(Bella szemszöge)

Döbbenten bámultam tükörképemet. A vámpírnak, aki visszameredt rám lágy karamella színű szeme volt, amely kitágult a döbbenettől. Először el sem hittem, hogy saját magamat látom, majd az információ eljutott a tudatomig és szétáradó örömmel töltött el.
Örömmámoromból Alice éles, sivító hangja rángatott ki:
- Edward Anthony Masen Cullen! – kiabálta és körülnézve a helyiségben rájöttem, hogy egyedül maradtam.
- Alice, ne borulj ki! – csitította Edward és én elindultam a szobája felé.
- Ne boruljak ki? – dühöngött a tünpír és szinte toporzékolt. – NE BORULJAK KI?!
- Már késő – mondta Jasper fájdalmasan.
- Csak pár hétről van szó – vitatkozott Edward, bár őt magát nem láthattam az ajtóját eltorlaszoló családtagoktól.
- PÁR HÉT? – sipította Alice. – Most nem mehetsz el!
- Alice, el kell intéznem valamit – mondta csendesen a bátyja.
- Nem látom, hogy hová mész! – esett kétségbe a kobold. – Egyszerűen lelépsz és…
- De visszajövök! – csattant fel Edward indulatosan. Láthatott valamit húga szemében, mert szelídebben folytatta. – Alice, kérlek! Ez nagyon fontos, és egyedül kell elintéznem!
Feszült csend állt be a párbeszédben. Alice hatalmasat sóhajtott és úgy suttogta:
- De visszajössz?!
- Komolyan, mintha nem látnád előre! – nevetett Edward.
Carlisle csipogója felharsant és mindenki odakapta a fejét.
- Mennem kell – mondta Carlisle a kütyüt nézegetve. – Súlyos baleset történt, sok a sérült.
Megcsókolta Esmét, valamit közölt Edwarddal gondolatban, mire az csak biccentett és már ott sem volt. A többiek is megmozdultak. Alice és Jasper visszamentek mellettem a könyvtárba, Rose és Em levonultak a szobájukba, Esme pedig lesuhant a nappaliba.
Egyedül álltam a folyosón és tanácstalanul néztem a szobaajtajához lépő Edwardot. Sötétarany szemei az enyémbe fúródtak és az ő tekintetében tükröződtek vissza azok a kérdések, amik bennem kavarogtak.
Nem tudtam, hogy hova megy, miért megy és mikor jön vissza, de volt egy olyan érzésem, hogy északnak veszi az irányt. Valami szomorúság kúszott fel a gyomromból a torkomba és ez megcsillant a szemeimben is.
Edward szóra nyitotta a száját és tétován lépett egyet felém.
- Bella, gyere már! – sürgetett Alice kissé morcosan. – Soha nem végzünk!
Lassan hátráltam a könyvtárig, majd belöktem az ajtót és eltűntem Edward fürkésző pillantása elől.
A következő egy órában fel sem fogtam, hogy mit csinálnak körülöttem. Alice úgy rángatott, mint egy rongybabát. Jasper pedig az egyik számítógépen ügyködött.
Gondolataim ide-oda cikáztak és rendszertelenül törtek fel bennem az emlékképek.
Emmett, amikor szóba hozta Tanyát és Edward reakciója…
A titokzatos vámpír felbukkanása Denaliban, Edward idegessége…
És most ez az elutazás…
Na meg persze az a furcsa űr bennem, amit nem tudtam hova tenni. Nem értettem, miért érint ilyen mélyen az, hogy Edward elmegy. Lehet, hogy akkor is így reagálnék, ha mondjuk Emmett, Rose vagy Alice lépne le pár napra?
- Bella, idehívnád egy pár percre Edwardot? – kérdezte Alice ragyogó szemekkel.
Jasper lemondóan megcsóválta a fejét és sóhajtott.
- Azt hittem, már elment! – rökönyödtem meg.
- Nem, csak fél óra múlva indul – somolyogta.
- Persze – egyeztem bele és kisuhantam a folyosóra.
Ott aztán lassan battyogtam az utolsó ajtó felé és előtte megtorpantam egy másodpercre.
Úgy látszik, hogy új családom szokása az, hogy nem kopognak. Nos, itt az ideje, hogy ezt a hagyományt én is elsajátítsam.
De úrihölgy vagyok, és csak nem rontok be valahova hívás nélkül! Aha!
Halkan kopogtam, majd azzal a lendülettel beléptem az ajtón és belekezdtem a mondókámba:
- Edward, A… a… - akadtam el a mondat közepén.
A döbbenettől még jobban lemerevedtem, mint a könyvtárban és azt hittem, hogy kápráznak a szemeim. Aztán kapcsoltam, hogy nem álmodom – vámpír vagyok, az istenért! – és iszonyatosan bizseregni kezdett az arcom.
Ezelőtt is láttam már őt félmeztelenül, de az teljesen más volt. Most csupán egy törölközőt csavart a derekára és piszkosul zavaró volt a helyzet, ahogyan az ajtóban álltam és mindenhová próbáltam nézni, csak rá nem.
Mégsem kerülhette el a figyelmemet, hogy talán most volt a legemberibb, mióta csak megismertem. Bronzvörös tincseiről hátára, vállára és mellkasára hullottak az apró, ezüstös vízcseppek és végigfolytak a bőrén, hogy a törölköző szélében szívódjanak fel.
Egyik kezével a ruhaanyag sarkát fogta, a másikkal beletúrt vizes hajába. Tekintetét rám emelte és felvonta egyik szemöldökét. Én pedig rájöttem, hogy az isten tudja mennyi ideje bámultam már őt. Lesütöttem a szemeimet és villámsebesen, egy szuszra elhadartam:
- Alice azt üzeni, hogy menj a könyvtárba! – daráltam, és gyorsabban, mint a kámfor eltűntem a szobából, bevágva magam mögött az ajtót.
Még a folyosó közepén sem járhattam, amikor kinyílt mögöttem az ajtaja. Hatalmas küzdelem dúlt bennem. Az ösztöneim, a testem, a szívem mást akart, mint az eszem. Énem egy része visszafordult volna, betolta volna őt a szobába és kétségbeesetten vetette volna magát a karjaiba…
Te jó ég! Ezt nem hiszem el! Képes lennék rámászni egy foglalt srácra a hülye vámpírösztönök miatt?
Bevágódtam a szobámba és a csukódó ajtó résén keresztül még megpillantottam Edwardot, amint magára húzott egy tiszta felsőt, eltakarva előlem finoman izmos mellkasát és hasát.
Lecsúsztam a fal mellett és fejemet a térdemre hajtottam. Gyorsan, zihálva vettem a levegőt és vártam, hogy háborgó lelkem lenyugodjon. Miért van az, hogy ennyire kikészít a jelenléte? Hogy ilyen furcsán érzem magam, ha a közelemben van?
A csendbe Alice csilingelő nevetése hasított bele.
- Bosszúálló vagy! – vetette Edward húga szemére. – Ez nem volt fair!
- Már miért nem? – érdeklődött kuncogva a tünpír.
- Mert nem kellett volna belerángatnod ebbe a játszmába szegény Bellát!
- Ha Rose nyit rád, akkor nem lennél ennyire zavarban! – csicseregte az áruló. – Igaz, Jazz?
A megszólított mélyen hallgatott, majd „lelki nyomásra” nagyot sóhajtott.
- Bocs, öcsi, de tény, ami tény!
- Néha elviselhetetlen vagy! – mondta Edward felháborodva.
- De még mindig itt vagy! – vágott vissza Alice.
Én mindeközben azon agyaltam, hogyan vághatnék vissza személyesen húgomnak. Csak egy jó terv kell, és még attól sem kell félnem, hogy előre meglátja.
Felálltam és az ablakhoz sétáltam. A hold már régen feljött az égre és most kísértetiesen megvilágította az ezüstfehér fénybe burkolózó rengeteget. Az esőcseppek lágyan simultak rá az ágakra és fűszálakra, amik lassan ringtak a feltámadó szélben.
Az egyik fatörzs mögül egy sárga szempár villant rám és odafordultam. A sötétség jótékony fátylát maga mögött hagyva egy puma lépett ki a szobámból kiszűrődő fényre és leült erkélyem alatt. Értelmes tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Bundája teljesen elázott, hatalmas szemeibe apránként eső folyott. De őt ez egyáltalán nem zavarta, csak bámult, mintha mondani akarna valamit.
Elmerültem az általa sugárzott nyugalomban. Mindenütt csend volt, csak a zivatar kopogott halkan a tetőn. Semmi sem mozdult. Mintha a világ örök mozdulatlanságra és változatlanságra lett volna ítélve és minden erről árulkodott.
Nem tudom, hogy mennyi ideig álltam ott és figyeltem őt, magamba zárva ritmikusan dobogó szívverését és nyújtott lélegzetvételét, amikor egy kéz érintette meg a vállamat. Nem tehettem róla, automatikus újszülött-vámpír ösztön volt.
Megragadtam a karját, lendítve rajta egyet nekinyomtam az üvegfalnak – még szerencse, hogy nem tört ki – és másik kezemmel átkulcsoltam a torkát. Ő sem volt rest és abban a pillanatban ellentámadásba lendült.
Szabad kezével megmarkolta a térdem fölötti részt és rántott rajtam. Mindketten a padlón kötöttünk ki, de ő volt előnyösebb helyzetben, mert rajtam feküdt.
Az önbecsülésemet tiporta volna sárba, ha hagyom magam legyőzni, így újult erővel löktem oldalra őt és egy gyors mozdulattal a mellkasán térdeltem, csuklóját béklyóba fogva a feje fölött.
- Anyám, ez jobb, mint a kickbox a tévében! – lelkendezett Emmett az ajtóból, de nem figyeltem rá.
Tekintetemet az aranybarna íriszbe mélyesztettem.
- Feladod? – kérdeztem, megspékelve egy gunyoros mosollyal.
Dühösen fújtatott egyet és mocorogni próbált, de nem sikerült neki.
- Mivel jelen állapotodban erősebb vagy nálam, és időm se sok van eljátszadozni veled, ezért nem tehetek mást.
Elégedett vigyorral szálltam le róla és visszaléptem az ablakhoz, ahol még mindig ott volt a puma.
- Bella, mit fürkészel olyan elmélyülten, hogy még Emmett kopogtatását sem hallottad meg? – Jazz csatlakozott hozzám.
- Öreg, ez a dög vigyorog! – ámuldozott Em a másik oldalamon. – Hé, Edward, ez a sunyi kis alak szerintem rajtad mulat!
- Kicsoda? – tömörült oda az ablakhoz nem csak ő, hanem Rose és Alice is.
A puma rám villantotta még egyszer a tekintetét, majd nyújtózott egyet és elügetett a fák közé.
- Azt hiszem, egy gyors vadászatot még beiktatok, mielőtt megyek. – Kezét a kilincsre helyezte és már nyitotta az erkélyajtót, de én elálltam az útját és visszahúztam az üvegfalat.
Arca vészesen közel került az enyémhez. Ajkaimon éreztem hűvös leheletét és egy pillanatra megremegtek a lábaim. De aztán sikerült összekaparnom magam és határozottnak tűnő hangon fenyegettem meg:
- Csak a testemen keresztül! – Szeme megcsillant és szája kedvenc féloldalas mosolyomra húzódott. – Különben is, nincs sok időd, szóval…
Kezét elhúzta a kilincsről a csípőm mellett, és karba fonta.
- Azt akartam mondani, hogy vigyázz magadra, de látom, bebiztosítottad magad hódolókkal. – Morogtam egyet, de nem kommentáltam. – Most viszont csak annyit kérek tőled, hogy hagyj egy kicsi kikészítenivaló Emmettet nekem is!
- Meglátom, mit tehetek az érdekedben! – somolyogtam.
- Nem vagyok azért olyan könnyű eset – háborgott a szóban forgó személy.
- Aha, hát persze, hogy nem! – kuncogta Rosalie.
Edward biccentett, még egyszer utoljára a szemeimet kereste, aztán ellépett tőlem és az ajtóhoz sétált. A többiek mind vele mentek és hallottam, amint Edward odasúgja Jaspernek:
- Ha megkérlek, tarts rajta a szemed! Újszülött még és…
- Meglesz – ígérte Jazz.
- Hé, én is itt vagyok ám! – puffogtam.
Edward megcsóválta a fejét, odaintett nekem egyet, és lassan eltűnt a fal mögött a testvéreinkkel egyetemben.
Gyorsan kellett mérlegelnem, nem volt időm habozni.
- Edward! – kiáltottam utána, mire visszalépett a küszöbömre.
Odasuhantam hozzá és gyengéden megöleltem, Negyed másodperces reakcióidő után kapcsolt és karjai hátamra simultak. Pokolian jó érzés volt!
- Hozd haza magad egyben! – suttogtam bele a mellkasába és gyorsan egy puszit nyomtam az arcára.
- Meglátom, hogy mit tehetek az érdekedben! – kaptam meg a saját válaszom.
Elengedtük egymást – felért egy kínszenvedéssel – és a lépcsőn lesuhanva már csak a Volvója motorját hallottam dorombolni…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés