Charlie szemszöge:

2 hete már, hogy a baleset történt. Több mint 336 órája nem tudok semmit a lányomról. Jessica megúszta és a kórházban van még mindig. Az orvosok szerint sokkos az állapota. Nem emlékszik, hogy történt a baleset. Bella eltűnése miatt is saját magát hibáztatja.  Bele se merek gondolni, hogy mi történhetett vele. Lassan kezdem elveszíteni a hitemet, hogy legalább még egyszer látom a lányomat. Ha teste nem kerül, elő halottnak nyilvánítják. Szegény kislányom. Az a tudat vígasztal, hogy mindenki, akinek van egy kis szabad ideje besegít a keresésében. A rendőrség, mivel nem találta meg Bella testét a baleset helyszínén kutató csapatokat küldtek az erdő átvizsgálására, hátha csak elindult segítségért és eltévedt. Lassan elvesztem minden reményemet, hogy valaha viszont látom a lányom ennyi idő után. Sam és a többiek La Push-ból jól ismerik az erdőt, de még ők sem találtak semmi nyomot. Reené is teljes kiborult. Ha nem küldte volni ide Bellát, akkor most nyugodtan és boldogan élhetnének mind ketten. Emlékszem, mikor Reenének el kellet mondanom, hogy mi történt a lányunkkal.

- Haló! – szólt bele a telefonba René. Most mit mondjak?

- Szia! Charlie vagyok. - megtört volt a hangom és ezt ő egyből észrevette, mert hangja aggódóvá vált.

- Szia! Talán valami baj van? Minden rendben? Bella jól van? …. –de nem hagytam, hogy tovább kérdezősködjön és inkább gyorsan kimondtam.

- Be...Bella balesetet szenvedett és a testét sehol nem találják. – A mondat végét már alig lehetett érteni.

- Mi csoda? A kislányom meghalt? Az nem lehet, nem.  – Telefonon keresztül hallottam, hogy ő is sír. Mikor újra sikerült megszólalnia a hangja rekedt volt és meggyötört. – Azonnal oda megyek. Meg kell találnunk Bellát. Ha már meghalt, meg kell találnunk a tes...testét és eltemetni.

- Minden az én hibám. Ha jobb társaság lettem volna. - Nem tudtam tovább beszélni, mert a könnyeim csak úgy eleredtek. Pedig erős akartam maradni, mert tudtam, hogy nem veszíthetem el a fejem éppen most, mikor a lányomnak a legnagyobb szüksége van rám.

- Nem te vagy a hibás, hanem Én. Én küldtem oda hozzád.

- Ne hibáztassuk magunkat tovább, most az a lényeg, hogy megtaláljuk.

-  A legelső géppel oda repülünk Phillel. - mondta és lerakta a telefont.

Most itt vagyunk és minden percben arra várunk, hogy valaki közölje velünk, hogy meg találták és nincs semmi baja. Már sokszor az is megfordult a fejemben, hogy ez egy rémálom és bármely percben felébredhetek, de az ébredés csak nem akar jönni.

Alice szemszöge

Eljöttünk Forksból. Búcsú nélkül hagytam ott a legjobb barátnőmet, mert a drága bátyám azt hiszi ez lesz neki a legjobb. De én tudom, hogy ez nem így van, és nem hallgat rám. Többször is láttam, hogy Bella milyen állapotban van. Legszívesebben rohannék vissza hozzá és elmondanék neki mindent, de nem tehetem, mert megígértem. Nem avatkozok hatok bele. Az a legszörnyűbb, hogy mindenkit meg visel ez az egész. Jaspernek a legnehezebb a családban, mert ő érzi mindannyiunk érzéseit. Ö is saját magát hibázathatja a bulin történtek miatt. Pedig, ha valakit hibáztatni kell, akkor az én vagyok. Ha nincs a makacsságom. Ha nem ragaszkodok a bulihoz. Ha láttam volna előre. Akkor most minden rendben lenne.

Szerelmemmel már napok óta eljöttünk otthonról. Jasper teljesen kikészült és nem bírta már tovább a többiek érzelmeit. Most éppen vadászik, én meg itt várom. Már megint egy látomás:

„Bella a kocsiban ül, mellette Jessica a vezető ülésben. Fékcsikorgás. A kocsi felborul. Egy női sikoly, Bella sikolya. Sötétség.”

Olyan gyorsan vettem az éltető oxigént, mintha szükségem lenne rá. Nem akartam felfogni. Nem akartam tudomásul venni a látomásomat. Láttam… láttam. Igaz homályosan, de láttam. Idegességemben nem tudtam most mit csináljak. Újra koncentrálni kezdtem, de most olyan erősen, ahogy még eddig soha. Tudnom kell, hogy mikor … de nem is gondolhatok ilyenre. Nem láttam Bella jövőjét csak a sötétséget.

Jasper arra tért vissza, hogy könnyek nélkül zokogok. Nagyon meg ilyet, mert nem tudta mi bajom. Elmeséltem neki mi történt, és őt is sokkolta a hír. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lássanak, inkább még maradtunk egy kicsit távol a családunktól.

Képtelen vagyok felfogni, hogy a legjobb barátnőm hallott. Ha ott vagyok mellette, akkor ez nem történik meg. Nem szabadott volna a bátyámnak tett ígéretemet betartanom. Vissza kellett volna mennem. Most mi lesz???

-         Nem szabad el mondanunk Edwardnak, hogy mi történt. – szerelmem először meg lepődött a kijelentésemen, majd ő is egyetértve bólogatott.

-         De a többieknek el kéne.

-         Ebben igazad van, de aggódok, hogy mi lesz- el csuklott a hangom és csak nagyon nehezen tudtam tovább beszélni - ha valaki gondolataiban meghalja.

-         Mostanában nem igazán figyel oda a gondolatainkra. Egyre jobban próbálja magát elszigetelni a külvilágtól. Ha megtudná, csak rosszabb lenne és..

-         Valami örültséget csinálna. Ettől félek én is a legjobban. Én … azt már nem tudnám elviselni, se a többiek.

Látszott, hogy kedvesem megértett, tudta mi jár a fejemben. Együtt indultunk vissza, ennyire lassan még soha nem haladtunk, se melyikünk sem rohant, mert féltünk attól, ami még ránk vár. Elmondani mindent.

Edward szemszöge:

Már 5 hónapja, hogy otthagytam Bellát Forksban és vele együtt a szívemet is. Sokszor gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha mégsem hagyom egyedül, de mindig oda lyukadtam ki, hogy így jobb neki és így legalább teljes életet élhet veszélyek nélkül. Abban reménykedem, hogy egy idő után elfelejt és csak egy rossz emlék maradok a számára, hiszen az emberi memória, olyan, mint egy szita. Ez alatt az idő alatt teljesen magamba fordultam és nem beszéltem senkivel. A házban szomorúság volt, Alice nem nevetett, sötét ruhákat hordott, Jasper magát hibáztatta, Emmett nem viccelődött, nem tett csípős megjegyzéseket. Egy ideje már a gondolatolvasással is felhagytam, mert nem bírtam elviselni a többiek sajnálatát.

Alice elment Jasperrel egy hosszabb vadászatra nem akarta egyedül elengedni. Rajtam kívül Jasper az, aki teljes mértékben tisztában van azzal, hogy mit érzek. Mit miért csináltam. De már nem bírta mellettem tovább. Emlékszem a hetekkel ezelőtti kis beszélgetésre kedvenc hugicám és férje között.

Egyik nap a szobámban ültem, amikor Alice sírását hallottam meg. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Tudni akartam mi történt és hallgatózni kezdtem. Jasper aggódó hangját hallottam.

-         Kedvesem mi történt? Már megint Bellát láttad? Igaz?

-         Olyan szörnyű volt. Rá sem ismertem először. Nagyon rossz állapotban van.

-         Jaj drágám- nem bírtam ki hogy nem nézzek bele Alice fejében. Láttam életem értelmét teljesen megtörten. Ezt én tettem vele. Ez miattam van. Nem bírtam a bűntudat elemi erővel tört rám.

Ez után még jobban magamba fordultam. Nem akartam sekkivel se beszélni. Senkire nem voltam kíváncsi. Esme és a többiek minden nap bejöttek hozzám, beszéltek hozzám. „Nem csinálhatod, ezzel tönkre teszed a családot.” „Te döntésed volt, de még helyre hozhatod…” Az elején még hallottam, hogy mit mondanak még fel is fogtam, de egyre jobban sikerült ki kapcsolni érzékeimet. Bellával töltött közös percek emlékeik, azok, amik életben tartottak és a tudat, hogy ő biztonságban van messze tőlem. Nem dobogó szívem, újra meg állt, mikor elhagytam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés