(Alice szemszöge)

Miután sikerült mindent megbeszélnem Jasperrel – amit természetesen csak mi hallottunk –, még egy ideig fent maradtunk a szobában. De amikor épp menni készültem volna, Edward benyitott.
- Figyelj, Alice, nem tudom, hogy mire készülsz, de roppantul nyugodtak és a gondolataid nem mondhatni, hogy normálisak – nézett rám fürkészőn.
Én csak megrántottam a vállam és úgy tettem, mintha fogalmam se lenne, hogy miről beszél. Pedig persze, hogy volt, de ha már ő nem tesz semmit, sőt nem is furcsállja Bella viselkedését, akkor majd én megteszem helyette is, de viszont azt ne várja el, hogy amíg nem vagyok teljesen biztos mindenben, bármibe is beavatom. Így csak továbbra is énekeltem magamban, ahogy eddig is. Edward még egy ideig állt az ajtónál, de aztán megelégelte, hogy nem szóltam semmit, így kiment, ezzel újra egyedül hagyva minket Jasperrel.
Végül meggondoltam magam a lemenetellel kapcsolatban és inkább odamentem szerelmemhez, hogy megcsókoljam. Aztán valahogy hamar elrepült az idő, az események szinte összefolytak és máris elérkezett az az idő, hogy barátnőm bármelyik pillanatban megjöhetett.
Bella megérkezését követően Jasper és én is levonultunk a nappaliba, de mielőtt ténylegesen beléptünk volna a szobába, láttam, hogy szerelmem lassan bólint, jelezve nekem, hogy kezdjem el, amit megbeszéltünk. Persze ezt senki nem láthatta, még Edward sem, mert még mindig titkoltuk a gondolatainkat előle.
Nos, beléptünk, majd köszöntöttem Bellát, aki most tényleg furcsának tűnt.
- Most, hogy mindenki itt van – kezdtem bele. –, szeretném megkérdezni, hogy jutottál-e már valamilyen döntésre az átváltozásoddal kapcsolatban. Természetesen nem akarlak siettetni, de úgy gondoltam megkérdezem.
Mire befejeztem a mondandóm, minden szem megdöbbenve fordult felém, majd amikor kissé lehiggadtak a kedélyek, Bella felé fordították a fejüket várakozásteljesen. Edward nem szólt, csak várt, szerintem Bella nemleges válaszára, hogy elmondhassa, hogy milyen bolond volt, hogy hallgatott rám.
Bella még mindig nem szólalt meg, és ez már kezdett kissé feszült csönddé válni, de senki sem akarta megtörni, így csak vártunk, majd egyszercsak barátnőm végre beszélni kezdett.
- Döntöttem - mondta halkan.
- És mi a döntésed? - kérdeztem, miután nem folytatta. Eközben ránéztem Jasperre, hogy eléggé figyeli-e az eseményeket, majd visszafordultam Bellához, akinek néhány másodperc múlva egy szó hagyta el az ajkát... Erre a „nem” szóra a szobában egy pillanatra megfagyott mindenki, szinte vágni lehetett a feszültséget, aztán egyszer csak Emmett megtörte a csendet.
- Nagyon jó vicc volt, Bella – nevetett. – Komolyan, soha többé nem mondom, hogy nincs humorérzéked. De most fordítsuk komolyra a szót.
- Nem minthogyha neked nagyon menne – jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
Mielőtt azonban Emmett visszavághatott volna, Bella megszólalt.
- Nem vicceltem. Ez az igazság. Én… én erre nem vagyok felkészülve. Szóval ez a döntésem, nem. – Edward már megint magát hibáztatta, még csak nem is kellett hozzá Jasper képessége, ugyanis látszott rajta. Esme és Carlisle aggódón figyelte a kialakult jelenetet, míg Emmett hitetlenkedőn, Rosalie pedig… nos, rajta nem igazán látszott, hogy mit érez valójában.
- Sajnálom – mondta Bella.
- Talán így a helyes – motyogta Rosalie. – Mármint – nézett ránk. –, ne értsetek félre, nincs semmi bajom Bellával, csak még mindig nem kívánom senkinek ezt az életmódot.
Én ránéztem Jazz-re, akin látszott, hogy valamin nagyon rágódik.
- Még semmi nincs veszve – mondtam ekkor. Az egész társaság rám emelte tekintetét és én szinte megbántam, hogy kinyitottam a számat, de végül folytattam. – Úgy értem, hogy Bella még meggondolhatja magát. – Természetesen azt eszem ágában sem volt még mindig a többiek elé tárni, hogy van egy sejtésünk, hiszen még meg sem beszéltem Jasperrel a terv eredményét.
- Nos, Alice, nem hiszem, hogy meggondolnám magam.
- Jól van, semmi vész, attól még eljössz velünk? – kérdezte Emmett, bár igazából nem nagyon várt rá választ, mert azt hitte, hogy tudja rá a feleletet.
- Úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha csak ti költöznétek el. Azt hiszem, hogy a legjobb az lesz, ha minden újra normális lesz körülöttem. – Egyik ámulatból a másikba estek a szobában lévő személyek, én meg csak azon próbáltam gondolkodni, hogy mi is történhetett a legjobb barátnőmmel, hogy ilyen hamar gyökeresen megváltozott az egész gondolkodása. Most az lett volna a legjobb, ha tudok Jasperrel beszélni egy keveset, de meg kellett várnunk a végkifejletet.
- Tehát ennyi? – kérdezte meg Edward.
- Valószínűleg igen. Tényleg sajnálom.
- Nézd, megértjük, ha így döntöttél – mondta végül Carlisle.

(Bella szemszöge)

Ott álltam, szemben a második családommal, akik mindig is jók voltak hozzám, és én most megbántottam őket. Megbántottam, és ráadásként még csak nem is tudom, hogy miért tettem. A szavak szinte úgy jöttek ki a számból, mintha nem is én mondtam volna őket, mintha csak valami báb lennék, akit valaki mozgat. Ha tegnap össze voltam zavarodva, akkor most nem is tudom, hogy mi lenne a legjobb szó az érzelmeimre. Totális zűrzavar itt belül minden, én már semmit sem értek. Hiszen szeretem Edwardot, vagy nem? Úristen, ebben a pillanatban már ebben sem vagyok biztos… Mi a fene történik velem? És miért?
Nem tudtam, mit, miért csináltam, és konkrétan az egész helyzet totális kérdőjel volt a fejemben, a szobában pedig senki nem szólalt meg, így inkább csináltam egy hátraarcot, majd egy halk „sziasztok” után már ki is léptem az ajtón. Azután pedig beugrottam a kocsimba. Azt hiszem, hogy ez volt életem egyik legborzasztóbb élménye. És ami a legrosszabb: én okoztam magamnak, csakhogy fogalmam sincs, mi váltotta ezt ki belőlem.

(Alice szemszöge)

Még szinte alig ocsúdtam fel Bella nagyon hirtelen távozása után, Jasper mellém lépett, majd a fülembe súgta, hogy el kéne mennünk az erdőbe, mert van mit megbeszélni. Én csak bólintottam, és gyorsan követtem is őt, míg a családom, legfőképpen Edward a nappaliban állt értetlenkedve.
Mikor végre felhagytunk a futással, Jazz felém fordult.
- Azt hiszem, sikerült valamit kiderítenem. – Én várakozásteljesen pillantottam felé, de mielőtt folytathatta volna, megcsörrent a telefonom. Először nem foglalkoztam vele, de hiába néztem Jasperre, nem mondta tovább, csak intett, hogy vegyem fel nyugodtan.
- Hallo! – szóltam bele.
- Alice! Kérlek, gyertek haza! Az előbb telefonáltak La Push-ból! – hadarta Esme.
- La Push-ból? Mégis minek?
- Majd itthon elmondom.
- Jól van, megyünk – válaszoltam, majd gyorsan kinyomtam a telefont és Jasper felé fordítottam a fejem.
- Most inkább menjünk, sürgősnek hangzott, majd elmondom később, hogy mi derült ki. – Kelletlenül beleegyeztem, és visszaindultunk. Amint beléptünk az ajtón, Esme azonnal ott termett.
- Három vámpír tűnt fel nem messze. Azért telefonáltak La Push-ból, hogy megkérdezzék, nem a mi barátaink-e, mert akkor szóljunk nekik, hogy ne mászkáljanak folyton az ő területükön.
- És ez miért olyan fontos, hogy haza kellett jönnünk? Ráadásul minek telefonáltak? Nem hiszem, hogy csak szívességből nem ölték még meg őket, akárkik is azok.
- Nem, nem szívesség volt, egyszerűen csak még nem sikerült őket elkapni. Azonban nem ez a fontos benne, hanem az, hogy az egyik a személyleírás alapján pont úgy néz ki, mint Victoria. – Leesett az állam, és csak meredtem magam elé. Pont most? Komolyan neki is a legjobbkor kell időzítenie…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés