|
15. fejezet
2010.03.06. 08:39
Tudtam, még nem döntöttem, mert Alice már tudná, de nem adta jelét annak, hogy lett volna látomása és még a fejében sem, láttam zavaró gondolatokat.
Bellára néztem, aki Nessie-t nézte csillogó szemekkel.
Újra eszembe jutott, mennyire megbántottam és miatta is el kell, mondjam a családomnak.
De nem most. Nem akarom tönkretenni ezt a boldog pillantott azzal, hogy a múltamat tárom fel előttük. Különösen Nessie előtt, aki még a saját szülei történetét sem ismeri.
Jasperre sandítottam, aki fintorogva küldött egy mosolyt, de gondolatai csupa kíváncsiságot tükröztek.
Nem foglalkoztam vele, helyette arra koncentráltam, amit most mondani szeretnék.
Újra végig néztem családomon, akik arca várakozás teljes volt.
Gondolataik felhőtlenül vidámak voltak, de kissé furcsállták, hallgatagságunkat.
Bellára néztem, aki már elszakította Nessieről a pillantását és most engem nézett, aggódva.
Azonnal észhez tértem. Megfogva Bella kezét nyugtató mosolyt küldtem felé, mire felengedett és halványan elmosolyodott, de tekintete még mindig aggodalmas maradt.
Megköszörültem a torkom, és szüleim felé fordultam.
– Carlise, Esme. Sosem tudom meghálálni, azt, amit tettetek értem. Carlise, amikor átváltoztattál, egy vadállat voltam, akit csak a vér utáni sóvárgás hajtott, de megtanítottad nekem milyen úgy élni, hogy nem ölünk. Úgy bántál velem, mint egy újszülöttel – valójában az is voltam –, és nem adtad fel. Büszke vagyok arra, hogy az apámnak tudhatlak, és hogy engem választottál társadnak. – mondtam komolyan, de hangom lágy maradt.
Carlise lélegzet visszafojtva hallgatta végig köszönetemet, és miután végeztem, mintha egy könnycseppet láttam volna a szemében, elmosolyodott és csak ennyit mondott:
- Fiam. – bólintott és gondolatai mérhetetlen szeretetet tükröztek.
Most Esme felé fordultam és meglátva anyai csillogást a szemében, azonnal beszélni kezdtem.
– Esme, te olyan vagy nekem, mint az édesanyám. Soha senkitől nem kaptam akkora szeretetet, mint tőled. A te gondoskodásod, a te szereteted, a te anyai féltésed, mindig erőt adott nekem arra, hogy a vámpírok igenis tudnak szeretni. És te mindenkin túl teszel. Te nem csak minket szeretsz, te mindenkit szeretsz, aki jó. Olyan szenvedélyesen szeretsz, hogy ha nem látnám nap, mint nap, ahogyan Nessie-t ölelgeted, hidd el, magam is megtapasztaltam.
Esme zokogni kezdett és oda szorította Carlise mellkasához az arcát. Apám egyenletesen simogatta anyám törékeny testét és még most sem bírom felfogni, mennyire mély és erős a köztük lévő kapcsolat.
Bella erősen megszorította a kezemet, amit csak akkor csinált, ha valamire figyelmeztetni akart. De most nem. Hálás pillantása elárulta, mennyire meghatották szavaim.
A szüleim iránti tisztelet és szeretet nem érhetett fel az ő iránta érzett szerelmemmel, de miattuk is bármikor megküzdöttem volna, akárkivel.
Egy köszönő mosollyal ajkaimon fordultam pöttöm húgomhoz és kedveséhez Jasperhez.
Alice, mint mindig vakítóan fényes vigyort küldött felém, míg Jasper már úgy nézett ki, mint egy rosszul lévő gyerek, aki épp most készül kiadni magából az aznap megevett ételt.
Sajnálattal néztem rá.
Csak megrázta a fejét.
„Gondolom, hamarosan meg tudjuk majd.” – vonta meg vállát.
Alice türelmetlenül fészkelődött Jasper mellett. Elvigyorodtam.
Imádtam bosszantani. Ilyenkor hasonlított egy mérges koboldhoz, aki még a derekamig sem ért fel.
– Jól van Alice, türelem. – duruzsolta a fülébe Jasper.
– Meddig várjak még? – kérdezte vissza mosolyogva, és gondolatait megint elrejtette.
Úgy látszik, nem az zavarta, hogy nem kezdem el megköszönni a hálás szavakat.
Egy pillanatig egymás szemébe néztünk.
– Alice, néha nagyon bosszantó vagy, de ha nem lennél az… biztosan nem állnék itt, a legfontosabb személlyel az oldalamon.
Alice büszkén kihúzta magát és elmosolyodott. Csak úgy sütött róla a megjátszottság.
Elmosolyodtam és folytattam.
– Ha nem állítottál volna le… - kezdtem volna, de Bella körmeit belevájta a tenyerembe.
Azonnal témát váltottam, ezt úgy, hogy Nessie ne vegye észre semmit.
– Amikor megláttad Bellát a látomásban, azonnal tudtad, hogy egyszer majd barátnők lesztek. Te voltál az egyetlen, aki a rossz percekben is a pozitívat láttad, aki mellettem állt. Szeretlek. – engedtem el hálás mosolyt, még levegőt sem tudtam, venni, de azt vettem észre, hogy a húgom a nyakamban lóg és vadul puszilgatja az arcom minden szegletét.
Nevetve hámoztam le magamról. Egy puszit nyomva feje búbjára visszainvitáltam Jasper mellé.
Miután elhelyezkedett még mindig mosolyogva folytattam.
– És Jasper… igazából nem tudok mást mondani, minthogy köszönöm, hogy meghallgatsz, ha úgy adódik. – néztem rá jelentőségteljesen, miközben a többiek csak értetlenül bámultak ránk. Legyintettem, miközben Jasper bólintott.
– Emmett. – szólítottam meg, mire az említett felkapta lehajtott fejét. Nem volt híve a „valljuk be az érzéseinket és köszönjük meg, hogy vagy nekem”- nek.
– Mi az, öcsi? – kérdezte kíváncsian.
– Tudom, hogy nem vagy komoly, de ha úgy adódik mindig, megvéded, akiket szeretsz, és bár utána tömérdek hülye viccet hallunk tőled, amit csak egy nyakon csapással viszonzunk, de tudnod, kell, ha te nem lennél, a család nem lenne ennyire szórakozott. – mosolyogtam rá szívből.
Meghökkenve nézett és mikor felfogta, hogy pont azt mondtam neki, amit nem akart, viccel próbálta elrejteni meghatottságát.
– Na ne mond. Mindig is tudtam, hogy én vagyok a család humoristája. Engem nem lehet pótolni. – mozgatta a fejét előre hátra. – De, hogy hülye viccek? Na ez fájt, nagyon fájt. – vágott árva kisfiú képet, mire mindenkiből kitört egy „csak ne most’ – sóhaj. De én csak nevettem, Bellával együtt.
– Oh, Rosalie, köszönöm, hogy támogattad Bellát abban a nem éppen kellemes állapotában, és hogy Nessiet védelmezted. Ezért az örökkévalóságig hálás leszek neked. – fejezetem be komolyan. Rosalie csak egy „nem tesz semmit” – dörmögött nekem, de mindvégig Nessiet bámulta vágyakozó tekintettel.
Hiába volt itt Nessie, mégis volt még valami űr a szívében, amit még ő maga sem tudott hová tenni.
Végre elérkeztem, azokhoz, pontosabban ahhoz, aki nélkül már nem is tudnám elképzelni az életet.
Nessie angyali mosolya villant vissza rám és Jacob gyönyörködő pillantása.
Miután végzett a „szónoklattal” újra csak Nessie létezett számára.
– Nessie, drágám. Jól gondolom, hogy ezt mind te találtad ki? – szólalt meg Bella helyettem.
– Igen. Én voltam. – pislogott nagyokat, szempillái súrolták a bőrét. – És nem kell megköszönnötök, most. – mondta.
– De igen. Köszönjük. És neked is Jacob. Amit érte teszel… - kezdte volna, de Jake és Ness egyszerre hallgatatták el.
– Elég. Inkább nézzétek meg az ajándékotokat. – mondták és a mögöttünk lévő letakart dologra, néztek.
Mindenki izgatottan jött közelebb és mi megadva magunkat, megfordultunk.
– Készen állsz? – kérdeztem Bellát, mert láttam rajta nagyon nem, örül neki.
– Van más választásunk? – kérdezte zavarban.
– Nincs. – vágták rá a többiek. Én hangosan felkuncogtam, erre csak egy szúrós pillantást kaptam szerelmemtől. Hogy megnyugtassam apró csókot, adtam kézfejére és megfogva derekát az ajándékhoz „vonszoltam”.
Mindenki körénk gyűlt. Nem vettem a fáradságot, hogy belenézzek a fejükbe, sokkal jobban izgatott, mivel készültek nekünk.
– Nos. Készen álltok? – kérdezte Nessie csilingelő hangján, miközben kezünket megfogta.
– Igen. Nem.
Meg sem lepődtem rajta, hogy Bella tiltakozott. Elfojtottam egy kuncogást és hagyva, hogy Nessie az én és Bella kezét az aranyszínű lepelre helyezze. Nagyon selymes és puha volt, akárcsak ahogy kinézett.
– Akkor… 1 – kezdte a sort Carlise és Esme.
– 2 – mondták Emmették és Jasper.
– 3 – csipogta Alice.
– 4 – suttogta Nessie.
– 5 – mondtuk egyszerre Bellával és abban a pillanatban, lerántottuk a hatalmas leplet, ami az ajándékunkat fedte.
Leesett állal bámultam a zongora méretű képet.
Annyira lebénított, hogy még nyelni sem tudtam.
Meg szűnt a világ és a kép látványa visszavitt az időbe.
A Forksi gimi parkolója.
Ezer és ezer emlék tőrt utat magának elmémben, amit nem tudtam vissza tuszkolni, abba a bezárt zugba, az agyam hátsó részébe.
A képen én és Bella voltunk. Teljesen közel volt egymáshoz az arcunk. Csupán pár centire lehettek egymástól. Forró vízként hatolt bele az elmémbe, mikor megláttam, mit ábrázol a kép. Amikor megmentettem. Aznap, mikor az életem örökre megváltozott, azzal, hogy nem hagytam meghalni. De nem bántam. Semmit.
A kép nem volt színes, de ez csak kiemelte tökéletes ívét a rajznak. A keret egyszerű ezüstből volt. Semmi csicsa.
Annyira elbűvölt a kép, hogy pár másodpercig meg sem bírtam szólalni.
Magam elé meredve idéztem fel Bella emberi perceinek egyikét.
Annyira hiányzott, a szíve vad dobolása a mellkasában, mikor hozzáértem, pirulása, mikor azt mondtam neki mennyire gyönyörű. És az állandó botladozása, mely mindig felvidított.
Bellára néztem és hirtelen olyan vadul csókoltam, meg mint még soha.
Meghökkent, de ujjait hajamba fűzte és egész testével hozzám simult, míg én a hátán összekulcsoltam a kezeimet és szorosan magamhoz húztam.
Ajkaink táncot jártak és nem engedtem, hogy családtagjaim jelenléte megzavarja édes pillanatunkat.
– Tudtam, hogy vámpír csókot soha nem akarok végig nézni. – köhögött Jacob, de Nessie ha jól hallottam oldalba bökte.
– Huh, ezeknek még egy sziget sem lenne elég. – kontrázott Emmett tenyerét verve.
– Olyan bájosak együtt nem? – súgta Esme Carlisenak, aki hümmögött egyet.
– Bájosak? Inkább, mint akik ezer éve éheznének egymásra. – fulladozott Emmett a nevetésben, de Nessie őt is lehűtötte.
Lassan elhúzódtam kedvesemtől és mindketten zihálva érintettük össze homlokunkat.
– Szeretlek, Bella Swan. – csúszott ki a számon.
– Én is téged Edward Cullen. – mosolygott.
Mélyen a szemébe néztem és mikor csillapodott vágyam, elszakítottam róla tekintetemet és hatalmas ölelésben zártuk össze a félkört.
– Ez… nem találunk szavakat. – nyögte Bella miután eleresztettünk mindenkit.
– Nessie ötlete volt. – adott egy cuppanós puszit Alice Nessie arcára, mire az említett elpirult.
Így még jobban emlékeztetett Bella emberi mivoltára.
– Valóban? – képett el szerelmem.
– I… gen. – sütötte le szemeit Nessie. – Tetszik? – kérdezte vonakodva.
– Hogy tetszik-e? Ez a legcsodálatosabb ajándék, amit valaha kaptunk! – mondta Bella és szorosan magához ölelte Nessiet, aki örömmel simult karjai közé.
Egy pillanatig ölelkezve álltak. Nessie anyja vállára hajtotta a fejét és szemeit lehunyta. Arról ábrándozott, mennyire tökéletes ez a pillanat, míg Bella az arcához érintette lánya arcát.
Az ő gondolatait – mint mindig – most sem hallottam, de most kivételesen jól jött volna.
– Rendben, mikor már megölelgettétek egymást, mi lenne, ha haza vinnénk és felraknánk a falra? – pattogott Alice.
Csak megráztam a fejemet, jelezve maradjon nyugton.
Nem akartam megzavarni őket, láttam nagyon kellett nekik ez a hosszú ölelés.
Alice lebiggyesztette alsó ajkát és vállat vonva visszatolatott Jasper mellé.
Mindenki Bellát és Nessiet nézte. A pár másodpercből, percek lettek és még mindig ölelték egymást.
Lassan odaléptem hozzájuk és Bellát hátulról megölelve, mindkettejüket átkaroltam.
Olyan jól esett magam mellett tudni őket. Megnyugtatott a tudat, hogy itt vannak, biztonságban. És amíg ez így volt, nem aggódtam.
Miután nagy sóhajjal elengedték egymást, Nessie még adott mindkettőnknek egy könnyű csókot és a család újra félkörívbe rendeződött.
Mi Bellával újra a központban voltunk.
Gondolataik felszabadultak voltak és már csak Jacob ajándéka volt hátra.
– Jacob, neked is van egy meglepetésem. – mondta Nessie és a hatalmas kép mögé libbent.
Alig egy másodperc múlva újra ott volt a szemünk előtt, pontosabban Jacob előtt állt.
Jake megilletődött a hír hallatán, de mikor látta lányom kezében a hatalmas csomagot, azonnal kitágultak a pupillái.
– Nem, nem kell ajándék. – tiltakozott kezeit maga elé téve.
Nessie bosszúsan a kezébe nyomta a tárgyat.
– Kérlek. Ez minden, amit adhatok, azért amit értem tettél. – könyörgött.
Nem tetszett, hogy Renesmee könyörög Jacobnak. Hirtelen elöntött a türelmetlenség.
– Jacob, fogadd el. Ne okozz neki fájdalmat. Ugye nem akarsz? – kérdeztem, mert tudtam Nessie lenne az egyetlen, akinek nem tudna fájdalmat okozni.
Kifújta a levegőt és rézbarna színű bőre visszanyerte eredeti színét.
– Rendben. – sóhajtotta és az ajándékot eltakaró fekete selyem anyag széléhez emelte kezeit.
Habozott.
Egyszer csak hirtelen lerántotta a fekete anyagot, és mikor meglátta, mi az elképedt szemekkel bámulta kislányomat.
Nessie ellenállhatatlan mosolyt küldött felé és a többiek elkezdtek kuncogni.
– Nessie… ez gyönyörű. – suttogta, ujjait végig húzva az arany kerettel díszített képen.
Hogy jobban lássuk, mi van rajta Bellával közelebb léptünk hozzájuk.
Kíváncsian kukucskáltam Nessie válla fölött és meg is láttam, mi azt, ami ennyire elbűvölte Jacobot.
Egy kép volt, úgy mint a miénk, csakhogy ezen nem én és Bella, hanem Jacob és Nessie voltak. Bár még nagyon kicsit volt, leírhatatlanul látszott mennyire védelmezőn ölelte magához Jacob őt.
Tátva maradt a szám. A többiek is közelebb jöttek és egy pillantással őket is elbűvölte a kép látványa.
– Ejha. – függyentett Emmett és egy borda törő ölelésben részesítette unokahúgát. – Ügyes vagy kislány.
– Kössz, Emmett bácsi. – nézett Jacobra, aki még sokkolva nézte a képet.
– Ez… hogy-hogy emlékszel rá? – kérdezte azt, ami nekem nem jutott volna eszembe.
Valóban érdekes, hogy emlékszik rá, pedig még nagyon kicsi volt, bár amilyen különleges, olyan páratlanul okos.
Elmosolyodtam. Bella mellettem gyönyörködve nézte a rajzot.
– Gyerünk, emberek, khm vámpírok. Bella, Edward rakjuk fel a képet a szobátokban. – nógatott Alice.
Nem bírt várni. Megforgattam a szemeimet.
– Gyerünk, addig úgysem hagy békén. – mondtam a többieknek.
Alice előre szaladt, hogy helyet csináljon a képnek.
Jacob, haza szaladt, hogy ő is eltegye a képet. Nessiet is magával vitte, aminek hálát adtam.
Carlise és Esme leültek a kanapéra és figyelték, ahogyan megmozdítjuk az állványon álló képet és oldal irányban elforgatva, kicipeljük az ajtón.
Rosalie eltűnt a konyhában valahol, azt hiszem Nessie vacsoráját ment elkészíteni, hogy mire hazaér normális ételt tudjon enni.
Óvatosan, hogy ne sértsük meg a burkolatot ki tuszkoltuk a bejárati ajtón a műalkotást és én az egyik végét fogva, míg Jasper a másikat, elindultunk a kis házunk irányába.
Bella és Emmett mellettünk futottak.
Bella csodálva nézte a képet és látszott rajta már nagyon, várja, hogy a házunkban legyünk.
Emmett, csak nevetni jött. Szokásosan. Csak tudnám, mit tud nevetni, azon hogy felrakunk egy képet a falra…?!
Már láttuk a kővel körül rakott kis házat, mikor egy éles sikoly törte meg a kellemes csendet.
Már nem volt sok hátra, így beérve a házba, leraktuk a képet az előszobában és egyenesen a hálószobába vetettük magunkat.
Alice a szoba közepén állt, az arcát nem láttam, de a hangja alapján, nem lehet valami bizalomgerjesztő...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés