- Jacob…! – Edward felszólítása (mert az volt) olyan váratlanul és élesen hasított a beszélgetésbe, hogy mindenki odakapta a tekintetét… de csak azért, hogy a következő pillanatban már egyenesen az én arcomra szegezze.

- Mondjad! – reagáltam azonnal. Lazának szántam a szót, mégis restelkedve kellett rádöbbennem, hogy igazából lapítok. A bűntudat, úgy látszik, már előre dolgozott bennem.

- Hogy megy a… – Edward elakadt. Lerítt róla, hogy fogalma sincs róla, miképp folytassa. – …a gép? – egészítette ki nagy kínnal a kérdést. – Úgy értem, a járgányod. A dzsiped. Régen mintha panaszkodtál volna az indítóra. Ha megint hosszabb kirándulásra kívánod vinni a lányomat, feltétlenül végére kell járnod ennek a dolognak. Még csak az hiányzik, hogy valami isten háta mögötti helyen lerobbanjatok nekem.

Ezt a szentbeszédet! Apám! Annyira kilógott a lóláb, hogy csak kínjában hadovál! Emmett és Jasper – akik Edward háta mögött, és így velem szemközt ültek – össze is vigyorogtak, és kaján képpel lesegettek felém a kanapé magas támlája mögül. A meccs, amit eddig néztek – már ha nézték egyáltalán, és nem füleltek – egyszeriben már cseppent sem érdekelte őket. Egy szigorú, “szétcsapok köztetek, ha nem hagyjátok abba”- pillantást villantottam rájuk, majd Edwardhoz fordultam, és komoly képpel biztosítottam róla: a kocsim kitűnő egészségnek örvend, az indítótól kezdve az utolsó hengerfejig makulátlanul üzembiztos állapotban van a komplett járgány – erre az én szavam a garancia.

Edward röpke fintorral nyugtázta szónoklatomat, és nem is pedzegette tovább a témát. Rólam a lányára siklott a tekintete, aztán vissza rám, majd felnézett Bellára (aki mindeközben őt leste feszülten), és nyugtatóan rámosolygott. Az volt a benyomásom, hogy egy ki nem mondott kérdésre ad éppen választ, ám hogy ez a kérdés mire vonatkozott, csak halványan sejthettem. Lehet, hogy Bella is megtanult gondolatot olvasni?

Eddig is kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben, de ez az érzés most valósággal megtízszereződött. Az emlékezetem pedig, mintha valami dögevőmadár lenne, ami a prédája első botlására vár, rögvest lecsapott rám. S én elbuktam; a kemény igyekezettel egyben tartott gát nem bírta tovább: egy helyütt berepedt, és ereszteni kezdett.

…az első közös reggelünkre ébredünk, a függönyszárnyak közt besurranó halványzöld derengés kettőnk álomtól gyűrött, mégis sugárzóan boldog arcára vetül. Szó egyelőre nem esik köztünk. Elfogódott hallgatás és mosolygós pillantások – momentán ennyire futja tőlünk. S noha az éjjel történtek emléke még mindig ott időzik a levegő ízében meg a bőrünk illatán, melegen és buján, akár a hosszú nyári alkonyat, nekem mégis meg kell csípnem magam, hogy elhiggyem, ez tényleg valóság. Pedig az. Alvás közben ugyan elsodródtunk egymástól, de az ágy még mindig közös alattunk, s ő még mindig itt van, látom, alig egy fél karnyújtásnyira fekszik tőlem. És én nem tudok betelni ezzel a látvánnyal – atya világ, létezik egyáltalán, hogy valaki ennyire észbontóan szexi legyen? A pillantásom valósággal beissza-falja őt, s mikor Nessie kifordul az ágyból, s megindul a mosdó felé, én egyszeriben a férfimennyországban érzem magam. Mert Nessie hátulról legalább olyan szép, mint elölről, a piszkosabbik fantáziám szerint talán még szebb is. Egy csapásra egy új vallás leghívebb követője leszek. Mert hát világos: ezt a remekbeszabott popsit csakis személyesen a Teremtő alkothatta meg végtelen jóságában és nagylelkűségében, s ha valaki azt merészelné állítani, hogy létezik ennél tökéletesebb testrész sáros e földtekén, hát én azt nyomban felképelném, vagy az inkvizíció kezére adnám mint istenkáromlót. Még csak bele sem kell gondolnom, milyen meztelenül, maga a hálóingbe bújtatott látvány is elég hozzá, hogy a rákövetkező nanoszekundumban egy egész totemoszlop meredjen ki a nadrágomból…

Hörgő lélegzet zaja térített vissza a jelenbe. Edward ültében hőkölt hátra, az arcán olyan kifejezéssel, mintha épp karót döftek volna a frontális lebenyébe. A szeme kimeredt; arany írisze körül úgy villant fel a fehérje, hogy attól egy versenyló is megbokrosodott volna, s csak nézett rám megrendülten, egyszerre hitetlenkedve és undorodva. Egy borzalmas testen kívüli élmény hirtelen feleszmélő áldozata – ez volt ő abban a pillanatban.

Bocsánatot akartam kérni tőle, tényleg, de az agyam nem találta a helyzethez passzoló mentegetőző szavakat. Elmúlt egy fél perc, majd azt követően egy egész – s én csak ekkor döbbentem rá, hogy a beszélgetés zavartalanul folyik körülöttem, nincs és nem is volt benne fennakadás, mert a többieknek az ég adta világon semmi sem tűnt fel az előbbi közjátékból. Edward arca is abban a minutumban rendeződött, ahogy Bella hozzáhajolt – egyedül én bámultam magam elé kukán, elhűlten a történtektől.

Gyorsan egy újabb tálat kerítettem az ölembe – kaviáros szendvicsek, pfuj! –, és zavaromban mind egy szálig bedörgöltem, ami rajta volt, csakhogy addig se kelljen másra gondolnom. Ebben az ütemben szép emlékké változtattam még három sajtburgert, két zacskó mogyorós puffancsot és – egy elhibázott mozdulat nyomán – egy bő maréknyi vénás kockát. Épp a csokis tallér felé nyúltam volna, nem is annyira éhségből, inkább a szájíz végett, mikor egy sápadt, hegszabdalta kéz tolakodott a látóterembe.

- Egy pohár frissítőt a nagyfőnöknek? – kínálgatott behízelgően Jasper, és miközben nagy gesztussal a kezembe nyomta a gyöngyöző poharat, villámgyorsan a fülemhez hajolt. – És egy kis jeget a kicsinek?

Valami hideg nedvesség árasztotta el az ágyékomat. Hiába kaptam oda, a rám zuttyantott jég azonnal kínos foltot hagyó pocsolyává olvadt az ölemben, ami azért volt duplán bosszantó, mert így még a piszok disznót sem tudtam fülön csípni. Ha felpattanok, a két mákvirág tutira ráirányítja a figyelmet bőrig átázott gatyámra, nekem meg égne a pofám az inkontinenciára – vagy ami még rosszabb – a korai magömlésre való célozgatás miatt.

Nagyon elmés, hülyegyerek! – tátogtam oda Emmettnek, aki némán pukkadozott az elfojtott nevetéstől. Pacsira lendített kézzel várta be Jaspert, aki rükvercben tette meg a tízlépésnyi távolságot, és mindvégig rajtam tartotta éhenkórász vigyorát. Veled is számolok, ne félj! – csikorogtam némán, és már a határán voltam annak, hogy bevállaljam a megaláztatást. Olyan jól esett volna megszorongatni azt a girnyó nyakát!

Végül mégis ülve maradtam, a kiürült szendvicses tállal az ölemben, hogy elfedje szégyenemet. Az olvadó lé belecsorgott a gatyámba, és a bőrömön felmelegedve pont olyan érzést keltett, mintha “kis baleset” ért volna. Most mégis mi a nyavalyát csináljak? Várjam ki, amíg felszáradok?

Edward tekintete elkapta az enyémet. Előbb az ágyékomra, majd nyomatékosan a szalvétatartóra meredt.

Pazar ötlet, morgolódtam magamban. Majd azt nézd meg, mi nő ki a gatyámból, ha én ott lent egyszer nekilátok tisztálkodni. Persze nem arról volt szó, hogy perverz lennék, vagy valami – épp csak nagyon felfokozódott az érzékenységem mostanában. Nessie visszatérte óta a legkisebb stimulusra is úgy reagált az ölem, ahogy előtte soha.

A szalvétaötletet azonban nem vetettem el mindenestől. Egy jó kötegre valót felmartam az asztalról, és mintha csak véletlenül tenném, néhányat közülük belepottyantottam az ölembe. Kis szerencsével talán felszívják a felesleget…

A többiek, úgy tűnt, semmit sem vettek észre apró kálváriámból. Carlisle Esme és Bella bevonásával épp azokról a faramuci elmaszkírozó módszerekről vitázott Edwarddal, amelyek segítségével az utóbbi években öregítette magát. Amennyire ki tudtam venni, a szó valamilyen folyékony műráncféleség körül folyt – erre akarta Edward nagy garral rádumálni a dokit, hogy annak ne kelljen minden áldott műszak előtt új maszkot felragasztania magára.

Alice, róluk tudomást sem véve, ezer mérföld per órával csiripelt, s most éppen egy magazinfotókkal teleragasztgatott mappafélét tolt Nessie elé, s próbálta meggyőzni róla vonakodó unokahúgát, hogy kicsit sem túlzás Vera Wang (vagy mifene) ruhába öltöznie az első, forksi iskolanapján.

- Majd másnap lejjebb adjuk – vigyorgott szélesen. – Mondjuk egy Gucci farmerig.

Rosalie mindeközben egy pillanatra sem tágított Nessie mellől. Komolyan úgy cselekedett, mint aki egy erőszakkal elzárt politikai foglyot kapott vissza tíz év után; apró falatokat kínált neki a tenyeréből, göndör hajfürtjeit az ujjaira tekergette, és egyfolytában úgy törleszkedett az oldalához, ahogy a macska keni a szaglenyomatát a gazdi lábára.

Bosszantott ez az anyáskodás, holott nem volt benne semmi szokatlan. A kisördög mindazonáltal belém bújt, s mielőtt meggondolhattam volna magam, már mozdultam is. Fél karral átnyúltam Nessie mögött, szorosan az oldalamhoz vontam, és az ölelésnek ebben a röpke pillanatában, amelyet nem mertem megnyújtani, többször is erőteljesen végigdörzsöltem a hátát. Végezetül beleszuszogtam a hajába, és így, kvázi kitűzve rá a zászlómat, visszatoltam őszőkesége elé, kezdjen a kutyaszaggal, amit akar.

Rosalie valahogy megállta fintorgás nélkül, de csak Nessie-re való tekintettel. Rám olyan pillantást vetett, aminek, esküszöm, még a dögkeselyűk is csodájára jártak volna.

A percek lassan továbbketyegtek, s a felmelegedett jéglé finoman gőzölögni kezdett az ölemben. Ciki. És még valami más is… Ez – mármint a forróság és a nedvesség együtt – egy emlékképet hívott be a tudatomba, olyan ellenállhatatlanul és ösztönösen, hogy a lelki Jacob semmit sem tehetett a feltartóztatására.

…az ég egy szabadon maradt darabkáját csillagok ragyogják be, s mi a gőzölgő vízben ülve, egymás vállára hajtott fejjel nézünk fel az ezüstös fényre. Az üdülőkomplexumhoz tartozó gyógyforrás alig néhány kilométerre van a hegyi víkendháztól, még csak tíz percbe sem telt, hogy ideérjünk. De akár egy óra menetidőt is megért volna, mert annyira hihetetlenül izgató itt a vízben… meztelenül, a lebukás bizsergő veszélyével a gyomromban. Alig férek a bőrömbe, a nekem simuló csupasz női test minden józan gondolatomból kiforgat. Szabadon eresztem hát a kezemet, és bejárok rajta minden selymes hajlatot, minden buja zugot. A vérem száguld, majd’ szétfeszülök. Nem bírva tovább, a térdhajlatába markolok, s úgy húzom őt magamra, ahogy az első korty levegőt lélegzi be az ember…

A jelenet amilyen hirtelen indult, olyan hirtelen véget is ért. Sötét, fekete csönd pangott az agyamban – s míg lassan felemeltem a tekintetemet, eljátszottam a gondolattal, hogy az utóbbi két másodperc igazából meg sem történt.

Edward mereven ült a fotelben, mint akit karóba húztak. Tágra nyílt szemének rezzenéstelen volt a pillantása, életnek szikrája sem látszott benne. Az egész ember kőmerev… Akár Lót felesége, miután hátranézett, és olyat látott, amit nem szabadott volna.

Hogy meddig tartott a katatón állapot, nem tudom. Annyi biztos, hogy mikor Edward magához tért, én azt kívántam, bárcsak úgy maradt volna még – legalább éjfélig, mikor végre megpattanhatok innen.

- Jacob – szólt bizonytalan hangon, miközben a tekintete nagy nehezen rám fókuszált. – Ugyan miért nem…? – De nem fejezte be. Nekem kellett elszoruló gyomorral folytatásra ösztökélnem.

- Igen, Edward?

- …kóstolod meg a bébirépás pulykatekercset? – nyögte ki kínnal. Kitépte magát sokkos mozdulatlanságából, az asztal felé kapott, s egy roskadásig rakott tányért lendített felém – de akkora rössel ám, mintha nem megkínálni akarna vele, hanem képen csapni. – Esme külön rád gondolva rendelte meg ezeket.

Megragadtam a tálat.

- Ez kedves – mondtam, és még mindig Edwarddal szemeztem.

Ő nem szólt, szavakkal legalábbis. Eleresztette a tálat, és olyan nyugodtan, amennyire csak tőle telt, visszatért a félbehagyott műránc-témához. A karfán kuporgó Bella futó szemöldökráncolással jelezte, hogy – bár nem teszi szóvá – azért nem kerülte el teljesen a figyelmét furcsa viselkedésünk.

A két zsivány viszont már korántsem volt ilyen szolid. Ahogy a pillantásom feléjük tévedt, láttam, hogy Emmett odasúg valamit Jaspernek, majd felém bök, és obszcén mozdulatokat imitál a kezével. Mintha ő is kileste volna a gyógyfürdős emlékemet…

És azt hiszem, ez volt nálam a vízválasztó pillanat. Mert egyszeriben megértettem azt, amit tudat alatt, kimondatlanul mindvégig éreztem: hogy ez egy próba-összejövetel. Hogy ezen a néhány órán ítéltetik meg, hogy Edward és én egyáltalán meg tudunk-e még maradni egy helyiségben; hogy azok után, ami a lánya és köztem történt, ő képes-e még elviselni engem és a gondolataimat, s hogy én – ennek az egyenletnek a másik változója – leszek-e elég fókuszált ahhoz, hogy ne nehezítsem még tovább a dolgát.

És mindenki kínlódva várta a kísérlet eredményét. Ahogy újból körülnéztem, már láttam, hogy ezért van minden: az elmélyült vita a maszkírozásról, a nagy divatduma Nessie-vel, és az egész asztalt megtöltő nagy rahedli kaja – hátha a folyamatos evés a számmal egyetemben a gondolataimat is lefoglalja.

A helyzetnek ez a könyörtelenül éles felismerése taccsra vágott. Pánikba esve, két marokkal kezdtem magamba tömni a bébirépás pulykaroládot, de hiába, már egy tollastól-csőröstül lenyelt strucc sem segített volna. A gát felszakadt, s a felduzzadt áradat szabad folyást nyert a réseken át.

…az összegyűrt lepedő ráncaiban fekszünk. Őt nézem magam mellett, s az agyam küszködve próbál nevet találni arra, amit az előbb csináltunk. Jelzőket keresek hozzá – túlfűtött? diadalmas? merész? netán malac? –, de még csak a közelében sem járok a valóságnak. Feladom, s inkább belevetem magam a tapasztalásba. Úgy kezdem csókolni őt, mintha nem fél perce hagytam volna abba… mintha bizony nem is lenne szükségem pihenésre két szeretkezés között. Az egész döbbenetes. Még csak két napja élek aktív nemi életet, máris napnál világosabb előttem: ebben a műfajban én maratonira vagyok hitelesítve…

Vékony nyikkanásféle hallatszott, de csak egészen távolról. Halványan rémlett, hogy Edward újból megfeszül ültében, és suta, hőkölő mozdulatot tesz, mintha ki akarna térni valami láthatatlan dolog útjából – de biztos nem lehettem egyikben sem, mert az agyam már egy újabb jelenetet forgatott.

…Nessie már alattam, a bőre kettőnk összekeveredő verejtékétől fényes. Szinte mozdulnom sem kell, hogy belécsússzak, a testünk öntudatlanul összeilleszti magát. Ahol véget ér az egyikünk, ott kezdődik a másik, mintha egyetlen, megbonthatatlan Möbius-szalag volnánk, amelyet úgy lehet a végtelenségig kívül-belül végigsimogatni, hogy közben egy pillanatra sem szakítod meg az érintést. S én elindulok ezen a végeérhetetlen örvénylésen, ritmusra mozgó testemmel hajtom magam előre…

Egy tébolyult tekintet cibálása rántott vissza a jelenbe. Edwardnak nem robbant szét a feje, de szerintem csak kis híja volt. Leírhatatlan, ádáz-émelygő arckifejezéssel meredt rám; az orrcimpái fodrozódtak, azt a pillanatnyi benyomást keltve, mintha gőz készülne kicsapni belőlük.

- Tejszínhabos gombafejet? – vágta hozzám a kérdést, mintha az egy tomahawk lenne. – Vagy áfonyás kosárkát?

Kértem. Gombafejet és kosárkát is. És Edward futólépésben iszkolt ki értük a konyhába, ahol egy pillanatra rá olyan ricsaj támadt, mintha a Stonehenge dőlt volna halomra a kerámiapadlón, de már jött is vissza, arcán tökéletesen rendezett vonásokkal, s úgy nyomta a kezembe a két hibátlanul megpakolt tányért, mintha az udvariaskodás az örömére szolgálna; mintha bizony nem akarna napalmot dobni rám helyette.

A zaj okát senki sem firtatta, csak Alice kötött bele Edwardba, és értetlenkedett azon, miért vizionált hirtelen új gázsütőt – talán a villanyos változat már nem felel meg a megnövekedett igényeknek?

Naná, hogy nem, gondoltam magamban, abba hiába is dugná be Edward a fejemet.

Totál kész voltam; az izzadtság patakokban csorgott a hátamon. Szinte semmit nem láttam magam körül, a lelki szemeim előtt szaladgáló jelenetek kitakarták a közelt. Szabadon hagyták viszont a távolt, így tanúja lehettem, ahogy Emmett és Jasper egyre inkább bedurvulnak. Már nem érték be az egyszerű vigyorgással – elkezdtek szisztematikusan ingerelni. Emmett a mellbimbóit simogatta, és buján rám csücsörített. Jasper pedig úgy tett, mintha meghágná a kanapét, s a díszpárna lenne ágyékuk közös gyümölcse. Minden kezük ügyébe eső tárggyal előadtak valamilyen pikáns kis történetet: a széles szájú vázával, a puffal, a hengerpárnákkal, és – a látens homoszexuálisság gyanúját kockáztatva – egymással is. Kisvártatva aztán előkerült egy botmixer – de ez már túl sok volt háborgó, agyonpakolt gyomromnak.

Visszaváltottam közelire, aminek azon nyomban egy újabb pornográf jelenet lett a jutalma – ezúttal a saját főszereplésemmel.

…zihálva omlunk le a fal tövébe. Ez már a negyedik menet reggel óta, és még dél sincs. A ház valamennyi zugát végig fogjuk szexelni, tudom, s ha a végére értünk a helyszíneknek, elölről kezdjük a kályhától…

Hirtelen képváltás, pillanatnyi szünet nélkül jött az újabb flashback.

…új módon veszem birtokba Nessie testét, most először hátulról, kívül a csóktávolságon. Immár végérvényesen le kell számolnom a szexről dédelgetett korábbi ideákkal. Mert a valóság nem egy romantikus zongoramuzsikával kísért szolid hempergőzés, nem, amit most csinálunk, az sokkal inkább emlékeztet a hardcore műfajra, s mi profikat megszégyenítő alakítást nyújtunk benne…

Oda se kellett néznem, anélkül is tudtam, hogy Edward gutaütötten bámul. A dohányzóasztal alatt görcsösen rángatózó lábfeje elárulta, mikor érik agyát a kis gondolatbombák – tulajdon lányának legintimebb, csupaszon kitárulkozó testrészei, megspékelve az én legintimebb, csupaszon kitárulkozó testrészeim működés közbeni látványával –, és egyszerűen nem bírtam felérni ésszel: milyen elfajult belső mazochizmus szegezi őt abba a fotelba? Miért nem húz el innen a jó büdös francba, s szabadít meg mindkettőnket a szenvedéseinktől!? Ő kimenthetné magát! Neki nem kötelező kihúznia a családlátogatást!

Rövid, gurgulázó hangsor tört fel Edwardból, mintha tiltakozni akarna.

Miért? – villant rá a tekintetem. Talán nincs igazam? Csak rajtad áll, hogy megkíméld magad! – Ezt az utolsó érvet szinte odaköptem (már amennyibe gondolatban köpni lehet), amire Edward csak annyiban reagált, hogy fájdalmasan az égnek emelte a szemét, és újabb gégehangokat szolmizált.

És nem ment sehova. Fel-felakadó szemmel szenvedte végig a következő két órát, olyan válogatott kínokat állva ki, ami bármelyik elevenen megnyúzatott mártírnak becsületére vált volna. Többször úgy tűnt, fotelostul vágódik hanyatt, és egészben köpi ki az ádámcsutkáját, de végül mindig erőt vett az undorán, és rendületlen maradt. Mert Nessie nem tudhatta meg, mi játszódik le köztünk – hogy micsoda aljas árulást követ el ellene az elmém –, és a lánya kedvéért Edward bármeddig kitartott volna. Akár még a saját ép elméje árán is.

Kezdtem komolyan aggódni az egészségéért – ahogy a sajátomért is –, de tenni azért, hogy másképp alakuljon, semmit sem tudtam. És ebben egyértelműen az én szuperklasszis memóriám volt a ludas. Három nap alatt annyi emléket halmoztam fel, amiből akár száz évig is megélhettem volna, néhány órát kitölteni velük igazán nem jelentett kihívást. Nem volt segítség, semmilyen mentőöv. A lelki Jacob már rég kipurcant, maga alá temette az átszakadt gát.

Kutyául szenvedtem, akárcsak Edward. De ahogy ő, úgy én sem tudtam leállítani az agyamat, holott ez lett volna mindkettőnk leghőbb vágya. És nem is csak a pornográf téma miatt. Ami a saját alakításomat illeti, azt egyáltalán nem sajnáltam tőle. Ha Edward el akar lesni egy-két új fogást, hát legyen a vendégem; hét év együttélés után az ember/vámpír úgy dobja fel a szerelmi életét, ahogy csak tudja – nem gond; s ha magában megrögzött szexmániásnak könyvel el azok után, amit látott, hát még az is belefér a pakliba – de itt nem csak rólam volt szó.

Eszeveszett féltékenység fogott el a gondolatra, hogy rajtam kívül egy másik férfi is láthatja Nessie-t meztelenül – még ha ez a férfi történetesen az apja is –, és a tudat, hogy mindez részben az én kudarcomból fakad, majdnem olyan rossz volt, mint az Edward és az ő gyűlöletes, gondolatrabló képessége iránt érzett engesztelhetetlen haragom.

Mert mégis mit várt? Mit fog látni? Az ég szerelmére, férfi vagyok! S mint ilyen, alkatilag hajlamos rá, hogy minden második percben a szexen gondolkodjak. Tehát nem is az én hibám, a statisztika kötelez rá!

Az ilyen kirohanásokat – részben Edward rángatózó arca, részben a saját bűntudatom miatt – mindig gyors meghunyászkodással kompenzáltam.

Hidd el, Eddie, én próbálom! – fogtam ilyenkor könyörgőre. És Nessie is. Még előkészületeket is tettünk, hogy ez ne történhessen meg. Kétszer indulás előtt. Meg egyszer a kocsiban. Csak a biztonság kedvéért… egy butított verziót, tudod, amikor csak…

Edward halk kottyanásfélével jelezte: nem akarja tudni, mi az a butított verzió. Üveges szemekkel meredt a kettőnk közti gondolatoktól zsúfolt térbe; nem rezzent rajta semmi, se tekintet, se arcizom – már rég túl volt egy határon.

Ahogy én is. A bátortalan kísérlet, hogy üresben járassam az agyam, kapásból és csúfosan megbukott. Akár Harryben a roxforti okklumencia-órákon, bennem is egymás után merültek fel a titkolni vágyott pillanatok. Végső kétségbeesésemben megpróbáltam irányítottan fantáziálni. Vad indiáncsatákat vizionáltam magam elé, literszám folyó vérrel meg lenyúzott skalpokkal. Frászt se használt! A vágtázó lovasokból csábosan vonagló női test lett, a hajas fejbőrből vörös csigákban göndörödő, életteli lobonc.

A pillanatképek ugyan már nem sorrendben követték egymást, de ez aligha vigasztalta Edwardot. Igazság szerint Eddie úgy festett, mint akit már semmi sem vigasztalhat ebben az életben – hacsak nem egy komplett agycsere. Ahogy haladt előre az este, egyre gyakrabban pillantott fel a faliórára, és velem együtt számolta a perceket. Még Bellán is látszott, hogy vár valamire. Most már szinte el se engedte Edward kezét, úgy szorította a könyöke fölött, mintha így próbálná egy helyben tartani.

A beszélgetés is mindinkább csapongó lett. A műránctéma már rég kimerült, és sorban az összes biztonsági dumaanyag – időjárás, NBA tabella, olajár (mintha számítana) – túl lett tárgyalva. Egyedül Alice bírta szuflával. Ő már korábban kitúrt a helyemről, és azóta is megszakítás nélkül ott csiripelt Nessie fülénél, félig az ölébe mászva. Más körülmények között ezt nem vettem volna jó néven, de most, az érzékcsiklandó emlékek állandó pörgésével az agyamban, egyenesen hálás voltam érte – ki tudja, meddig fajult volna a helyzet, ha még a teste melegét is magamon érzem?

Erről persze rögtön eszembe jutott a mi kis játékunk.

…Nessie és én új mértékegységet vezetünk be a távolság mérésére. Vajon hány csókra van az orrom hegye a köldökömtől? – akarja tudni, mire én bebizonyítom: pont kétszer annyira, mint a jobb mellbimbója a baltól…

Edward erejéből már nyöszörgésre sem futotta. Látszott rajta: legszívesebben bemászna egy lyukba, és ott szépen meghalna.

És így, éjfél előtt öt perccel már tőlem sem volt idegen a gondolat. A hátralévő idő – noha nevetségesen rövid volt a már letelthez képest – egy örökkévalóságnak tűnt. Hogy kívülről milyen képet mutathatok, abba bele sem mertem gondolni. A hajam szanaszét állhatott, annyit túrtam kínomban, az ingem meg nyilván illőbb helyen lett volna egy felmosófán, mint rajtam.

És a verejték tovább szakadt rólam. Olyan nyilvánvaló volt a kínom, hogy nem is értettem: Emmett és Jasper miért nem könyörülnek meg végre rajtam? Merthogy ez eszük ágában sem volt. Edward és Bella háta mögött tovább imitálták a gyerekcsináló mozdulatokat, és Rosalie, az egyetlen cinkosuk, somolygó derűvel a képén nézte végig a produkciót. Drukkolt neki, hogy idő előtt feladjam. Gondolom, a legszívesebben már vitte volna fel Nessie-t a fürdőbe, hogy minél hamarabb lemoshassa róla az ujjlenyomataimat.

Aztán végül elérkezett a perc. A nagymutató még meg sem kezdte az utolsó körét, mikor én már rajtállásba helyezkedtem. Egyik farpofával felemelkedve egyensúlyoztam a kanapé fölött, és visszafojtott lélegzettel füleltem-vártam-sürgettem a falióra apró kattanásait.

- Akkor én… – pattantam fel azon nyomban, ahogy az óra elütötte az éjfélt – nem is zavarok tovább! – Carlisle felé hajoltam, aki enyhe megütközéssel rázta meg kinyújtott kezemet. Ez az ünnepélyesség nem vallott rám. – Köszönöm a szíves vendéglátást és… – villanásnyi mosoly a kedvesen figyelő Esmére – a sok finomságot. Neked is, Bella. Edward, öö… – itt megakadtam – egy élmény volt.

És már téptem is a kijárat felé. Nessie a küszöbön ért utol, a sarka valósággal csíkot vájt a padlóba, ahogy megpróbált lefékezni.

- Tőlem el sem köszönsz? – nézett rám nagy szemekkel, mire a gyomrom csomóba ugrott, és tekeregni kezdett.

- Dehogynem – mondtam elhalóan, és egy fájdalmasan rövid pillanatra a karomba kaptam. Túl sok volt a ránk meredő szem, hogy rendesen megcsókoljam, így csak egy röpte puszit nyomtam a homlokára meg egy egészen leheletnyi csókot valahova a felső ajka és az orra közé. – Majd holnap – súgtam –, ha nem leszünk ennyire szem előtt.

- Anyu régi szobájában? – kérdezte, s incselkedő fény gyúlt a szemében. – Ahogy az első este után megbeszéltük?

- Igen – leheltem, immár minden emberi tűréshatáron túl. – Ott.

Még odaintettem a többieknek – egy rakás vigyorgó szobor (egyet leszámítva) a nappali közepén –, aztán sarkon fordultam, és úgy iramodtam neki a sötét kerti ösvénynek, hogy sütött rólam: ha kell, akár a kocsit is a hátamra kapva, de elhúzok innen, csak legyek túl ezen az egészen – csak legyen végre biztonságban szegény kiszipolyozott, kegyetlenül megerőszakolt fejem.

Mintha a második szüzességemet vesztettem volna el. De nem egy víkendházban. Hanem a bö

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés