A múltam ismeretében nyugodt szívvel kijelenthetjük: a vesztett ügyek védése úgy általában nem áll távol az egyéniségemtől. Sőt, büszkén vállalom: konok vagyok, kitartó és állhatatos.

De hiú ábrándokat csak a legritkább esetben kergetek. Így aztán egy pillanatig sem áltattam magam azzal, hogy ennyivel megúszom. Nagyjából fél kilométerrel azután, hogy kifordultam az erdei bekötőútról, levettem a lábam a gázról, s hagytam, hogy a kocsi lassan ráfusson az utat szegélyező kavicsos sávra.

Kiszálltam, és a kocsi orrához kerültem. Jobb lesz így, gondoltam beletörődve. Csak mi ketten, négyszemközt, tanúk nélkül lezavarjuk, amit mindenképp le kell zavarni… Mély sóhajjal nekidőltem hát a hűtőrácsnak, s a sötét erdőfalra meredve vártam, hogy a jól ismert sápadt villanás feltűnjön a csendes éjszakában.

És a pillanat fájdalmasan gyorsan el is érkezett. A hűlő motorháztető még egy utolsót sem pattanhatott, mikor valami cikázó fényesség támadt az egybefüggő fenyőtömegben; a fény sávvá szélesedett, s a következő pillanatban Edward lépésre lassítva kisétált az erdőből.

Üdvözlésképp sután odabiccentettem, s ő hasonló kimértséggel viszonozta a gesztust. Most, hogy már nem kellett fegyelmeznie magát, kiengedett, s hagyta, hogy az érzelmek úgy istenigazából utat találjanak az arcába. A szeme – hogy a legriasztóbbal kezdjem – immár ádáz fénnyel szegeződött rám, az orra felgyűrődött, a szája pedig fura, rá nem jellemző, ferde grimaszba torzult. Egy szót sem szólt, csak nézett rám kitartóan, mintha várna valamire.

Most bezzeg tökéletesen kiürült az agyam. Gőzöm sem volt, mivel indíthatnék. Mély levegőt vettem… hosszan, filozofikusan benntartottam… majd némán kiengedtem.

Edward csak nézett rám fixírozva, mire én tovább lélegeztem, ő pedig tovább fixírozott. Ebben a tevékenységben eltelt bő két-három perc, és a csend csak duzzadt, egyre csak duzzadt, hogy én már nem bírtam tovább, valamivel – akármilyen ökörséggel – meg kellett törnöm.

- Hé, Edward! – kurjantottam harsány művidámsággal (egyes számú hülye vigyor). – Nem azért mondom, de árt ám a szépségednek, amikor ilyen meredten nézel. Engem persze nem zavar – siettem leszögezni (kettes számú hülye vigyor) –, épp csak a te érdekedben említem meg. Tudod, milyen ciki az, amikor spenótcsomó ragad a fogad közé, s a haverok tojnak figyelmeztetni téged. Remélem (hármas számú hülye vigyor), ezzel nem gyalogoltam bele az érzéseidbe… ugye?

Hosszú, néma csönd.

- Amúgy mit szólsz ehhez az időjáráshoz? – vittem a szót még mindig én. – Engem nem érdekel, mit beszélnek a meteorológusok, szerintem szokatlanul napfényes volt az idei nyár. Te nem úgy találod?

Semmi reakció. Úgy festett, ez a téma is kiaknázatlan marad. És a csend egyre csak húzódott… végeérhetetlen percekig… galaxisteremtő, bolygóformáló eonokon át.

Valahol a távolban egy bagoly tüntetően felhuhogott.

- Ó, az ég szerelmére, Edward! – fakadtam ki, nem bírva tovább az iszonyatos feszültséget. – Ne légy már ilyen passzív agresszív! Dühöngj inkább, vágd a fejemhez, hogy egy visszataszító szexállat vagyok, csak ettől a néma terrortól kímélj meg, kérlek, mert totál kikészít, mindig kikészített! Én… én próbáltam, érted?… én küzdöttem, de igazán… mindent bevetettem annak érdekében, hogy te ne… és tényleg nem én tehetek róla, amiért mégis… Különben is, mit akarsz tőlem!? – váltottam át hirtelen támadásba, mikor az önérzetem már nem bírt el több megalázkodást. – Mégis mire számítottál, mi? Erre felelj, Edward, mert pokolian kíváncsi vagyok rá!

Edward türelmesen kivárta, hogy még fújtassak egy párat, kieresztve a gőz nagyját, csak azután kezdett bele a mondandójába, mégpedig igen fegyelmezett és tökéletesen modulált hangon.

- Igen, Jacob – tett egy apró, nyájas fejbólintást felém –, valahol neked is igazad van, belátom. Régóta nem titok előttem, hogy jó a memóriád, és hát… nézzünk szembe a tényekkel, ma sem hazudtoltad meg önmagadat. Sőt…

- De nem szándékosan tettem! Én…

- Jacob! – emelte fel a kezét, precízen belém fojtva a szót. – Hagyd ezt, nagyon kérlek! Szándékosan vagy sem, már aligha számít, a lényeg, hogy megtörtént. A jóvoltadból ma este a határára kerültem annak, ami a magunkfajták körében gyakorlatilag lehetetlen, vagyis hogy agyvérzés következtében utolérjen a halál.

- De…

- Jacob! Te ma este orosz rulettet játszottál a gondolataiddal, és hidd el nekem, akármilyen találat érte is az agyamat ebben a néhány órában, vak vagy éles, mind rosszabb volt egy fejlövésnél.

Én mindeközben konokul tovább ráztam a fejem.

- De nem kellett volna hagynod! – fakadtam ki vádlón. – Te nyugodtan leléphettél volna, nem? Semmi meg nem akadályozott volna abban, hogy az első nemszeretem gondolat után a nyakadba kapd a lábad, és elhúzz egészen a határig. Így van, vagy nem így van? Hát most mondd meg: mégis miféle beteges, perverz örömöd leled te a szenvedésben?

Edward lesajnáló pillantást vetett rám.

- Nem én ragaszkodtam a maradáshoz, gondolhatod. A családom akarta… ők voltak, akik… Ah! – legyintett ingerülten. Hosszú sóhajban kifújta a levegőt, s az arca egyszeriben végtelenül csüggedt kifejezést öltött. – Ők soha nem tudták igazán felfogni, hogy milyen ez – hallani mindent, amire mások gondolnak. Hallani olyat is, aminek mindörökre rejtve kellene maradnia. – Edward felnézett, és egy fanyar mosolyt eresztett meg felém. – Igen, Jacob, az emberek egyfolytában a szexre gondolnak, így joggal hiheted azt, hogy a majd száz év alatt, amit közöttük töltöttem, bőven lett volna alkalmam hozzászokni ehhez. És tudod mit, azt hiszem, meg is történt. Valamiféle fásultság kialakult bennem az idő múlásával, az agyam elkezdett védekezni. De te! – A tekintetében ismét fellobbant az ádáz fény. – Te kifogsz a védelmemen, Jacob. Ez az, amit a családom egyszerűen képtelen belátni: hogy veled szemben nem használ semmiféle önuralom. Azt mondták, néhány órát fél lábon is kibírok… hogy a család érdekében ennyit meg kell tennem, hisz hogyan is venné ki magát, ha én mindig eltűnnék, mikor te megérkezel… ez Nessie-t is bántaná, és előbb-utóbb mindannyiunk életét megnehezítené, vagyis kénytelen leszek tűrni. De a többiek nem ismerik a te megfékezhetetlen belső hangjaidat! Ők soha nem hallottak még téged teli torokból üvölteni egy emléket! Amit te művelsz, az… az…

Edward hangfekvése egyre élesebben kanyarodott a férfirikácsolás tartománya felé; látszott rajta, hogy az órák óta halmozódó feszültség most készül kitörni belőle.

- …az merénylet a józan ész ellen! Fantáziálás közben a társaságodban lenni olyan, mintha beülnék egy korhatáros filmre a moziba: Dolby Surround és 3D Visual Effect egyben. És végig premier plánban! Nem lehet elvonatkoztatni tőle, a hatás mindent beterít! Uh! – A kirohanás végeztével Edward nagyot fújt, és némileg higgadtabban tette hozzá: – Nyilván megérted, Jacob, hogy egy apát nem töltenek el maradéktalanul boldog érzések, ha a lányát ilyen körülmények között kénytelen viszontlátni.

- Ez megint csak nem az én hibám – jegyeztem meg csöndesen; a szarvam már rendesen le volt törve. – Elhiheted, hogy ha csak rajtam múlna, mindent megtennék ellene; hogy az utolsó erőmig védelmezném az emléket. És próbáltam is, az őseim nevére esküszöm, Edward. Én nem akartam ezt, pláne nem előtted… de nem ment. Ez az egész olyan…

Még javában kerestem a megfelelő szót, mikor Edward fáradtan leintett.

- Tudom – mondta, és valahová a vállam és a fülem közé szegezte a pillantását, úgy darálta le a pszichoanalízist. – Az élmény annyira friss és minden másnál annyival kedvesebb most számodra, hogy el sem tudod képzelni, hogyan ne gondolhatnál rá, miközben legalább ennyire nyomaszt, hogy hogyan vagy rá képes mégis épp énelőttem. Meghasonlás ez a javából, Jacob. Ha nem tudnám, nem is lennék ennyire elnéző veled szemben.

- Akkor mit javasolsz? – förmedtem rá újraéledő ingerültséggel. – Kérjek időpontot az agysebészemtől egy lobotomiára?

- Odáig talán ne menjünk el – hűtött le Edward finom mosollyal, és döbbenten vettem észre, ahogy ez a mosoly lassú, szenvelgő vigyorrá terebélyesedik az arcán. – De ha már itt tartunk… talán nem mindegyik ötletedet kellene elvetnünk ilyen kerek-perec. Én is ismerem Harry Potter történetét, Jacob – tette hozzá sietve, mikor látta, hogy nem értem. – Az az okklumencia dolog nagyon is megmozgatta a fantáziámat. Olyannyira, hogy szöget is ütött a fejembe: hátha mi is hasznát vehetnénk egy ilyen négyszemközti elmefegyelmező tréningnek. Mit szólsz hozzá?

Összevontam a szemöldököm. Sötét gyanú kezdett motoszkálni bennem.

- Javíts ki, ha tévedek – szűrtem a fogaim közt lassan és higgadtan –, de te ugye nem egy tíz centis bot meg néhány fókuszált gondolat bevonásával képzeled el ezt a tréninget?

Edward kiszélesedő mosolya vérfagyasztóan szívélyes lett.

- Hát nem, tényleg nem – ismerte el minden szégyenkezés nélkül. – Ami azt illeti, én ezeknél jóval direktebb eszközöket vetnék be. Csakis a te épülésed érdekében, persze – tette hozzá álszent pofával.

De nem tudott uralkodni magán, a következő pillanatban már újra ott trónolt a képén az az ordenáré nagy vigyor.

- Höh! – tört ki belőlem a meglepődés és a hitetlenkedés kiáltása. Hát én már mindig a bögyében maradok ennek a fickónak? De valahol mulattatott is a dolog. – Csak nem akarsz kárt tenni bennem, Edward? – Hányaveti kis kacajt kanyarítottam a kérdés végére, hogy lássa: hajlandó vagyok tréfára venni a javaslatot.

- Ne légy ostoba, Jacob! – förmedt rám ingerülten, és javára legyen mondva, egy-két másodpercnél tovább nem is tétovázott a válasszal. – Eszem ágában sincs kiásni a csatabárdot… és a véredre sem szomjazom. – Futólag elmosolyodott, aztán gyorsan visszakomolyodva folytatta: – A helyzet úgy áll, hogy a lányunk nem élhet nélküled, mi pedig nem élhetünk a lányunk nélkül. Tekintsd ezt az életbiztosításodnak. Amire én gondoltam, az csak amolyan sokkterápiaféle lenne. Megerősítjük a helyes gondolatokat, büntetjük a helytelent.

Kezdtem kapizsgálni a módszer lényegét – és ez cseppet sem nyugtatott meg.

- És persze mindezt a legnagyobb titoktartás mellett végeznénk, igaz? – kérdeztem, fanyar vigyorra húzva a szám. – Hogy még véletlenül se jusson el bizonyos fülekbe? A törött csontot meg magyarázzam úgy, ahogy épp eszembe jut, igaz?

- Örülök, hogy ennyire egy ösvényen járnak a gondolataink, Jacob. – Edward szélesen mosolygott. – Én magam is úgy vélem, hogy nem volna tanácsos nagydobra verni a dolgot. Legyen ez csak a mi kettőnk titka. S kezdjük mindjárt holnap. Éjfélkor. A tisztás közepén. – Felnézett a felhők közt vitorlázó Holdra, aztán gyorsan visszafordult hozzám. – Tényleg késő van már, Jacob, mögötted pedig hosszú nap áll. Menj haza szépen, és pihend ki magad, te… szexállat. – Mintha csúfolódott volna. – Jó éjt, maratoni Jacob! – És már indult is.

- Hé! – hallottam magam utána kiáltani. – Várj!

Edward már túl járt az erdőszélen, mikor a hangom utolérte. – Igen? – nézett vissza egy kanadai fenyő vaskos törzse mögül.

- Miért én? – tártam szét a karom. – Úgy értem, miért engem kell büntetni a gondolataimért? Gyógyulj ki te a gondolatolvasásból! Az végső soron ugyanúgy megoldaná a problémánkat.

Azt hittem, Edward tiltakozni fog, hogy a farkaskommunikáció sajátosságait hozza majd fel ellenérvként, s bizonygatni kezdi, hogy emiatt nekem kétszeresen is érdekemben áll a kigyógyulás – de tévedtem. Edward elnevette magát.

- Jacob-Jacob – csóválta jobbra-balra a fejét, s közben finoman rötyögött. – Csoda egy figura vagy te, az már egyszer biztos! Hát legyen – emelte rám ünnepélyes tekintetét. – Csináljuk úgy, ahogy te szeretnéd. Találkozzunk 24 óra múlva, és nézzük meg, melyikünkből lehet hamarabb kiverni a nyavalyáját!

Azzal hátraarcot vett, és eliramodott a sötét erdőmély felé. De még mielőtt beleolvadt volna a feketeségbe, láttam, hogy a szája sarkában egy vidám mosolyt világít meg a felhőrésen éppen akkor kikukkantó holdfény.

És mosolyogtam én is. Miért ne mosolyogtam volna? Hisz minden kínos közjáték ellenére boldog voltam – olyan boldog, mint még soha életemben. Az álom valóra vált, s immár ébren is a magaménak tudhattam. A keserédes álmodozások idejét felváltotta a fájón-gyönyörű pillanatok valósága, s ezért a csodáért nem létezhetett olyan ár ezen a földön, amit gondolkodás nélkül meg ne fizettem volna. Se törött csont, se orvul meglopott gondolat nem szeghette kedvem, vagy csorbíthatta azt az örömöt, amit most már a legszívesebben az égre kiáltottam volna, hogy mindenki hallja; mert megtört a gonosz varázs, az élet annyi év várakozás után végre megkönyörült rajtam, s minden üresen dobbanó szívverésért a felfoghatatlan öröm hangjaival és melegével fizetett.

És a felfoghatatlan valahogy mégis valóságos volt. Túl szép, de igaz. És az enyém, csakis az enyém, most már örökre. Mert tudtam – minden porcikámmal és legmélyebb valómmal –, hogy ezt a boldogságot, életemben először, most nem csak kölcsönbe kaptam.

Jacob Black végre révbe ért.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés