérdezte anya meglepve, de már tudtam, hogy csatát nyertem.
- Igen, anya, de most fel kéne mennem tanulni, mert a boltban nem volt időm – mondtam erőtlenül mosolyogva.
- Persze, kicsim, menj csak – felelte még mindig csodálkozva, én pedig megindultam a lépcső felé – Lizzy, ne haragudj, hogy így rád förmedtem, csak… – kezdte bűnbánóan mosolyogva.
- Ugyan anya, semmi baj – vágtam a szavába. Ha tudnád…

Felérve a szobámba egyenesen az ágyra vetettem magam. Jaj, istenem, mi történt ma velem? - kérdeztem magamtól vigyorogva. Ha nem jön az az égszakadás, akkor talán… Atya ég Lizzy, micsoda gondolataid vannak – dorgáltam magam. Elpakoltam a könyveimet holnapra és átöltöztem pizsamába, közben pedig megint azon agyaltam, hogy mitől jött az a hirtelen dörgés és villámlás. Erről az is eszembe jutott, amit Angie mondott, hogy hideg a kezem és ezt Emmett is észrevette. Döntöttem, holnap meglátogatom az új dokit. Bemásztam az ágyba és pillanatok alatt el is aludtam.

Másnap reggel napsütésre ébredtem és ettől még jobb kedvem lett, főképp azért, mert láthatom megint őt. Letusoltam és hosszú keresgélés után egy fehér bársonynadrág és egy barna tunika mellett döntöttem, a hajamat addig fésültem, amint olvadt aranyként omlott a vállamra, majd leheletnyi sminket tettem az arcomra, és már szaladtam is le a konyhába, ahol magamba lapátoltam a müzlim. Már a kocsimban ültem, amikor eszembe jutott, hogy otthon hagytam a pénztárcámat, amibe benne volt a TB- kártyám is. Visszafordultam és berohantam a házba, ahol egyszerűen nem találtam a pénztárcám. Mikor végre meg lett, eszeveszett sebességgel száguldoztam be az iskolába, de így is elkéstem. Miután végighallgattam a tanát szentbeszédét, a helyemre battyogtam, és csöndben jegyzetelve vártam, hogy kicsöngessenek. Mikor megszólalt a csöngő, Angie lépett oda hozzám és átkísért a következő órámra.

- Észrevetted, hogy ma megint nem jöttek a Cullenék? – kíváncsiskodott barátnőm.
- Nem jöttek? – kérdeztem vissza meglepve.
- Állítólag ilyenkor kiveszi őket az apjuk, túrázni vagy ilyesmi – pletykálta Angie.
- Szuper – feleltem keserűen, akkor ma nem látom Emmettet.
- Lemaradtam valamiről? - érdeklődött barátnőm.
- Majd ebédkor elmesélem – mondtam és bementem a terembe.


Egész nap szomorkodtam, hogy nem láthatom az én nagy plüssmacimat, és ráadásul ma már péntek! Mi van, ha egész hétvégén túráznak ki tudja, hogy merre? – gondolkoztam magamban, ekkor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Ránéztem a kijelzőre és láttam, hogy egy üzenetem jött.

„Szia! Mit szólnál egy esti randihoz? Em”

A szívem megint kihagyott a boldogságtól, remegő kézzel pötyögtem a választ.

„Nem is tudom, és ha megint előbújik a szatír éned?”

Elküldtem, és mosolyogva próbáltam a tanárra figyelni. Hamarosan megint rezegni kezdett a mobilom.

„Csak ha szeretnéd, édes!!!”

Halkan felkuncogtam, szerencsére a tanár nem vett észre.

„Majd este elmondom, nyolckor gyere értem!”

Elküldtem az üzenetet és vigyorogva ültem az óra végéig. Mikor Angie meglátott, meg is jegyezte, hogy úgy vigyorgok, mint a vadalma. A nap hátralévő részében nem akart lehervadni a számról a mosoly. A menzán elmondtam Angie-nek, hogy mi történt tegnap este, mire a barátnőm majdnem ledöntött a székről, akkora erővel ugrott a nyakamba. Miután vége lett a sulinak, a kocsimba pattantam, és egyenesen a kórházba hajtottam, ahol bejelentkeztem a portán és leültem a váróban. Hamarosan nyitódott az ajtó és kilépett rajta egy szőke, fiatal férfi és rám nézett.
Hát egy biztos, Mrs Newmann nem túlzott. Nagyon jóképű a doki, és a szemei pont olyanok, mint Emmetté. Hmm... ez furcsa – gondoltam magamban.

- Elizabeth Evens – szólalt meg a szőke doki, mire én felpattantam. – Kérem, jöjjön be – mondta,és én engedelmesen bementem a vizsgálóba. - Dr. Cullen vagyok – nyújtott kezet, amit el is fogadtam.
- Nagyon örülök – dadogtam, mivel meglepett, hogy milyen hideg a keze, de hát minden orvosnak hideg.
- Miben lehetek a segítségére? – kérdezte végül és leült az asztala mögé, majd maga elé mutatott, hogy üljek le.
- Az igazság az – kezdtem és leültem a felkínált székre –, hogy ki szeretném vizsgáltatni magam. De kérem, ne magázzon.
- Rendben – mosolyodott el. – Mi okból kéne a vizsgálat? – érdeklődött Dr. Cullen, közben a papírjaiba mélyedt.
- Azért, mert mostanában észrevettem, hogy ha változik a hangulatom, akkor a testem teljesen kihűl – motyogtam magam elé. Tiszta hülyének éreztem magam.
- Hogy érted, hogy kihűl? – kapta fel a fejét a doki.
- Hát így – mondtam és felidéztem a fájdalmat, amit tegnap este éreztem, mielőtt találkoztam volna Emmettel, majd amikor éreztem a zsibbadást a kezemben, akkor a doktor felé nyújtottam a kezem.
- Ez nagyon… furcsa – mondta ő, és jobban szemügyre vette a kezem. – Felettébb furcsa.
- Valami baj van velem? - kérdeztem megrémülve.
- Nem, természetesen nem – felelte Dr. Cullen és felállt, majd megkerülve az asztalt megvizsgálta a torkomat is. – - Megkérhetlek, hogy ülj fel a vizsgálóasztalra?
- Hát hogyne – feleltem és felpattantam az asztalra.
- És csak akkor érzed ezt, ha szomorú vagy?
- Nem, ha boldog vagyok, akkor is – válaszoltam, és megint eszembe jutott a tegnap este.
- Hmm… akkor most meghallgatom a szíved – mondta ő, és felhajtotta a fölsőmet.

Egész végig az arcát néztem, és azt láttam rajta, hogy nagyon gondolkozik. De rákérdezni már nem mertem.
- Szükségem lenne egy kis vérre – mondta végül, majd egy kis szekrényhez lépett és kivette belőle a fecskendőt.
- Csak ha nem fog fájni – fordítottam el a fejem.
- Ígérem, meg sem fogod érezni – nevette el magát a doki. – Hányadikos vagy? – kérdezte végül, és én hálás voltam, hogy eltereli a figyelmemet.
- Másodéves vagyok – feleltem, és megéreztem a hideg kezét a kezemen, amint kitapintja a vénámat. – De hamarosan elmehetek innen – fecsegtem, csak hogy ne gondoljak a tűre.
- Ennyire el szeretnél menni Forksból?
- Mindennél jobban – feleltem gondolkozás nélkül.
- Végeztünk – mondta Cullen doki és megmutatta a kicsi üvegcsövet.
- Hmm… maga tényleg profi, ez tuti világbajnok időnek számít vérvevésből – bólintottam elismerően, mire a doki felkacagott.
- Mondták a gyerekek, hogy vicces vagy – kacagta Dr.Cullen.
- A gyerekei beszéltek rólam? – kerekedett ki a szemem.
- Igen, persze – mondta a doki. – Na, ezeket elküldjük a laborba, és egy hét múlva gyere vissza, kérlek.
- Oké – feleltem és a vattapamacsot a karomhoz szorítottam.
- Akkor viszlát, Lizzy – búcsúzott el ő. – Remélem, hamarosan találkozunk
- Viszlát, doki – mondtam és kimentem az ajtón.

Szélsebesen hazahajtottam, beérve a lakásba, már a lépcsőn vetkőzni kezdtem, hogy minél hamarabb letusoljak. A pillangók a gyomromban minden percben vadabbul repdestek, főleg akkor indultak be, amikor az Emmetre gondoltam és arra, hogy ma megint megcsókol…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés