(Bella szemszöge)



- Azt hiszem, beszélnünk kell valamiről – nézett rám csillogó szemekkel, és én tudtam is, hogy mit szeretne. Megtudni, hogy hogyan láthatta a gondolataimat.

- Igen, sejtettem, hogy ezt fogod mondani – sóhajtottam fel. Ezt jól megcsináltad, Bella. Egyszer még titkolózni akarok, mert még korainak érzem, hogy újra bensőséges legyen a kapcsolatunk, aztán meg lebuktatom saját magam, egy vicc kedvéért. Már azt sem tudom, hogy mi akarok valójában.

- Talán menjünk a szobámba – ajánlotta a lehetőséget gyengéden. – Hé, nem harapok – küldött felém egy bátorító mosolyt.

- Rendben – bólintottam rá. – Menjünk – tettem még hozzá és elindultam a szobája felé.

Most vagy az lesz, hogy füllentek valamit, és azt mondom, hogy csak véletlen volt, hogy hallotta a gondolataimat, vagy bevallom, hogyha akarom, akkor képes vagyok beengedni a fejembe. Talán az újraépülő kapcsolatunk egyik fordulópontjához értünk. Azt hiszem, hogy sokkal jobban járnánk mindketten, hogyha inkább őszinte lennék hozzá.

Ahogy a szobájához értünk Edward széleste tárta előttem az ajtót, én pedig készségesen besétáltam rajta. Emberi tempóban elsétáltam az ágyig, majd leültem rá, és megveregettem magam mellett, hogy ő is tegyen így. Azonnal eleget tett a kérésemnek, és várakozva nézett rám.

- Bella… - kezdett bele, de félbeszakítottam.

- Nem képzelődtél, és nem vagy bolond – kezdtem bele. – Tényleg hallottad a gondolataimat, de csak azért, mert én akartam, hogy hallj engem. A pajzsom elég bonyolult, de a lényeg az, hogy megvéd az elmémet ostromló behatásoktól, de hogyha akarom, akkor bevonhatok alá bárkit, így annak a vámpírnak lehetősége van mégis alkalmazni rajtam a tudását. Ez történt akkor, amikor hallottál engem. Beengedtelek a pajzsom alá, és így az elmémbe is.

- Értem – mondta komolyan. – Kérdezhetek valamit? – nézett rám idegesen.

- Persze – válaszoltam azonnal.

- Miért avattál be most a titkodba? – kérdezte kíváncsian. – Nem hiszem, hogy Emmett megviccelése volt rád ilyen hatással. Mármint nem sokkal ezelőtt azt mondtad, hogy még nem vagy kész a bizalmadba fogadni, de rá nem is sok időre beavatsz a talán legféltettebb titkodba. Mi változott meg? Ne értsd félre, nagyon örülök neki, csak nem értelek.

- Én sem értem magam – sóhajtottam fel. – Én sem tudom, hogy mit akarok. Tudod, még mindig bennem van a régi Bella is, akit ismertél, és az új is, aki lettem. Nem vagyok skizofrén vagy ilyesmi, csak tudod, néha összezavarodom, hogyha rólunk van szó – magyarázkodtam. Tényleg nem tudtam, hogy mit miért teszek, amikor a közelemben volt.

- Értem – mondta komolyan. A tekintetén pedig látszott, hogy tényleg érti, hogy miről beszélek. – Tudom, hogy bagoly mondja verébnek, de Esme mindig azt mondja, hogy hallgass a szívedre. Mondjuk az is igaz, hogy ezt a bölcs tanácsát ritkán halljuk meg. Akkor is ezt mondta, amikor ostobán cselekedtem, de az agyam nem hagyta, hogy a szívem felülírja a hülyeséget. Te viszont okosabb vagy nálam – mondta lágyan.

- Gondolod? – kérdeztem fejcsóválva.

- Nem, tudom – vágta rá azonnal. – Lehet még egy kérdésem? – nézett rám könyörgőn.

- Természetesen – néztem rá komolyan.

- Megbántad, hogy megmutattad nekem, amit tudsz? – kérdezte aggódva.

- Az agyam szerint nem kellett volna, de a szívem örül, hogy megtettem – mosolyogtam rá halványan. – Mennyire tetszik ez a válasz?

- Mivel a szíved örül, ezért azt hiszem, hogy nagyon is tetszik ez a válasz – mondta boldogan.

- Akkor jó – mosolyodtam el én is.

- Máskor is be fogsz engedni a gondolataidba? – kérdezte halkan. Mintha nem is akarta volna igazán, hogy meghalljam a kérdést.

- Miért kérdezett? – néztem rá gyanakvóan.

- Tudod, a képességeddel módomban állna megismerni a múltat – nézett mélyen a szemembe. – Láthatnám Anthonyt kicsinek, hogy milyen volt. Hogyan éltetek. Sok mindent megtudhatnék rólatok. Sőt, akár mindent, és ez nagyon jó lenne. Persze csak majd akkor, hogyha készen leszel rá, és te is akarod. Ne haragudj, nem akarok követelőző lenni, vagy ezzel megbántani, csak kíváncsi vagyok a gyermekünkre. Biztosan különleges volt már kicsinek is.

- Megértelek – fogtam meg a kezét. – Azt hiszem, hogy jogos a kérésed. Viszont figyelmeztetlek, hogy nem tudom napokig kitartani a pajzsomat, egy idő után fárasztó ez a tevékenység. Úgyhogy egyszerre csak néhány emlékképet tudok megmutatni neked a múltunkról.

- Már az is sokkal több lenne, mint amit valaha is elvárhatnék – nézett rám vágyakozva.

- Rendben, akkor gondolkodj el rajta, hogy mit szeretnél tudni, mikorról mutassak emlékeket, és én megmutatom.

- Mondjuk akkorról, amikor először felállt és beszélt? – kérdeztem lelkesen. – Úgy hallottam, hogy ezek nagyon fontos pillanatok egy gyermek életében.

- Valóban azok voltak – mosolyogtam rá. – Akkor felkészültél? – kérdeztem halkan.

- Igen, már alig várom – mondta boldogan.



(Edward szemszöge)



Bella megkérdezte, hogy készen állok-e, én pedig azonnal boldogan igent mondtam, és vártam, hogy mikor kezdődnek el az emlékek. Már alig vártam, hogy lássam a fiúnkat, amint először sétálni kezd, vagy amikor először mondja ki, hogy mama. Néhány pillanattal később, pedig már el is kezdődtek Bella emlékei.



„Nyár volt, és Anthony éppen egy konyha padlóján mászott négykézláb. Gondolom, hogy a Black ház padlója lehetett. Bella pedig éppen a tűzhely mellett állt, és kevergetett valamit. Anthony elszántan mászott az édesanyja felé, majd belecsimpaszkodott a lábába, és felhúzta magát álló helyzetbe.

- Szia, kicsim – nézett le rá Bella. – Mit szeretnél? Megérezted a pudingot? Szeretnéd megkóstolni? – kérdezte mosolyogva, és megfújta a fakanálon lévő barna valamit. Majd Anthony szája elé tartotta. Fiunk pedig azonnal ráharapott a finomságra. Nagyon édes volt, ahogy egy kis pudinggal szinte teljesen össze tudta maszatolni az egész arcocskáját. – Finom? – kuncogott fel Bella, amikor a kicsi nyújtózni kezdett az egyik kezével a fazék felé. – Nemsokára kész lesz, és kapsz belőle többet is, de csak a vacsora után – intette játékosan.

- Hé, Bells – lépett be az ajtón Jake. Bella pedig azonnal felé fordult. – Már megint édességet lopkod ez a rosszcsont? – mosolygott rá Anthonyra. Mire a kicsi hevesen gügyögni kezdett neki. Majd elengedte a kis kezeivel Bella mindkét lábát, és totyogni kezdett az érkező felé. Kicsit bizonytalanok voltak a léptei, de szépen sétált.

- Anthony – sikkantott fel Bella döbbenten. – Te jársz – fűzte még hozzá.

- Ügyes vagy, kisöreg. Gyere ide apuhoz – guggolt le Jacob, és kitárta a karjait. A baba pedig azonnal megindult felé, miközben kacarászni kezdett.

- Ezért ma dupla pudinggal ünnepelünk – nevetett fel Bella is.

Majd lassan elindult Anthony háta mögött arra az esetre, hogyha a pici el találna esni. Fiunk azonban nem botlott meg. Hibátlanul elsétált egészen Jacob karjaiba, aki nevetve kapta fel a földről, és boldogan megpörgette a levegőben.

- Na, ki az ügyes nagyfiú? – kérdezte boldogan Jake, mire Anthony magára mutatott a pici kezével. – Bizony, te vagy az. Ha így folytatod, akkor nemsokára vadászni is elmehetünk.

- Azt még nem kéne szerintem – ijedt meg Bella.

- Ne aggódj, még nem is akartam elvinni azonnal, de hogyha így folytatja, akkor nemsokára arra is meg kell tanítani – ölelte magához Jake Bellát is.”



Az emlék megszakadt én pedig döbbenten néztem Bellára. Amikor azt mondta, hogy csak néhány emlék erejéig képes tartani a pajzsát, azt hittem, hogy másodpercekről és nem percekről beszélünk. Anthony csodálatos volt kicsinek is. A haja már akkor is összevissza állt, ahogy most is, a szemei értelmet és szeretet sugároztak. A teste apró volt, de arányos. Az ügyetlenségnek pedig a leghalványabb jelét sem mutatta. Lenyűgöző baba volt.

- Hogy tetszett az emlék? – kérdezte Bella pironkodva.

- Csodálatos volt – mondtam mosolyogva. – Mi a baj? – néztem rá döbbenten, amikor megfigyeltem, hogy ijedtek a vonásai.

- Azt hittem, hogy megint ki fogsz borulni Jacob miatt. Bár őszintén szólva, nem igazán tudnék olyan emléket mutatni, ahol Jake nem volt jelen. Nagyon sokat törődött velem és Anthonyval. Próbálta megadni a fiunknak azt, amit egy igazi apa is megadna – magyarázkodott.

- Bella, elfogadtam, hogy Jake csak a barátod volt. Elégszer, és elég határozottan a tudtomra adtátok. Azt pedig Anthony legutóbbi emlékes akciója után egy életre megtanultam, hogy Jacobról, vagy jót, vagy semmit. Bár az az igazság, hogy amikor látom tőletek ezeket az emlékeket, úgy gondolom, hogy egy örökkévalóságra az adósa lettem Jacob Blacknek. Nincs jogom hozzá, hogy egyetlen egy rossz szót is mondjak rá, vagy akár csak gondoljak valami ilyesmit. Jó ember volt, csak régen a féltékenységem túlságosan elvakított – magyarázkodtam. Ezúttal tényleg így is gondoltam. Bár lenne alkalmam megköszönni Jacobnak, amit tett. Megmentette a két legfontosabb személyt az életemben, többször is.

- Örülök, hogy ezt mondod – mosolygott rám Bella lágyan.

- Annak meg pláne örülünk, hogy így is gondolod – lépett be Anthony is a szobába. Bella pedig azonnal felpattant és a nyakába vetette magát. – Hogy vagy, anya? – kérdezte aggódva, és gyengéden megsimogatta mindkét karját, majd csókot lehelt rájuk.

- Már minden rendben. Meggyógyultak a kezeim – nyomott egy hatalmas puszit Bella a fiunk arcára.

- Ennek örülök – mondta Anthony boldogan, majd megint magához húzta az édesanyját.

- Mi a helyzet otthon? – kérdezte Bella, én pedig elkomorodtam egy kicsit. Otthon. Neki már nem a Cullen házat jelenti ez a kifejezés, hanem La Pusht és a Black házat. A határ vajon örökké el fog választani bennünket?

- Minden rendben – kezdett bele Anthony. – Gabriella beköltözött hozzánk, és lelkesen tanulmányozza a szokásainkat, ráadásul tehetséges süteménykészítő, mint kiderült, úgyhogy egyfolytában nálunk vendégeskedik a falka – nevetett fel Anthony. – Talán még Dawn sem sütött ennyit. Nathalie pedig már teljesen rendben van. Az ereje még nem teljesen a régi, de azt is vissza fogja nyerni hamarosan. Billy még néhány hétig megtiltotta neki az átváltozást, hogy biztosan minden rendben legyen.

- Remek – mosolyodott el Bella. – Sam? – kérdezte aggódva.

- Ha hiszed, ha nem, Sam megbékélt a helyzettel, úgyhogy a jelek szerint minden rendben lesz. Megbeszéltem vele, hogy nem fogunk elsietni semmit a lányával. Egyébként sem támadnám le Nathalie-t soha, annál sokkal fontosabb nekem. Viszont beszélnem kéne nagyapával is, hogyha nem bánjátok. Néhány dolgot szeretnék tőle kérdezni, és kérni is – mondta fiunk komolyan.

- Keresd a dolgozószobájában. Általában ott lehet rátalálni – mondtam határozottan.

- Rendben – mondtam Anthony, majd puszit nyomott Bella arcára. Nekem pedig biccentett, majd készült elhagyni a szobát.

- Anthony – szóltam utána.

- Tessék – fordult vissza kérdő tekintettel.

- Beszélhetnénk, hogyha végeztél Carlisle-nál? – kérdeztem reménykedve.

- Igen, természetesen – bólintott rá Anthony, miután komolyan Bellára nézett. – Ha mindent megbeszéltem nagyapával, akkor majd visszajövök.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

- Nincs mit – biccentett, majd kiviharzott a szobából.

- Mit szeretnél a fiunktól? – kérdezte Bella kíváncsian. – Ne értsd félre. Örülök, hogy közeledsz felé, de a múltról csak finoman. Rendben? Néhány dolog érzékenyen érinti – magyarázta Bella.

- Nem fogom megbántani az érzéseit – ígértem meg.

- Köszönöm – mosolygott rám. – Ma még választhatsz egy emléket, annyi még kibírok – ajánlotta a lehetőséget.

- Akkor, ha lehet, akkor maradnék az első szavánál.

- Rendben – válaszolta a világ legszebb asszonya. Majd visszaült az ágyra és megpaskolta maga mellett.



„A tengerparton voltak. Bella sziporkázóan fénylett a napsütésben, Anthony pedig az ölében ült, és kíváncsian tanulmányozta a bőrét. Kíváncsian tapogatta Bella hasát, és karját, de nem értette, hogy miért változott meg az anyukája teste a napfényben.

- Semmi baj, Anthony. Normális, hogy anya csillog a fényben – simogatta meg Bella a fejét, és magához ölelte.

- Aja cillog? – kérdezte értetlenül.

- Mit mondtál? – nézett rá Bella döbbenten. – Te beszéltél?

- Aja cillog?- kérdezte még egyszer.

- Igen, anya csillog – kuncogott fel kedvesem. – Anya volt az első szavad. Ha tudnád, hogy mennyire boldoggá tettél – mondta szipogva.

- Mi történt? – jött ki Jacob a tengerből.

- Anthony beszélt – mondta Bella boldogan.

- Na, és mit mondtál? Anya volt az első szavad, igaz? – kérdezte Jake kíváncsian.

- Aja cillog – jelentette ki komolyan Anthony újra Bella karjaiban.

- Öhm… még kicsit babás a mondanivaló, de azt hiszem, hogy értelek – mosolyodott el Jacob. – Azt mondod, hogy „anya csillog”? – kérdezte lágyan.

- Aja cillog – mondta megint komolyan a fiunk.

- Oké, azt hiszem, hogy ezt még hallgathatjuk egy darabig – nevetett fel Bella. – Tetszik neki ez a mondat.

- Nem baj, majd fejlődik a szókincse – legyintett Jake. – Állítólag én három hétig csak azt mondtam, hogy „aja sutyi”. Ami annyit tett, hogy „anya süti”. Bármit is akartam ezt mondtam. Úgyhogy ne lepődj meg, ha mostantól mindent ezzel a két szóval fog kérni – kuncogott Jacob.

- „Aja sutyi”? – kérdezett vissza Bella nevetve. – Ezek szerint már akkor is bélpoklos voltál – nevetett fel.

- Nem voltam bélpoklos – mondta Jake felhúzott orral. – Egyszerűen csak szeretem a finom ételeket. Ínyenc vagyok – tette még hozzá. – Neked viszont most annyi – csillant fel a szeme gonoszul. – Gyere Anthony. Halálra csiklandozzuk anyut – mondta Anthonynak. Mire a kicsi azonnal Bella hasát kezdte el cirógatni, Jacob pedig rávetette magát Bellára és lefogta a csuklóit.

- Hé, hagyjátok abba – sikoltott fel Bella.

- Nem, addig fogunk kínozni, amíg vissza nem vonod, amit az előbb mondtál – mondta Jacob gonoszan.

- Anthony…legalább…te…se…gíts…- visítozott Bella, de nem tudott szabadulni.

- Aja cillog! – kiáltott fel a kicsi, majd nevetve még jobban csiklandozni kezdte az anyukáját.”



Ez az emlék is megszakadt. Én pedig mosolyogva néztem Bellára. Szóval „Aja cillog”. Nagyon kedves volt ez az emlék.

- Tehát „aja cillogott” a parton – kuncogtam fel.

- Igen, ez a kifejezés annyira tetszett neki, hogy két hétig mindent így hívott. Érdekes módon a gondolatai értelmesek voltak, már az anyaméhben is, de beszélni pontosan ugyanúgy tanult meg, mint egy ember – mondta Bella komolyan. – Egy kis ideig aggódtam is emiatt, de aztán összefüggő mondatokban kezdett el beszélni, és minden szava egyre tisztább lett, így megnyugodtam, hogy ez teljesen természetes folyamat volt.

- Volt valaha beteg? – kérdeztem kíváncsian. Vajon mennyi emberi, és mennyi vámpíri van benne?

- Nem, még soha nem volt semmi baja. Babakorában volt has fájós, de más baj soha nem volt vele. Még csak egy apró kis megfázása sem volt soha – válaszolta elgondolkodva. – A bőr is elég strapabíró, még soha nem vérzett. Pedig néhányszor jó nagyot koppant, itt-ott, mert sosem bírt uralkodni magán. Elég türelmetlen, ha valamit a fejébe vesz.

- Nos, ezt is volt kitől örökölnie – nevettem fel.

- Ez valóban így van – kuncogott fel Bella is. A meghitt pillanatunkat halk kopogás szakította félbe.

- Szabad – szóltam ki. Mire Anthony azonnal benyitott a szobába.

- Itt vagyok, ahogy ígértem – mondta komolyan. – Anya, Emmett már tűkön ül, hogy veled tölthessen néhány percet, úgyhogy, ha van kedved menj le hozzá, de előtte még Carlisle hív téged – mondta lágyan.

- Rendben, azonnal benézek hozzá – állt fel Bella, de egy pillanatra bátorítólag megszorította a kezem. Majd fiunkhoz suhant, és megölelte, közben pedig gondolatban mondhatott valamit, amire Anthony válaszolt.

- Hidd el, hogy igyekszem – mondta fiunk a kimondatlan gondolatra. Vajon én is ilyen bosszantó vagyok Alice-szel? Eddig azt hittem, hogy a néma, illetve félig néma párbeszéd jó dolog. Bella kisurrant az ajtón, és én egyedül maradtam a fiammal. Annyi mindent akartam kérdezni tőle, és mondani neki, de most valahogy a torkomra fagyott a szó. Féltem a fiamtól. Nem ez így nem helyes. Attól féltem, hogy soha életemben nem fogom tudni kibékíteni azért, mert cserbenhagytam őket. Bár már az is valami, hogy hajlandó egy szobában lenni velem és meghallgatni, úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat és szólásra nyitottam a számat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés