Ha Alicenek lehet közös órája Jasperrel, akkor nekem miért nem lehet közös órám Vele?
Mond Istenem, olyan nagy kérést kérek? Csak ennyit szeretnék.
Alice elmélyülten gondolkozott, én pedig úgy tettem, mintha annyira érdekesnek találnám az órai anyagot. Bár sosem szerettem matekot, mégis színötös voltam belőle. Még hogy nem stréber! Rá kellene írni a homlokomra, hogy: Stréber!
Vajon az a fiú jól tanul? Vagy épp ellenkezőleg?
Ha rosszul tanul korrepetálhatnám. Gondolkodásomból Alice halk kuncogása ébresztett fel.
-Kissé éber vagy Bella – alig bírta visszafogni fel-feltörő kuncogását, s Mr. Strothe véres szemmel nézett rá.
-Figyelj jobban. Még egyszer nem mentelek ki a csávából. – fenyegettem legjobb barátnőmet, aki erre némi komolyságot színlelve abbahagyta a kuncogást.
-Bírd ki Bella. Már csak egy óra és mehetünk haza. – nyugtatott. Ennyire még sosem unatkoztam. Vajon mit csinálhat most az a fiú? Talán töri órán aszalódik?
-Jasper válaszolt már a leveledre? – kérdeztem kíváncsian. A szemem sarkából láttam, hogy beleharap az alsó ajkába, és úgy elpirul, hogy jobban hasonlít egy paradicsomra mintsem emberre. Ismét felkuncogtam.
-Nem, még nem, de remélem, hogy válaszolni fog. Rettentő kíváncsi vagyok.
-Szerintem inkább szerelmes…- mondtam, s most én kuncogtam fel.
-Jaj, ne már! Te is az vagy nem? – kérdezte színlelt méreggel.
-De, csak én nem olyan látványosan, mint te. – mosolyogtam.
-Ááá, nem. Dehogyis, csak úgy kiborítottad a kóládat, hogy mindenhova ment, csak a szádba nem!
-Alice, pszt! – mondtam mikor megláttam, hogy a tanár a szeme sarkából minket néz. – a következő húsz percben nem szóltunk egymáshoz, inkább csak sokat mondó pillantásokat váltottunk. A gondolatomba merültem az utolsó tíz percben, s az sem érdekelt, hogy a tanár felszólít. Megtette ugyan, de fél perc alatt megcsináltam a táblára írt feladatot, így nem tudott megbüntetni, ami növelte az egómat. Szünetet jelző csengő hangjára fellélegeztünk, s rohantunk ki a teremből. Alice-l most kiveséztünk mindenkit. Annyira nem figyeltem, hogy merre megyek, hogy beleszaladtam valami keménybe, elejtettem a könyveimet. Majdnem én is elestem, de két erős kar megtartott.
-S…sajnálom. - nyögtem ki, mikor rájöttem kibe is ütköztem bele. – Nem volt szándékos.
-Nem ütötted meg magad? – kérdezte a bronzhajú adonisz.
-Nem, köszi. – mondtam és még ha lehetett még jobban elpirultam.
-Edward vagyok. – mutatkozott be. Edward. A neve még mindig csengett a fülemben.
-Bella vagyok. – mondtam. Rettentően zavarban voltam, ezen az sem segített, hogy féloldalasan elmosolyodott. A szívem úgy vert, mint egy gőzmozdony.
-Az jó, nekem is. – mondta. Ő barátságosabb, mint Jasper.
-Elkísérhetlek?- kérdezte ezt olyan hangszínnel, hogy a csontjaim megolvastak.
-Gyere, ott találkozom Alice-l. – mondtam, s elmosolyodtam. Elképzeltem magam előtt barátnőm elképedt arcán, amint Edwardal megyek, a töri terembe.
-Nem tudom igazából hol is ülök. – mondta olyan összezavarodott hangon, de mégis olyan aranyosan csengett a fülemben. A vérem forrt. Az ereimben lüktetett a vér, a szívem pedig a gőzmozdonynál is gyorsabban vert.– Tudsz ajánlani egy jó helyet? – hevesen bólogatni kezdtem.
-Ha már úgyis ismerjük egymást akkor…izé. – mondtam kissé megszeppenve. Úgy viselkedtem, mint egy óvodás. – Mellettem van egy üres hely, és arra gondoltam, hogy ha van kedved, de csak ha van kedved akkor…
-Szívesen. – gondolom annyit dadogtam, hogy már biztos tudja mire is gondoltam egyébként. – Jaspernek is tudsz egy jó helyet? – kérdezte. Az arca szegletében bujkáló mosolyt véltem felfedezni. Olyan gyönyörű arca volt! Hihetetlen! Ez nem lehetséges.
-De tudok, Alice mellet van egy szabad hely. – mondtam, s repestem az örömtől. A barátnőm biztos örülni fog, hogy összehoztam ezt neki.
Ránéztem az órára. Hihetetlen milyen gyorsan elment a tízperces szünet!
-Mennünk kéne, nem? – kérdezte a történelem terem felé vezető folyosó felé. – Arra van.
-Oké, én is arra akartam menni mielőtt belém ütköztél.
Szótlanul ballagtunk egymás mellet, néha-néha egymásra néztünk, olyankor persze elmosolyodott, aminek az lett a következménye, hogy egy paradicsommal versengtem a ki-a-pirosabb versenyen. Furcsa önelégült képet vágott, mikor a szívem vadul verni kezdett. A folyosó vége felé igyekeztünk.
A terem előtt ott állt Alice.Mellette a falnak támaszkodva Jasper állt. Mikor meglátta Edwadot az én társaságomban furcsa képet vágott. Úgy ahogyan Alice is. Alice elképedt képére egy kacsintással válaszoltam. Edward odament fivéréhez és felvilágosította, hogy hova is kell ülnie.
Jasper egy gyors mosolyt küldött Alice felé, aki erre lekapta a szemét Jasperről, mikor az elfordult ismét a szemével falta őt. Edward és Jasper kuncogtak majd bementek a terembe.
-Ezt, hogy csináltad? – kérdezte elképedt képpel, de mégis hálás tekintettel. – Öregem elintézted, hogy magát Jasper Hale-t falhassam egész órán a szememmel!
-Tartozol nekem egyel. Amúgy ezt az egészet az ügyetlenkedésemnek köszönheted- világosítottam fel a legjobb barátnőmet. Mikor bementünk a terembe a mosolyt sem az enyémről, sem Alice arcáról nem lehetett levakarni.Ez talán életem legjobb napja. Istenem!
(Jasper szemszöge)
Fivéremet követve lassan besétáltam a terembe és végigpásztáztam a padokban ülő csinosabbnál csinosabb lányokat. Ahogy szemeimmel méricskéltem őket, halk kuncogások hallatszottak és a lányok paradicsom vörösre pirultak. Hmm, ilyen vonzó lennék? Edward leült a barna hajú lány, Bella mellé és kis idő múlva megtalálták a közös hangot és jókedvűen elmerültek a beszélgetésbe.
Leültem a hátsó padsorba és letettem az asztalra a könyveimet.Futólag ránéztem a mellettem ülő lányra. Szegényke remegett, mint a nyárfalevél. Vajon megrémült tőlem? Vagy mégsem akar mellettem ülni? Különleges képességemnek köszönhetően kissé megnyugtattam a lányt és szelíd mosolyt küldtem felé. Ő válaszként elvörösödött és nyugtalanul fészkelődött az amúgy is kényelmetlen széken. Amint megláttam tudtam, hogy nehéz lesz majd ellenállni, hisz a folyosó végéről éreztem mámorító illatát s kívántam őt. De akármennyire szomjaztam a kis törékeny tündér vérére, bele se mertem gondolni abba, hogy bántsam őt. Akaratlanul is bámultam őt, szinte felfaltam szemeimmel s most nem puszta szomjúságból, hanem vonzalomból. A többi lány is nagyon figyelemre méltó teremtés volt, sőt nagyon is szép, de ő mégis kitűnt közülük. Színes ruhái tükrözték a személyiségét: barátságos és vidám lánynak tudtam őt elképzelni hatalmas szívvel. Arca tökéletes volt, ahogy minden porcikája, mintha nem is ember lenne… pedig biztos nem vámpír. Pironkodva firkálgatott a füzetébe valami felismerhetetlen alakzatot, amin elmosolyodtam, majd megtörtem a kínos csendet:
-Szia, Alice! Még nem volt alkalmam bemutatkozni. Jasper Hale vagyok.
-Őőőőő….s…z…i..a..!- zavartan kacagott majd folytatta a firkálást.
-Megkaptam a levelet és azt kell mondanom te tényleg egy kicsit zűrös csaj vagy, de nem rossz értelembe!
-Remek.
-Bocsi nem akartalak megbántani. Szerintem aranyos vagy meg minden, de egy biztos még sosem volt fiúd. – mosolyodtam el kacéran.
Alice még vörösebb lett, amiről egyből tudtam olyan helyen tapogatózok, ami neki kínos, de mégis igaz. Megőrjítő késztetést éreztem, hogy megérintsem őt. Lassan közelebb csúsztam a székkel hozzá és kezemet feltettem a padra közel az övéhez. Megszeppenve bámulta a karom és a szíve egyre hevesebben kezdett verni.
-A fizika nem a kedvelt tantárgyad, ugye?
-Hát nem. Bellának az erősségei a reáltantárgyak. Én sokkal jobban kedvelem a biológiát.
-Ha van kedved, akkor én, korrepetálhatlak hétvégenként.
-Az szuper lenne. –mondta elcsukló hangon.
Szinte észre se vettem, hogy a tanár már rég besétált a terembe és csendre intette a tanulókat. Alice kissé elhúzódva tőlem a tankönyve fölé görnyedt és mohón lapozgatta azt. Nem bírtam kiigazodni rajta, hisz ő írt nekem kis szivecskés üzenetet és pirult el valahányszor szóltam hozzá vagy tekintetünk találkozott, most meg szinte taszít magától, mint ahogy az azonos pólusú mágnesek. Szíve gyorsabban vert, mint az átlagemberé, vére hevesen csörgedezett ereiben, orcája kipirult és nyugtalanul fészkelődött.
Fivéremet és Bellát kémleltem s igazán meglepett, hogy milyen felszabadultan tudtak társalogni egymással és mennyire nagy az összhang köztük. Felhőtlenül kacarásztak és mosolyogtak, mint a tejbetök. Ezt a tanár is megelégelte és kitessékelte őket a teremből, ezt egy kicsit furcsálltam, hisz Edward sosem volt szószátyár és mindig megacélozott önuralommal figyelte a tanórákat. Talán ez a lány váltotta ki belőle ezt? Vagy az, hogy végre új életet kezdhet, egy olyan helyen ahol nem tudják mik is vagyunk?
Szelíden Alice-re mosolyogtam s próbáltam kiigazodni az érzésein, de egyszerűen nem ment. Egyszer mérhetetlen boldogság áradt belőle másszor pedig kínos feszengés. Valamit ki kellett találnom, hogy oldjam benne a feszültséget, de semmi épkézláb ötlet nem pattant ki a fejemből így inkább elmerültem a tankönyvemben lévő első világháborúról szóló szövegben. Végül Alice bizonytalanul, de megtörte a csendet:
-Te, Jasper… aamit az imént mondtál….komolyan…..gondoltad…..?
-A korrepetálásra célzol?- néztem felé közömbösen.
-I-i-i-igen. Tudod igazán sokat segítenél….
-Még csak ma jöttem ide, nem gondolod, hogy kissé még meg kéne ismernem az új „terepet” !?
-Öh… ne haragudj erről megfeledkeztem, de ha bármikor kell neked egy egy egy „idegenvezető” a sulihoz én minden nap itt vagyok a kollégiumban és szívesen vezetgetlek.
-Kösz Alice, még megfontolom.
-Amúgy messze laksz a sulitól?
-Nem, nem igazán. Körülbelül húsz perces az út idáig. Mondjuk, ez attól függ, kinek a kocsijával jövünk.
-Van saját kocsid?
-Nekem nincs kocsim, de a többieknek van.
-Aha. Még nem válaszoltál a levelemre. Ők a testvéreid?
-Emmett, a magas sötét hajú mackó a bátyám, Rosalie, a bátyám kedvese és Bella barátnőd új „ismerőse” pedig a fivérem, Edward.
-Hát ez szuper!
-És Edward-nak van barátnője?
-Nem, nincs, ahogy nekem se.
Fogalmam se volt, hogy miért, de szemei felcsillantak és hirtelen izgatottság töltötte el Alice-t.
AJÁNLOM AZ OLDALT
