Sziasztok! Írtam egy kis folytatást a történethez, amolyan epilógusfélét. Nagyjából ott folytatom, ahol az eredeti sztori abbamaradt: a hegyi házikóban töltött három nap leteltével, újra családi körben – ám ezúttal Jacob szemszögéből. Talán emlékeztek még rá, hogy Nessie-t mennyire nyugtalanította a viszontlátás pillanata. Előre félt, hogy Jacob majd nem tud uralkodni a gondolatai felett, és Edward esetleg olyasmit is meglát a fejében, amit egy apának... hát, nagyon nem kéne. Már amennyiben ragaszkodik a mentális egészségéhez.
A következő három fejezetben kiderül, Jacob hogy boldogul a kihívással. Vajon erejét meghaladó feladat lesz nem gondolni arra, amire szíve szerint szünet nélkül szeretne?

JACOB

Már a 101-esről lefordulva, a bekötőút elején megkezdtem a koncentrálást. Csak keményen, Jacob! Meg tudod csinálni. Ha tényleg rejtve akarom tartani a gondolataimat előtte, akkor pokolian észnél kell lennem.

Jah, észnél… Legyünk komolyak: ugyan mikor volt ez nekem az erősségem? Mintha selyempórázon lehetne tartani a tűzokádó sárkányt, vagy fogselyem hurkon a megvadult pitbullt. Az esélyeket tekintve épp ilyen kilátástalannak tetszett legújabb célkitűzésem.

Éreztem, hogy máris lankadok. Hiába minden mentális blokk és pszichés gát, az elmúlt három nap élményanyaga úgy tolult fel bennem, akár buborékok a pezsgőspohár fenekéről. Nekem annyi…

- Jacob…? – Nessie hangja félős-izgatottan csengett; a közelgő viszontlátás feletti öröm keveredett benne az újjáéledő aggodalommal. – Minden oké? Úgy értem, veled. Irtó furcsa képet vágsz… Mi jár a fejedben?

Kín, verejték és gyötrelem – kapásból ez a három szó ugrott be. S ha az előttünk álló néhány órára gondoltam, ez még az optimistább perspektíva volt. De a látszatra adnom kellett; Nessie bízott bennem, és számított rám. Szóval rávágtam:

- Semmi nem jár. Mármint a fejemben. Tökre oké vagyok! Naná! Ennél okébb már nem is lehetnék! – S hogy szavaim ne múljanak el kellő nyomaték nélkül, lendületesen rácsaptam a kormánykerékre.

Bár ne tettem volna. Az úti cél már rémületesen közel, alig egy facsoportnyira volt tőlünk, így az éles tülkölés épp időben (vagy ha engem kérdeznek: a kívánatosnál jóval hamarabb) értesíthette a házbelieket: közeledünk.

Így is lett. Mire a kocsink rágördült a behajtót a ház előtti réttel összekötő földcsíkra, már mind ott álltak a verandán, kicsődülve.

Leállítottam a motort, az ajtót kilöktem, és kínnal-keservvel kievickéltem a volán mögül. Gondoltam, gyorsan hátra kerülök, s ahogy az egy magamfajta úriemberhez illik, kisegítem Nessie-t az anyósülésből – de ő megelőzött. Még irányba sem fordulhattam, mikor ő már kipattant, sietve a kocsi orrához iszkolt, s hátranyújtott kézzel várta, hogy ott csatlakozzam hozzá. Hát legyen…

Kéz a kézben indultunk meg a házig vezető hosszú ösvényen. A leszálló est jótékony félhomállyal szegélyezte a lencseszerűen zsugorodó láthatárt – de ez rajtam mit sem segített. Az ideg ekkor már úgy dolgozott bennem, akár a lassan ható méreg. A bensőm egy merő görcs volt, a gyomrom csikart, a homlokom gyöngyözött. Éreztem, hogy Nessie apró keze ide-oda csúszkál izzadtságtól síkos tenyeremben, s hogy a szeme sarkából gondterhelt pillantások egész sorozatát küldözgeti felém.

- Jacob? Mi az ördög ütött beléd? Miért vagy olyan ideges? Csak nem megint a…?

- Nem!

Pedig de. Ahogy a kanyargó ösvényen a cédrusfák árnyékában megbúvó nagyház felé haladtunk, már tudtam, hogy meg fogok inogni. S mintha még az égiek is összeesküdtek volna ellenem: a szél váratlanul irányt váltott, és egyenesen felém sodorta a verandán összeverődött família pusmogó-hadaró párbeszédét.

- Ők azok… és kézen fogva jönnek!

- Juppiéé! Összejött nekik. Dúl a láv!

- De Alice!

- Most mé’!? Végre becserkészte…

- Alice, könyörögve kérlek, nehogy ajtóstul ronts a házba!

- Jaj, hagyd már, Bella. A huginak igaza van, ezer közül is felismerném ezt az arckifejezést. Ha-ha, készítheted a zsozsót, Jaz. Ezt bebuktad, tesó. Hót ziher.

- Affene! Dupla vagy semmi? Vadászati előjogban, hogy ötnél azért nem többször?

- Állom.

- Abbahagynátok végre!? Még meghallják…

- Eredj már, Eddie! Már ezt a kis szórakozást is sajnálod tőlünk? Hé, Alice, te mit mondasz? Felteszed rá az új verdádat?

- Álmodban. Én inkább arra…

- Csitt!

A csevegés félbeszakadt; fojtott csend zuhant a cédrusfasorra. Már csupán néhány lépés választott el minket a háztól – a veranda lépcsőjét mégsem érhettük el minden galiba nélkül, mert a következő pillanatban magas és dobhártyarepesztően éles rikoltás hasított bele a koraesti levegőbe.

- KICSIKÉM! – Rosalie, Bellát félrelökve, megiramodott a verandán. Úgy robogott lefelé, egyenesen felénk, akár egy elszabadult gőzhenger; a haja eszelős hullámokban, két hosszú karja messze széttárva. – Hát itt van az én kisbabám! – Azzal felnyalábolta az enyhén megütközött Nessie-t, s akár valami félbolond anyagorilla már vonszolta is felfelé a verandára, ahol az ácsingózó családtagok egymást taposva lökdösődtek a jobb helyekért.

Üresen maradt kezemmel tétován odaintettem nekik. – Üdv.

Semmi. Egy mesés pillanatig úgy tűnt, velem a kutya sem fog törődni; minden kéz és minden tekintet a hazatért lány simogatásával volt elfoglalva… aztán a tömegből kivált egy cingár, szőke-kócos alak.

- Uff, nagyfőnök! – biccentett felém ingerkedő mosollyal a szája sarkában Jasper. – Hogy ityeg, cimbora? Vagy… ityeg még egyáltalán?

Válasz gyanánt összehoztam egy görcsszerű fintort, és egy gyors balraáttal elfordultam tőle – egyenesen bele a másik hóhányó kaján vigyortól feszülő képébe. Ilyen az én formám! Időközben Emmett is kivált a keménymagból, s most a kezét nyújtva sietett üdvözölni.

- Szeva’, haver! – Nagy csattanással egymás tenyerébe pacsiztunk. – Hogy telt a hétvége, mesélj! Minden részletre kíváncsi vagyok. Milyen hely az a hegyi vityilló? Akad elég elfoglaltság arrafelé? Volt mivel agyonütni a sok szabadidőt?

- Maga a földi paradicsom. Feltaláltuk magunkat. És igen, volt – daráltam le gyorsan a dióhéjba foglalt válaszokat. A tekintetem már a tömegben kutatott, egy bizonyos valakit keresett. És nem is telt bele sok idő, az ismerős szempár tulajdonosa elkapta a pillantásomat, és rögvest megindult felém.

A kiszüremlő lámpafényben jól látszottak Edward vonásai: óvatos, kissé gyanakvó kifejezés uralta őket – de uralkodott rajtuk még valami más is. Egyfajta finom, udvarias, mégis határozott ódzkodás, amilyen az első pelenkacseréjére készülődő újdonsült apuka képén tűnhet fel, mikor felesége a „Ne félj, nem lesz az olyan szörnyű”-kijelentés (és egy bátorító mosoly) kíséretében kezébe nyomja a penetráns szagvilágú csecsemőt.

- Hát megjöttél… – Edward csupán ennyit mondott, ahogy odaért mellém, majd félpercnyi nem túl termékeny hallgatás után a szenzációs megállapítást még ezzel toldotta meg: – Jacob…

Se kijelentő, se kérdő hangsúly nem volt ebben az utolsó szóban. Egyszerűen csak ennyire futotta a pillanatnyi erejéből, s én most az egyszer tökéletesen megértettem őt. Annak fényében, ahogy három és fél nappal korábban elbúcsúztunk (és cinkosan megegyeztünk) nyilván valami konkrét válaszféle reményében (pl: Igen, bejött a trükk!) hallgatott bele a gondolataimba – erre mibe ütközik már az első próbálkozáskor? Egy kisbaba koszos pelenkájának felettébb nyugtalanító kilátásába!

Edward mindenesetre nem tette szóvá a dolgot, s egy finom ráncot leszámítva a homloka közepén jelét sem adta annak, hogy esetleg messzemenő következtetéseket készülne levonni a látottakból. Szolid mosollyal kivárta, hogy sorban odabiccentsek a család többi tagjának, aztán – még mindig ebben a se meleg, se hideg hangulatban – a bejárati ajtó felé intett, s én a meglóduló társaság élére állva, némileg könnyebb szívvel, de még korántsem nyugodtan megindultam befelé a házba. Egy valami világosan látszott: nem most fogjuk tisztázni, hogy szólíthatom-e papának.

- Na és jól éreztétek magatokat? – Bella modora jóval szívélyesebb volt; az előszobába érve rögtön karon ragadott, és maga mellett vezetett be a tágas, ragyogóan kivilágított nappaliba.

- Hogy mi? Ja… remekül – motyogtam oda neki, miközben kis híján hanyatt vágódtam a megrökönyödéstől. Nem Bella elevenembe találó kérdése ért sokként, hanem a…

- Remélem, nem haragszol ezért, Jacob – mentegetőzött Esme, és a tekintete az enyémmel együtt futott végig az agyoncicomázott, égősorral és virág-girlandokkal teleaggatott falakon. – Tudod, milyen Alice. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, sehogy sem lehet jobb belátásra téríteni. Hiába mondtuk neki, hogy nem a Holdról jöttök vissza… Tényleg ne haragudj a felhajtásért!

- Nem tesz semmit – motyogtam, s még egy vérszegény mosolyt is kisikerítettem a kedvéért. – Csúcs a dekoráció. Mint mindig.

A lényem egy része mindazonáltal továbbra sem tudott napirendre térni a látvány felett. Manitu lábszagú bocskorára – az ott tényleg egy transzparens!? „ ISTEN HOZOTT ITTHON!” Hah, még jó, hogy nem azt írták rá: „SZÜZESSÉGED ELVESZTÉSE ALKALMÁBÓL GRATULÁLUNK: Apu és Anyu”

Upsz!

Fél szívverésnyi, önostorozó csönd (hogy a fenébe csúszhatott ez ki!?)… aztán olyan hang hallatszott, mint mikor egy szűk gigájú ludat az állatvédelmi rendelkezések ellenére erőszakkal megtömnek.

Minden izom megfeszült bennem, mintha a testem kivédendő csapásra számítana – de semmi sem történt. Edward ha meg is hallotta a gondolatot (és hétszentség, hogy meghallotta), a jelek szerint nem óhajtott most azonnal reagálni rá – s mikor pár másodperccel később idegesen (és magamat sebesen átkozva) hátrasandítottam Bella buksija fölött, azt kellett látnom, hogy Edward még csak felém se néz. Épp minden igyekezetével azon volt, hogy valahogy kicselezze a műholdként keringő Rosie-t, s végre testközelből is üdvözölhesse a lányát. S mikor ez úgy-ahogy összejött neki, Bella is kapott az alkalmon: elengedte a karomat, és csatlakozott hozzá.

Mély levegőt vettem, majd erőből, keményen kifújtam. Nyugi, Jacob, még nincs veszve semmi. Volt ugyan egy kis megingás, de komoly baj nem történt – szóval vissza a fedélzetre!

Ekképp lehiggadva már éreztem magamban annyi lelkierőt, hogy másodszor is körülnézzek a felcicomázott, túlontúl fényes nappaliban. A viszontlátás kezdeti izgalmai időközben kezdtek lecsengeni. Most, hogy már mindenki meggyőződhetett róla: az elveszett lányt élve és feltűnő harapásnyomok nélkül szolgáltattam vissza, leállt a szédült kavargás, s az arcok már nem olvadtak egyetlen aranyszemű, sápadt folyamba. Immár tisztán ki tudtam venni, hogy a doki meg a neje – a legnyugisabb páros a famíliában – roppant tapintatos kifejezésbe rendezik a vonásaikat, s miközben a konyha és a nappali között ételes tálcákkal megrakodva fel-alá járkálnak, csak egy-egy futó pillantást vetnek felém, azt is végtelenül jóindulatúan. Egyáltalán nem úgy festettek, mintha közeledő katasztrófára számítanának…

Rosalie pár goromba fintort leszámítva mindenestől ignorálta a jelenlétemet – ahogy az ember a salátáját tolja félre, miután hernyót talált benne –, így rajta sem vettem észre, hogy különösebb zűrtől, vagy uram bocsá’ kínos jelenettől tartana.

Fura.

De korántsem annyira, mint Edward és Bella hibátlan nyugalma. Se egy baljós oldalpillantás, se gyanakvó méricskélés, semmi. Még mindig Nessie körül forgolódtak, velem nem is törődtek. Én pedig nem panaszkodtam…

Nem úgy a két rosszarcú svihák!

Emmett és Jasper a társaságtól kissé félrevonultan, a tévénéző kanapé túloldalán ácsorogtak. Összedugott fejjel sutyorogtak valamiről, de olyan halkan, hogy egy szavukat sem értettem. Mondjuk, nem is kellett. Abból, ahogy felém meg Nessie felé sandítgattak, nyilvánvaló volt: nem a Csillag születik idei döntőseit próbálják éppen megtippelni.

Jó néhány másodperce meredtem már rájuk összevont szemöldökkel, mikor hirtelen ráébredtem: nem csak az aggodalom – hogy vajon milyen disznóságban törhetik megint a fejüket – tartja náluk a figyelmemet, hanem valami elképesztőbb, s annál sokkal váratlanabb dolog.

Emmett és Jasper ettek! Így, ahogy mondom. Valami sötétbíbor színű zselészerűséget szemezgettek egy kistányérról, amit Emmett tartott kettejük között a kinyújtott tenyerén.

A döbbenet nyitva felejtette a számat. Betojok! Nem igaz, hogy Cullenék meddig képesek még elmenni a vámpírsztereotípiák lerombolásában! Szilárd étel!? Vajon mi lesz a következő? Kis konyhakert a veranda tövében?

Már-már hangosan is rákérdeztem a dologra, mikor egy nagy sebességű, tüsihajú villanás az utamat állta. Alice perdült elém, s dugott a képembe egy púpozott tányér gyanús kinézetű (és szagában sem túl bizalomgerjesztő) ételféleséget.

- Aortás csíkot, Jake? – csicseregte magas gerlehangon. – Vagy inkább egy kis vénás kockához lenne gusztusod?

E szavakkal egy újabb tányérnyi borzalmat lendített az orrom felé, mire én undorral hátrahőköltem.

- Mi a kórság ez, Alice!? – Nem tudtam megállni, hogy ne fintorogjak, noha a tekintetemet perverz módon vonzotta a látvány. Alice balján is hasonló fertelem billegett, mint a jobbján, épp csak annyi volt a különbség, hogy a bíbor zselé ezen az oldalon takaros kockákban tornyosult, és úgy festett, akár egy nett kis piramis – míg a másik, az az „aortás csík” nevezetű sokkal inkább hasonlított a megkínzott spagettire.

Alice-re meredtem. – Azt ne mondd, hogy ti ezt megeszitek!

- Már miért ne ennénk meg? – pislogott sebzetten. – Nincs benne se tartósítószer, se mesterséges színezék.

Rövid szóváltásunk a többiek figyelmét is felkeltette. Nessie rögvest kibújt a szülői karokból, s a következő pillanatban az oldalamnál termett. Buksijával a hónom alá furakodott, onnan meresztett csodálkozó nagy szemeket a különös desszertre.

- Ez az, aminek gondolom? – Tétován kinyúlt, és félős-kíváncsian megbökte a legfelső kockát, mire az kocsonyásan megremegett. – Csak nem…?

- De igen – alvadt vér! – tutulta Alice büszkén, és egy gourmet séf szakmai gőgjével ecsetelni kezdte: – A pirosabbik az aortás, ebből csíkokat vágtam. A kockák pedig mind vénás vérből készültek, ezért kékesebb a színük. Látjátok? Tuti, mi? Süteményszaggatóval csináltam belőle kis szívformákat is.

- Egy bal kamrát, Ness? – kurjantotta felénk Emmett, akkora vigyorral, ami kétszer körbeérhette volna a fejét. A következő pillanatban már ott állt mellettünk, feltartott kezében a formára szaggatott falatkákkal. – Na, hugi, ne kéresd magad!

Nessie előbb rám, majd a kistányérra nézett, aztán – lesz, ami lesz – kivett egy jobb pitvart. A tányér azon nyomban felém lendült; Emmett ordenáré nagy vigyorral bámult bele az arcomba.

- Ugyan, Jacob, ne szégyenlősködj! Kell az a plusz energia. Mert… – itt még szélesebbre nyílt a vigyor – nagyon úgy festesz, mint aki három napja csak égeti a kalóriákat.

Megfeszültem, és egy egész picit elfogott a zavar. Mr. Mókamiki nyilván nem is tudja, mennyire fején találta ezzel a szöget! 72 órája már, hogy csak és kizárólag tiszta szerelmen éltem (meg pár falat gyümölcsön), így a szemem mostanra valósággal kopogott az éhségtől. De hogy vámpírkaját egyek? Nem, kösz. Inkább tartom magam a hagyományokhoz, és ellentámadásba lendülök. (Már csak azért is, mert az orrom biztosított róla: a rendhagyó csemege csak alternatíva; Cullenék – egyem a gondoskodó szívüket – normális kaját is illesztettek a kínálatba.)

- Ez már a vég kezdete, nem igaz, haver? – böktem állal az alvadt vérre. Ciccegni kezdtem, s hozzá sajnálkozva csóváltam a fejem. – Ha már olyat is megesztek, ami hagyja magát…

Emmett vigyora lehervadt; erre nem tudott mit lépni. Szó nélkül sarkon fordult, s visszairamlott a tévénéző kanapé mögé. A társaság pedig követte a példáját: szép egymásutánban valamennyien helyet foglaltunk a lépcsősor tövében elnyúló hosszú kanapén és a vele szemközt srégen felállított két karosszékben. Rosie – akinek csak mellettem jutott volna szabad ülőhely – tüntetően megfordult, és inkább a Nessie melletti karfára kuporodott fel. Edward és Bella egy ülőhelyen osztoztak (csakúgy, mint kicsivel odébb a nagyszülők), abban a karosszékben, ami legnagyobb sajnálatomra, épp szemközt állt a mi kanapénkkal.

Mikor a dohányzóasztal fellett összetalálkozott a pillantásunk, Edward kényszeredett, grimaszszerű mosolyba húzta a száját, mire én gyorsan átnyúltan Alice felett, és lekaptam a tálalóról az első kezem ügyébe eső tányért. Onnantól kezdve egy jó darabig csak a minimuffinokkal szemeztem…

A társalgás ha nyögvenyelősen is, de beindult, és Alice-nek hála kis idő múlva már egész fesztelenül folydogált. A mennyasszony így, a vendégek úgy – Alice gondolatai még mindig Kim és Jared esküvője körül keringtek; szemlátomást nem tudott napirendre térni a bravúr felett, amellyel tető alá hozta és valódi látványossággá varázsolta a négy nappal korábbi eseményt. A nagyszülők is lelkesen kaptak a témán. Gyanítom azért, mert a hozzánk intézett „Na és jól telt a hétvége?”-kérdésre csak kínos szünet után és mindössze egy kurta bólintással feleltünk. Nessie arca pipacspirosra gyúlt, s a szalvéta (amibe a suttyomban kiköpött vámpírcsemegét rejtette) idegesen babráló ujjai közül a földre pottyant. Megszeppentnek és elfogódottnak tűnt; láthatólag feszélyezte a sok rászegeződő tekintet.

Hogy rólam ne is beszéljünk! Bár a kép egy nyeglén szétterpeszkedett, halál laza alakot mutatott, odabent, a felszín alatt a „lelki Jacob” lábait megvetve állt, és két vállal feszült neki a roppant gátnak, amely a tudatomba betörni igyekvő emlékáradatot fogta vissza hősiesen, s amely immár recsegett-ropogott megviselt eresztékeiben. Szó se róla, a minimuffin és Alice szüntelen locsogása segített elterelni a figyelmemet – de csak részben. Lényem másik fele nagyon is tudatában volt annak, ki ül mellettem. Az érzékeimet nem kapcsolhattam ki, így a libabőr mindannyiszor elfutott, ahányszor a könnyű kis kéz véletlenül végigsúrolta a karomat; ahogy azt is mindig megéreztem, mikor húz bizsergő nyomokat az arcomra egy-egy kósza pillantás, mintha nem is szemek, hanem maguk az ajkak kalandoztak volna a bőrömön, épp úgy, ahogy…

De ácsi, kaptam észbe hirtelen, ez nem a legmegfelelőbb pillanat a szabad asszociációra. Megráztam magam, és erővel a társalgás felé tereltem minden figyelmemet. Rutinosan felöltöttem a tettetett érdeklődés őszinte arckifejezését, akár egy maszkot, így néztem körül a beszélgetőkön, miközben újra és újra megtiltottam a pillantásomnak, hogy a maga kedvére – azaz oldalt – kalandozzon. Szerénynek és szűziesnek kell tűnnöm! Valaki olyannak, akiről lehetőleg nem ordít öles neonbetűkkel, hogy az elmúlt három napot non-stop, önfeledt szeretkezéssel töltötte, s akit nem jár át az az őrületes érzés, hogy emiatt most ő a világ teljhatalmú ura… Ó, Nagyszellem, segíts! Ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés