(Bella Szemszöge)

A szünetnek vége.

Pedig jó volt a karácsonyi szünet.

Alice-l sokat nevettünk, s tömérdeknyi csini cuccot vásároltunk. A  forksi pláza ugyan nem tartogat meglepetéseket, mégis szeretünk oda járni, és még a fagyi is finom.

Álmosan vánszorogtam ki az ágyamból – miután a csilingelő ébresztőórát kinyomtam-, haladtam a fürdőszoba felé. Mielőtt még bementem volna a fürdőszobába megálltam Alice ajtaja mellett.

Bekopogtam majd rekedtes hangon így szóltam:

-         Alice, gyere, fel kell kelni, vár rád a purgatórium.

Meeegyyekkk. – a hangjából egy hatalmas ásítást hallottam. 

Fogtam a neszesszeremet és bekullogtam a fürdőszobába.

Megmostam a hajamat, hagytam, hogy a meleg víz lecsurogjon az arcomról egyenesen a derekamig. A hajamat megszárítottam és kifésültem. A ruháimat még tegnap gondosan kiválogattam, hogy mára épp megfelelő legyen. Bár hideg volt – ugyanis éppen a téli szünet utolsó napját tartottuk tegnap -, azért szoknyát vettem fel. Alice tanácsolta a szoknya viseletét, mindig azt mondogatja, ,, ez a divat”. Alice tanácsaiban nem mindig lehet bízni. Néha butaságokat, néha pedig pont az ellenkezőjét tanácsolja. Mindennek ellenére sülve-főve együtt vagyunk. Imádjuk egymást a legjobb barátnők vagyunk. Sajnos fiúkkal nem volt eddig szerencsém. Nem volt eddig olyan, aki megtetszett volna, vagy csak kihívást láttam volna benne..   

Mire leértem a konyhába Alice már a reggelit csinálta. Beleszippantottam a levegőbe.

-         Isteni illatok vannak Alice, de siess, nem akarok már az első nap elkésni.

-          Bella mindig aggódsz. Nyugodj meg, mély levegő. – a vicc sikerül, elnevettem magam. Elém rakta a reggelit és felrohant a fürdőszobába. A palacsinta meleg volt, égette a torkom, mégis olyan finom volt, hogy nem bírtam megvárni míg kihűl. Mire végeztem Alice – talpig színeben. –, már ott állt előttem.   

-         Te nem eszel? – kérdeztem mert nem láttam volna, hogy evett.

-         Már ettem mikor fürödtél. – végignézett rajtam. – Tudtam, hogy jól fog állni ez a szoknya. – rajtam egy fekete farmerszoknya volt kékharisnyával, felsőnek pedig egy kék inget választottam.

-         Hm… dominálnak a színek. – mondtam vigyorogva 

-         Hát igen.– mondta.

-         Mehetünk végre? – türelmetlenül az órára néztem.

-         Bella, nem kell ennyire pörögni. Elfelejtetted, hogy a földi pokolba mész? – nézett rám kicsi szemrehányóan, majd elvigyorodott, mint egy vadalma.

-         Talán valamelyik héten bepasizhatnánk..- ajánlotta fel, de nemet intettem.

-         Ne is álmodj róla. Megígértük nem?

-         Szerintem az kicsit szánalmas, hogy várunk az  ,,igazira”

-         Hát ez van, ezt kell szeretni, de szerintem most már hagyjuk abba a csacsogást –az órámra néztem -, mert már elmúlt negyed kilenc.

       Lassan, csacsogva indultunk el az első óránk helyszínére a huszonnégyes terembe, ahol a biológiát tanítják. Bár logisztikai ügyintézést tanulunk, azért a biológia is érdekel. Az utolsó padsorba ültünk, mert így beszélgetni is tudtunk egymással. Néha unalmas volt az óra. A tananyaggal semmi gondom sem volt, csak a tanár magyarázott extra lassan és rendkívül unalmasan. Párszor a földi pokolba is elküldtük volna. Egyszer – Alice nagyon viccesnek tartotta a szituációt–, elaludtam az órán. A tanár el volt mélyülve a mondandójában, így még azt sem vette észre, hogy Alice rajtam vihog hátul.  Nem voltak rossz jegyeink, de nem is voltunk kitűnő tanulók. Legtöbbször ebédszünetben voltunk el. Csacsogtunk mindenféle butaságról, fiúkról, vagy éppen azt beszéltük meg, hogy mit hibáztunk el az esetleges dolgozatban. Ahogy anyukám mondaná: ,,fő a tanulás!”.

Na de nem voltam könyvmoly, tanulni sem szerettem, csak egyszerűen muszáj volt. Alice volt az a pattogós bulizós típus, én inkább a visszahúzódó de jó humorú forksi lányka voltam. A rendőrkapitányság főnöke az apám. Anyukám Floridában él, egy boltot vezet. Alice szüleit nem ismerte, árvaházban nevelkedett. Akkor ismertük meg egymást, mikor általánosban osztálytársak voltunk.  Alice-t semmi nem ösztökélte arra, hogy tanuljon, csak azt szerette volna, hogy legyen belőle valaki. Anyukájára csak halvány foltokban emlékezett. Sajnáltam őt, bár én is ,, csonka” családban nevelkedtem. Apu és anyu még 1 éves koromban váltak el. Akkor döntöttem, hogy Forksban fogok élni mikor anyukám összejött Philel. 14 éves voltam. Lassan három éve itt élek.

Az óra végét jelző csöngő megszólalt.

Eltelt unatkozással töltött 3 óra, s Alice-l az ebédlő felé igyekeztünk.

Mint most is, zsúfolásig tele volt. Mindenki csapatokban volt, kivéve minket. Voltak ott: pom-pom lányok, focisták, kínaiak, stréberek, és egyéb más fajta emberek. Vettünk 2-2 szendvicset és 1-1 kólát. Nem mindig szoktam kólát inni csak pár alkalommal. Renee megtiltotta, míg Phoenixben éltünk, de Charlie-t nem zavarta. Alice-l elmélyülten beszélgettünk a tegnap látott filmről, mikor egyszer csak három fiú és egy lány toppant be az ebédlőbe. Számomra ismeretlenek voltak, viszont az egyik fiú, akinek vörösesbarna haja volt, az nagyon jól nézett ki. Levettem róla a szemem, mert éreztem, hogy elpirulok. Lesütöttem a szemem és úgy tettem, mintha valami roppant fontos dolgot fedeztem volna fel a kolás dobozomon. Alice-re emeltem a tekintetem. Ő is az egyik fiút nézte, de nem a vörösesbarna hajút, hanem a szőkét. Megrázogattam a vállát. Ő erre észbe kapott. Elmosolyodtam. Nem szóltam semmit. Fura bizsergő érzés járta el testem minden pontját, ahogyan az imént látott fiúra gondoltam. Tőlünk nem messze foglaltak helyet az egyetlen üres asztalnál. Mikor odakaptam a fejem láttam, hogy a fiú is engem néz. Elmerültem aranybarna szemében. Észre sem vettem mikor borítottam fel a kolámat, az ráfröccsent a szendvicsemre teljesen eláztatva azt. Roppant kínosan éreztem magam. Úgy elpirultam, hogy úgy nézhettem ki, mint egy frissen megérett retek. A konyhásnő feltakarította az asztalt, s én még mindig a fiút nézetem. Sajnos a szendvicsem már ehetetlen volt, több pénzem pedig nem maradt. Alice együtt érzően nézett rám, de nem tudtam miért. A fiú vagy a szendvics miatt? Nem tudtam pontosan, ezért küldtem felé egy értetlen pillantást. Ő a fejével a fiú felé intett majd elmosolyodott. Éreztem, hogy Ő nem közömbös számomra, mint ahogy Alice-nek sem a szőke hajú fiú.

-         Szólva az ilyen fiúk jönnek be neked? – kérdezte Alice vigyorogva, miközben a fizika órán aszalódtunk. – Mondjuk, tényleg jól néz ki de…

-         De neked a szöszi jön be. – szóltam közbe vigyorogva, miközben ő lesütötte a szemét és elpirult.

-         Igen! – mondta kicsit hangosabban, de a tanár nem hallotta. – Olyan szép szeme van.

-         A másiknak is olyan van. – ezt az emléket mélyen őrizni fogom. – A többinek is. És mindegyik hófehér. Biztos azért mert nem ettek.

-         Igen, és szükségük lenne egy jó kis kiadós alvásra

Aztán tovább beszélgettünk. Ezernyi és ezernyi gondolat cikázott a fejemben. Boldogan, mosolyogva, merültem bele gondolataimban, miközben a tanár magyarázott valamit Newton elméletéről…   

(Alice szemszöge)

Kedvenc tollamat rágcsálva próbáltam éberen figyelni a tanárra és a táblára felírt egyenletre. De valahogy a gondolataim teljesen máshol kószáltak rózsaszín vattacukorfelhőbe burkolódzva. Valahányszor felidéztem az ebédlőben látott fiú tökéletes vonásait kirázott a hideg és egy egész lepkeraj cikázott a gyomromba, amitől rögtön émelyegni kezdtem. Körülöttem minden eltompult, csupán a képzeletem mesebeli álomvilágában merültem el mélyen. Egy ismerős érces, dörmögő hang rángatott vissza, megszakítva álmodozásom:

-         Alice Brandon! Látom, nagyon érdekel a fizika, bizonyára már izgatottan várod, hogy felírhasd az egyenlet megoldását.

Na, remek! Már csak ez hiányzott! A tanár, mint valami középkori hóhér meredt rám gúnyos tekintettel.  Mérgelődve felkaptam a szívecskékkel összerajzolt füzetemet és a táblához igyekeztem. Bella halk kuncogása némileg enyhítette a feszültségem, de még így is kis híján felrobbantam.  Mr. Green hatalmas kezével az asztalra csapott és egy apró krétát nyomott a kezembe. Válaszként furcsán grimaszoltam majd a hatalmas zöld tábla elé léptem. Mi a franc ez? Vélekedtem az egyenletről. Hirtelen meggondolatlanságból villám gyorsan elkezdtem körmölni mindenféle zöldségeket.

A teremben síri csend volt, csak a kréta roszogását lehetett hallani. A kínos némaságot az ajtó nyikorgó hangja törte meg.

-         Elnézést a késésért Mr. Green!

Úristen! Ez ő!

Legnagyobb meglepetésemre az a fiú lépett be a terembe, akit az ebédlőbe szemügyre vettem Bellával. Aranyszínű haja kócosan tekergett szanaszét. Mély karamell szemei kihívóan csillogtak. Halványan elmosolyodott majd megismételte a bocsánatkérést. A kréta, mint valami súlytalan tollpihe a szélviharban pottyant ki a kezemből.

-         Diákok, bemutatom az új osztálytársatokat, Jasper Hale-t. Nemrégiben költözött ide a családjával Alaszkából. Remélem sikerül majd beilleszkedned. – mosolygott rá a fiúra majd odaadta neki a tankönyveit. – foglalj helyet, még van pár üres hely.

Teljes szívemből reméltem, hogy nem a beképzelt, plázacica Jasmine mellé ül le tőlem és Bellától a lehető legmesszebb elhelyezkedő padba.

Szinte nesztelenül közlekedett a teremben és végigpásztázta a padokat, keresve magának egy tökéletes helyet. Bella célzásként kacsintgatott a mellettünk heverő üres helyre s rám mosolygott. Jasper – óh, Istenem milyen helyes ez a fiú és még a neve is pont olyan, mint ő, tökéletes- halkan kuncogott legjobb barátnőm apró célzásain, majd leült arra a székre amire Bella irányította. A szívem a torkomba dobogott és hálát adtam az égnek, amiért a barátnőm ilyen jóindulatú volt ebben a szituációban. De ugye Jasper nem gondolja azt, hogy neki tetszik? Hirtelen elsápadtam és akaratlanul tördelni kezdtem a kezem. Mr. Green türelmetlenül zongorázott ujjaival az asztalon és szemeiből szinte üvöltött az érzelem, pontosabban a düh.

-         Alice! Nem érünk rá egész nap, úgyhogy szedd össze magad és írd fel azt a nyamvadt egyenletet! – hangjából csak úgy áradt az irántam érzett mérge.

-         Őőő akkor pí osztvaaa a harminckettő……..nééégyzet…- hápogtam össze vissza mindenfélét amit láttam a táblán, de valahogy minden úgy nézett ki, mintha kínaiul írták volna.

-         Ki tudna esetleg segíteni Brandonnak?- köszörülte meg a torkát a mondat végén.

Bella keze a magasba lendült és segítőkészen rám mosolyogott ismét. Kisétált a táblához és mellém lépett majd felkapta a földről a krétát. Kivette a kezemből a füzetet és precízen felírta az egyenletet és levezette azt. Tudtam, hogy Bellának nagyon megy a fizika, de nem értettem most miért hezitál annyit, aztán felém fordult és halkan súgott valamit:

-         Hmm, az új fiú kegyetlenül jól néz ki!- pillantott hátra kacéran

-         Na de Bells! Neked a vörös hajú tetszik, nem?!- böktem oldalba gyengéden.

-         Igen, ő az én zsánerem. Ja és szívesen.

-         Oh, tényleg… köszönöm, hogy nem engedted Jasmine mellé ülni, hálám örökké üldöz!

Bella kétszer aláhúzta a megoldást és visszaadta a füzetemet majd mindketten visszasiettünk a padunkhoz.

Az órából már csak tíz perc volt hátra. Lopva néhányszor Jasperre néztem, de legnagyobb bánatomra ő sosem pillantott felém. Arcom még mindig lángolt, egy érett paradicsom színű volt. Bella bíztatóan mosolygott rám és apró papír fecnit tett elém. Én egyből kapcsoltam, tudtam mire gondol: írjak neki egy üzenetet. De vajon mit írhatnék neki? Teljesen zavarba jöttem már a gondolattól is, hogy postázzak neki egy levelet.  Most vagy soha! Megragadtam az egyik tollam és remegő kézzel írni kezdtem a papírdarabkára:

Szia Jasper!

A nevem Alice, de az előbbi felsülésem alkalmával már megtudhattad a nevem. Nos hogy vagy? Miért pont ebbe a suliba jöttél? És milyen volt Alaszkában, nem volt hideg? Ééés az a két fiú meg a lány a testvéreid vagy csak a barátaid? Kérlek, ne nézz őrültnek, de ha már véletlen ideültél szeretném, ha megismerkednénk.

A „véletlen” szót többször is átsatíroztam nem akartam, hogy gyanakodjon. Úgy terveztem elhitetem vele, hogy nem Bella célzásai miatt ült ide, csak egyszerűen nem jön be neki a felvágós Jasmine stílus. Idegesen feltekertem a papírost henger formába és még hosszú percekig hezitáltam, hogy oda adjam-e neki vagy sem. Bella megfogta a kezemet és próbált megnyugtatni:

-         Hé Alice, ne parázz tuti bejössz a srácnak különben ledobta volna magát a kis Barbie baba mellé. – szavait nem igazán tudtam elhinni, de próbáltam magam ebbe a hitbe ringatni.