A nap hátralevő részében elkerültem a Cullen családot. Az ebédlőben sem néztem feléjük, próbáltam lekötni magam, és társalogni a barátaimmal, de mindvégig éreztem magamon a tekintetüket. Én megpróbáltam nem a Cullenekre és a vámpírlétre gondolni, mert nem akartam, hogy Edward kiolvassa a fejemből, hogy még mindig oda vagyok a bátyáért. Miután vége lett a tanításnak, kocsiba vágódtam és Port Angeles felé vettem az irányt, mivel apa még mindig azon az átkozott továbbképzésen volt. Semmi kedvem nem volt a boltban gubbasztani egész délután. És nem kérhettem meg folyton Alexet, hogy maradjon benn, hisz családja van. Pedig legszívesebben az egész napot önsajnálattal és sírással töltöttem volna, de ehelyett bárgyún mosolyogtam, és kedvesen válaszolgattam a betérő vendégek kérdéseire. Áldottam az Istent, hogy hamar öt óra lett és apa megérkezett. Direkt lassan hajtottam, mert nem akartam még hazaérni, és újabb álmosolyt erőltetni magamra. Kisírtam magam, és összeszedtem minden erőmet, mielőtt beléptem a házba.

- Szia, anya! – köszöntem a konyhába érve. – Mi lesz a vacsi?
- Steak – mutatott anya az előtte heverő véres húsdarabokra.

Nem tudom miért, de hirtelen megkívántam a vörös folyadékot, ami a marhaszeletből csöpögött. A torkomban enyhe, mégis maró kaparást éreztem. Te szent ég! Én most tényleg a vért kívánom? – lepődtem meg a saját gondolataimtól. Most azonnal le kell, zuhanyozzak, talán a víz kimossa a fejemből ezeket a gondolatokat.

- Előtte lezuhanyzom – hátráltam ki a konyhából, majd szélsebesen felfutottam a szobámba.

Mégis, mi a fene ütött belém, mik ezek a furcsa érzések? Mit műveltél velem Emmett? Először a futás, majd a különleges hallás, és most ez… Nem értem, nem harapott meg. Jaj, Lizzy, verd már ki a fejedből ezeket a hülyeségeket! – szidtam magam, majd levetkőztem és beálltam a zuhany alá. A könnyeim megint eleredtek, sírtam, mint egy ötéves gyerek, akinek elvették a kedvenc játékát. Abba kell ezt hagynom, mert csak tönkre teszem magam ezzel. Kiszálltam, megtörölköztem, és kényelmes otthoni ruhákba bújtam, majd visszamentem anyához a konyhába. Szerencsére már a serpenyőben voltak a húsok, csak a köret volt hátra. Próbáltam jókedvűnek látszani, még akkor is, amikor anya a vasárnap estemről kérdezett.

- Jó volt – feleltem gépiesen.
- Megcsókolt? – érdeklődött anya.
Jaj, de hányszor, és milyen jók is voltak azok az édes csókok, amiket sosem fogok elfelejteni.
- Igen, megcsókolt – mosolyodtam el.
- De nem volt tiszteletlen, ugye? – morrant fel.
- Nem, csöppet sem – Annyira szeretem, de nem szabad. – Sőt, olyan volt, mint egy igazi úriember.
- Ajánlom is neki – kuncogott fel anya, mire én is elnevette magam.

Ismét békésen telt a vacsora az Evens házban, segítettem anyának elmosogatni, majd felmentem a szobámba. Nekiálltam a tanulásnak, de egyszerűen nem tudtam koncentrálni, mert minden gondolatom Emmett körül forgott, tehát feladtam, és átöltöztem pizsamába, majd bebújtam az ágyba. Már majdnem az álmok világában jártam, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőre néztem, egy üzenetet kaptam, megnyitottam, és csak annyi állt benne:
„Sajnálom! Bocsáss meg nekem, kérlek! Emmett”

A könnyek megint a szemembe szöktek, nem bírtam letenni a telefont, csak néztem a kijelzőt, és vagy ezerszer elolvastam az üzenetet, majd szép lassan álomba sírtam magam.

Másnap reggel sokkal jobban éreztem magam, kipattantam az ágyból, felvettem valami vidám és színes ruhát, majd a konyhába siettem, a szokásos cetli helyett most apát találtam lent.

- Jó reggelt, Napsugár! – köszönt vidáman apa.
- Neked is, hogyhogy itthon vagy? – kérdeztem és kiraktam a reggelimet, remélve, hogy nem lesz megint sár íze.
- Vége a továbbképzésnek – felelte apa, és megkent magának egy szelet pirítóst. – Mától már szabad a délutánod, kicsim.
- Ennek felettébb örülök – kacagtam fel vidáman.
- Ja, és a fizetésedről sem feledkeztem meg – nyújtott át egy fehér borítékot apa mosolyogva.
- Te szent szűz, hisz ez egy vagyon – kerekedett ki a szemem, mikor belenéztem a papírborítékba.
- Megérdemled, mert kisegítetted öregapádat – vigyorogta apa és megsimogatta a fejem.
- Ennyiért bármikor – nevettem fel megint. – De nagyon szívesen apa. Ma shoppingolni megyek – lebegtettem meg a pénzt.
- Lányok – csóválta meg a fejét apa.
- Na de most megyek is. Szia, apa! – Felálltam és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.

Beülve a kocsimba már tárcsáztam is Angie számát.

- Szia! Csak azért hívlak, mert rám szakadt a bank, és ne tervezz délután, mert velem jössz vásárolni – hadartam el egy szuszra.
- Neked is szia! – köszönt barátnőm vidáman. – Oké, ha akkor is ilyen szuper kedved lesz.
- Naná, elverünk egy csomó lóvét – kacagtam. – A suliban találkozunk.

Beparkoltam egy üres helyre, és kiszálltam a kocsiból, várva barátnőm érkezését. Megint a gondolataimba merültem, nem is vettem észre, hogy a mellettem lévő üres helyre beáll egy kocsi, csak amikor megéreztem a számomra mámorító és édes illatot. Feleszméltem, hogy ki is áll előttem. Felkaptam a fejem és szembenéztem egy éjfekete szempárral. Emmett állt előttem, jobban mondva tornyosodott fölém. Nem akartam látni, nem akartam, hogy a közelemben legyen, könnyeimmel küszködve elfordítottam a fejem és elmenekültem. Beérve az osztályba a helyemre ültem, és megint a zenébe menekültem. Behunytam a szemeimet és csak pörgettem a fejemben a képeket, egyszer csak valaki megkopogtatta a vállam. Rémülten pattantak ki a szemeim, és Angie vigyorgott rám.

- Szia, csajszi! – köszönt vidáman.
- Szevasz – erőltettem magamra egy mosolyt. – Megbeszélted az oldalbordáddal a délutáni programodat? – kérdeztem vigyorogva.
- Nem az oldalbordám, még – öltött rám gúnyosan nyelvet barátnőm.
- Ja, jó – ingattam a fejem. – Szólj, mikor lesz a lagzi! – grimaszoltam.
- Haha, megint vicces kedvedben vagy – bökött oldalba Angie. – Aminek, mellesleg, nagyon örülök.
- Nálam nem jobban – válaszoltam mosolyogva. Bárcsak nem álca lenne ez a vidámság!

Összedugtuk a fejünket, és lelkesen tervezgetni kezdtük, hogy milyen ruhákat veszünk. Annyira belemerültünk, hogy nem is hallottuk a csengőt. Csak akkor rebbentünk szét, amikor a tanár ránk szólt, hogy jó lenne, ha megtarthatná az órát. Egész nap megpróbáltam vidámnak látszani, de magamban ordítottam. Végül is szerencsésen átvészeltem a napot, már az utolsó órámra sétáltam, amikor feleszméltem, hogy az biokémia lesz. Megint megfordult a fejemben a lógás ötlete, de hamarosan el is vetettem. Nem menekülhetek előle a hátralévő két évben. Vettem egy nagy levegőt és bementem az osztályba. Szerencsére még nem volt bent, ezért inkább nekiálltam a könyvemet tanulmányozni. Bele is merültem, de azt akkor is észrevettem, amikor megnyikorgott mellettem a szék, ahogy ráült az én mackóm. Nem mertem ránézni, csak bámultam a könyvet, és mélyeket lélegeztem édes illatából.

- Lizzy, én nagyon… – kezdte fojtott hangon.
- Ne, kérlek ne! – vágtam könyörögve a szavába. Nem akartam elsírni magam, és tudtam, ha továbbra is hallanom kell a dallamos hangját, megtörténik. Csak egy lemondó sóhajtást hallottam, de mást nem.

Azt hittem, hogy soha nem szólal meg a csengő, de amikor megtörtént, olyan gyorsan iszkoltam ki, hogy magam is meglepődtem a sebességemen. Feltéve a vidám maszkot a kocsimhoz mentem, ahol már Angie várt. Beültünk, és én eszeveszett sebességgel hajtottam be Port Angelesbe. Nagyon jól éreztem magam, rengeteg ruhát és kiegészítőt vettünk, Angie tanácsára kihívóbbnál kihívóbbakat.
Csak hogy megmutasd, hogy mit nem kapott meg az a szemét – kacsintott rám cinkosan.
Egész délután rohangásztunk, és én fáradtan, de mégis elégedetten tértem haza.


A napok és a hetek úgy teltek el, hogy én folytonosan a „vidám vagyok” maszkot viseltem, de amikor egyedül voltam, akkor átengedtem magam a könnyeimnek. Emmett hiánya már-már fizikai fájdalmat okozott, éreztem, hogy a szívem lassan, de biztosan darabokra hullik szét. Ő többet nem szólt hozzám, de minden este kaptam tőle egy üzenetet, amiben mindig ugyanaz állt. Egyet sem töröltem ki, mert nem bírtam, legalább ez megmaradt belőle nekem. Lassan már egy hónapja, hogy megjátszottam a boldog és elégedett lányt, de egyik nap furcsa dolog történt.

- Lizzy, csak annyit kérek, hogy hallgass meg! – állt elém Bella a parkolóban egyik reggel.
- Nem hiszem, hogy tudnál újat mondani nekem – feleltem keserűen, és megindultam a bejárat felé.
- Csak öt percről lenne szó – kérlelt.
- Na jó, mondd! – ültem le egy padra.
- Nem itt – fogott karon Bella, és az erdő felé húzott. – Ne félj, nem foglak bántani, csak túl sok a jól halló fül – motyogta, meglátva ijedt pillantásomat.

Egy kis tisztásra mentünk, ahonnan még lehetett látni minket, de elég távol voltunk a kíváncsiskodóktól. Leültem egy farönkre, Bella pedig mellém ült.

- Lizzy, én már közel száz éves vagyok – kezdte Bella mosolyogva.
- Jól tartod magad – nevettem fel humor nélkül.
- Köszönöm – vigyorogta, majd nagy levegőt vett. – Úgy kilencven és egynéhány éve megegyeztem anyámmal, hogy ideköltözöm apámhoz. Az első napom ebben az iskolában borzalmas volt, de amikor megláttam azokat a falfehér, gyönyörű fiatalokat, én is azt éreztem, amit te első nap. És akkor megpillantottam Edwardot. Elvarázsolt a tökéletessége, a mosolya, az illata, mindene – mosolyogta ő és maga elé révedt. – De ő úgy viselkedett velem, mintha méterekről is fertőző lennék. Ezt nem értettem, mígnem az egyik ismerősöm, aki mellesleg Quileute indián volt, el nem szólta magát, hogy a Cullen család nem olyan, mint a többi ember. És már emberként is kíváncsi voltam, ezért kutakodni kezdtem, aminek az eredményeképpen megtudtam, hogy mik is ők valójában. De addigra már teljesen beleszerettem Edwardba – kuncogta vidáman.
- És, nem féltél tőle? – csúszott ki a számon a meggondolatlan kérdés.
- De egy picit féltem – bólintott Bella. – Viszont elmagyarázta nekem, hogy az ő családja, vagyis már az enyém is, úgymond vegetáriánus. Csak állati vérrel táplálkozunk Lizzy, én még sosem ittam emberi vért, és a családom egyik tagja sem. Na jó, ez nem a teljes valóság, mert újszülött korukban volt pár botlás, de az már évszázadokkal ezelőtt volt.
- Oké, vegák vagytok – ingattam a fejem. – Miért mondtad el nekem ezt a kis történetet?
- Azért, mert látom, hogy szenvedsz, és a fivérem is ugyanúgy szenved, mivel szerelmes beléd – felelte Bella és felállt.
- Szerelmes belém – ismételtem meg a szavakat. – Belém?
- Nézd, Lizzy! – guggolt elém Bella és belenézett a szemembe. – Emmett soha nem bántana téged, és mi sem hagynánk, hogy bántódásod essen. Csak arra kérlek, hogy adj neki még egy esélyt! Vagy legalábbis gondold meg! – Ezzel befejezettnek találta a beszélgetésünket, és visszaindult az iskola felé.

Én még ott maradtam, és csak az a két szó járt a fejemben „szeret engem”. Emmett Cullen szeret. És én is szeretem őt, jobban, mint bármit és bárkit ezen a világon. Felpattantam és visszafutottam az iskolához, a spanyol óra már javában ment, amikor bekopogtam.

- Sajnálom, tanár úr, női ügyek – léptem be az osztályba és tudtam, hogy ezekkel a szavakkal minden férfi tanárt meg lehet enyhíteni.
- Rendben, Miss Evens, üljön le!

Végigsétáltam a sorok között, közben pedig végig Emmett szemeibe néztem, aki szintén engem nézett. Mosolyogva ültem a padba és kinyitottam a munkafüzetemet, majd előkaptam a mobilom, és pötyögni kezdtem.




(Emmett szemszöge)





Kínszenvedés volt minden egyes nap, nem csak az iskolában, hanem otthon is. Soha nem kívántam, hogy tudjak aludni, de most mindent odaadtam volna, csak egy pár óra kikapcsolódásért, belemerülni az álmok világába, ahol minden lehetséges. Az is, hogy Lizzy megbocsájt nekem, amiért az vagyok, ami, és újra a karjaimban foghatnám. Minden este küldtem neki egy üzenetet, hogy sajnálom és bocsánaton meg, és minden este reménykedtem, hogy kapok rá választ, de nem jött. Egyszer még szóban is megpróbáltam, de nem nagy sikerrel. Ráadásul minden nap mosolyogni láttam, vidám volt, tehát túltette magát rajtam. Én vajon mikor fogom ezt tenni? Soha, mert szerelmes lettem ebbe az emberlányba, de mindent elrontottam. Nem így kellett volna megtudnia.
Egyik vadászatunk alkalmával Jasper elém állt, és szenvedő fejet vágva megszólalt.

- Istenemre mondom, Emmett, még a szarvasnak sincs jó íze így, hogy érzem, amit te – nyavajogta, mint egy kislány.
- Akkor ne szarvast egyél – grimaszoltam.
- Tudod, hogy nem arra értettem – vágott oldalba harciasan.
- Na mi van öcsi, verekedni akarsz? - kérdeztem és támadó állásba helyezkedtem.
- Ha attól felvidulsz egy kicsit – forgatta unottan a szemeit ő.
- Naná, attól és a hancúrozástól mindig – nevettem fel. – És, mivel az utóbbira nem vagy alkalmas…
- Nem vagy az esetem – kacagott fel Jazz és nekem támadt.
- Hát, ha nagyobb lenne a melled… – hahotáztam és hárítottam a támadását.

Jó egy órát verekedtünk, és a feszültségem elszállt, még vidámnak is mondhattam a kedélyállapotomat.
- Annyira jó mosolyogni látni – szólalt meg Bella, miközben nézett minket.
- Bella, biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Alice.
- Biztos – válaszolta ő, mire a húgom lehunyta a szemét, majd pár pillanat múlva vidáman felkacagott.
- Igen, az – csilingelte és eltűnt a fák között, mielőtt bármit is kérdezhettem volna.
- Mi az, Bella? – fordultam a vigyorgó sógornőm felé.
- Majd meglátod – jött a válasz és ő is eltűnt.
- Nők – ráztam meg lemondóan a fejem.

Másnap az iskola parkolójába érve Bella eltűnt, nem is figyeltem, hogy merre megy. Bementem órára, és közben megint Lizzyn gondolkoztam. Az első órám hamar véget ért, kicsit vidámabban mentem be spanyolra, mert tudtam, hogy láthatom Lizzyt, még ha ő nem is néz rám. Leültem Edward mellé, aki úgy vigyorgott, mint a tejbetök.

- Mi van, ma mindenki megőrült? – morogtam halkan. – Alice is vigyorog, Bella is, még Jazz is vidám fejet vág, és most te is.
- Majd meglátod – felelte Edward titokzatosan. Már épp szólni akartam, de becsöngettek, és a tanár belépett.

Lizzy pedig sehol. Vajon megint azért nem jött be órára, hogy ne találkozzon velem? – kérdeztem magamban, mire Edward megköszörülte a torkát. Ekkor kopogtak és Lizzy dugta be a fejét.

- Sajnálom, tanár úr, női dolgok – mondta mosolyogva, mire a tanár elpirult.
- Rendben, Miss Evens, üljön le! – motyogta halkan.

Lizzy pedig megindult a padja felé, végig a szemeimbe nézett és mosolygott. Mi a fene van? - kérdeztem megint magamban. Leült, elővette a mobilját és nyomogatni kezdte. Nem tudtam tovább figyelni, mert a tanár felszólított. Értelmetlenül néztem a tanárra, mert ha megkínoznának sem tudtam volna, hogy mi volt a kérdés, mire Edward megsúgta a választ.

- Kösz, tesó – ültem vissza a helyemre, ekkor megrezzent a telefon a zsebemben.
Elővettem, és a kijelzőre néztem, amin az állt, hogy üzenetem jött. Lizzy-re néztem, aki még mindig engem nézett és mosolygott.
„Szia! Óra urán randi a suli melletti erdőben?” – állt az üzenetben, mire én elmosolyodtam, és megint hátra néztem, majd biccentettem.

Megint meghallottam az a jól ismert dallamot, amint a szíve hevesebben kezd verni, ettől még nagyobb lett a vigyorom. Alig bírtam egy helyben ülni, legszívesebben felpattantam volna, és a karjaimba zárva csókokkal halmoztam volna el. Mihelyst kicsöngettek, én felpattantam, és megvártam, amíg mellém ér.
- Mit akarsz az… – kérdeztem, de ő a számra helyezte pici és forró ujját.
- Az erdőben – mondta és megindult.
Vigyorogva követtem, majd kiérve a tisztásra felém fordult, és mélyen a szemembe nézett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés