Szembe fordultam vele, és nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Hogy lehettem ilyen balga, hogy eddig nem bocsájtottam meg? Mert szeretem és ő is szeret, és nem érdekel, hogy vámpír, még ha kiszívja is a vérem! Boldogan halok meg, mert a karjai közt halok meg. Nekidőltem egy fának és beszélni kezdtem.

- Szóval… én – kezdtem akadozva.
- Hmm… Szóval te? – mosolygott és közelebb lépett.
- Én nem akarok tovább nélküled lenni, Emmett – hajtottam le szégyenlősen a fejem.
- Akkor, ez mit is jelent? – jött még egy lépést közelebb, már csak centire álltunk egymástól.
- Jaj, most tényleg el kell magyaráznom? – mordultam fel, mire Emmett gyengéden a derekam köré fonta a karjait és magához húzott.
- Talán ezt akartad mondani? – kérdezte és az ajkaimra tapadt.

A vérem eszeveszett gyorsasággal száguldozni kezdett, a nyaka körré fontam a karjaimat, és még jobban hozzá simultam. Ő nekinyomott a fának, mire én a csípője köré tekertem a lábaimat. Ajkai a nyakamra vándoroltak. Annyira hiányzott az érintése, kéjesen felnyögtem, és ha lehetséges, még közelebb bújtam hozzá, ezzel megéreztem, hogy nem csak én kívánom őt. Kezei a fenekemre siklottak, és az ajkai lentebb vándoroltak a nyakamon, egyre közeledtek a szaporán emelkedő mellkasom felé, aminek nagy része kilátszott a kivágott felsőnek köszönhetően.

- Imádom, ahogy öltözöl – búgta a bőrömbe, amitől én kiborsództam. – Eszeveszettül hiányoztál. - Visszatért a nyakamhoz, és ismét csókokkal borította be azt. Amikor a nyelve az ütőeremhez ért, úgy éreztem mintha áramütés ért volna, halkan felnyögtem. Megőrjít ez a pasi. Mintha meghallotta volna a gondolataimat, egyik kezét - elvéve a fenekemről - a felsőm alá csúsztatta. Újabb áramütés, amint jéghideg keze a bőrömhöz ért. De nem előre nyúlt, mint ahogy számítottam, hanem a hátamra siklott a keze, egyenesen a melltartókapcsomhoz.
Ekkor hirtelen eleredt az eső, Emmett pedig felkacagott, és gyengéden a remegő lábaimra állított.

- Menjünk be, mert még elázunk! – dörmögte vidáman, majd megindult, de hirtelen megpördült és gyermeki fény gyúlt a szemeibe. – Habár, egy kis vizes póló nem lenne rossz.
- Jaj, Emmett – pirultam el, és szégyenlősen a mellem elé kaptam a karjaimat.

A derekamra tette a kezét, és így sétáltunk vissza az iskolába. Beérve minden szem ránk szegeződött, erre Em még közelebb húzott magához.

- Milyen órád lesz? – kérdezte mosolyogva. Szemlátomást élvezte a helyzetet.
- Angol – mosolyogtam boldogan.
- Nekem matek – húzta el a száját. – Óra után találkozunk.
- Rendben – feleltem, és be akartam indulni az osztályomban, de Em megragadta a karom és visszarántott.
- Nem felejtettél el valamit? – kérdezte, és egy édes csókot nyomott az ajkamra.

Pipacsvörösen csoszogtam be az osztályba és leültem Angie mögé, ő hátrafordult, és szúrós szemekkel mért végig.

- Ez meg mi volt? – kérdezte felháborodva. – Te megbocsájtottál neki?
- Szeret Angie, Emmett szeret engem – suttogtam mosolyogva, mire a barátnőm arca is felvidult.
- Ez most komoly? – lelkendezett vidáman. – Jaj, olyan jó igazán boldognak látni.

Válaszként csak visszamosolyogtam rá, ekkor megjelentek a Cullen testvérek is. Vidáman intetem nekik, Bellának pedig egy néma köszönömöt suttogtam, tudva, hogy úgyis meghallja. Meghallotta, és boldogan mosolygott vissza.
„Jövök eggyel a barátnődnek, Edward!” – gondoltam magamban, mire ő felém kapta a fejét, és szélesen vigyorogva bólintott. Becsöngettek, és a tanár elkezdte tartani az órát, én pedig a gondolataimba merültem. Kinéztem az ablakon, és meglepve tapasztaltam, hogy már nem esik. Ez furcsa, az imént még szakadt. Talán én csinálom ezt? – kérdeztem magamtól. Jaj, Lizzy, már megint csak képzelődsz! – dorgáltam magam, és megpróbáltam odafigyelni a tanárra. Sajnos nem jött össze, mert az agyam tele volt egy imádni való plüssmacival. Felidéztem az erőben történt csókunkat, és elképzeltem, hogy mi lett volna, ha nem zavar meg minket az eső, ekkor Edward hangosan megköszörülte a torkát.
„Nem érdekelsz, Edward Cullen. Örülnék, ha kiszállnál a fejemből!” – vetettem oda gondolatba, mire ő halkan felkuncogott. Én tovább álmodoztam, nem törődve a folytonos köhögésrohamokkal, amiket Edward produkált.
Kicsöngettek, én pedig megindultam az osztályból, s közben elhaladtam Edwardék asztala mellett.

- Na, tetszett a műsor? – kérdeztem halkan, mire ő felkacagott.
- Akarod, hogy elmondjam a bátyámnak? – kérdezett vissza.
- Nem kell, majd én – feleltem vigyorogva, és kiléptem az ajtón.

Körbenéztem, de nem láttam sehol, ezért egy nagy sóhaj kíséretében megindultam a menza felé. Egyszer csak két hideg kezet éreztem a csípőmön, megpördültem, és szembe találtam magam vele.
- Bocs, a tanár nem engedett ki minket – dörmögte mosolyogva, majd lehajolt, és gyengéden megcsókolt.
- Megbocsájtok – feleltem, ekkor meghallottunk egy fojtott káromkodást. Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket, és megláttuk Miranda Gidszon volt az, minket nézett lángoló szemekkel. – Hoppá, ciki – kuncogtam, és megindultam a menza felé, Emmett pedig követett. Egy percre sem engedte el a kezem.

Vettem magamnak valami ehetőt, majd megvártam, míg ő is vesz magának, de nem értettem, hogy minek. Kérdőn rá is néztem.

- Álca, cica – felelte vigyorogva, majd egy üres asztal felé vette az irányt.
- Rengeteg kérdésem van, azt ugye tudod? – kezdtem, amikor leültünk.
- Sejtettem – felelte ő fejcsóválva, és közelebb csúsztatta a székét az enyémhez. – Akkor van negyvenöt percünk, hogy a legfontosabbakat megkérdezd – suttogta a fülembe.
- Akkor – mondtam, és kényelmesen elhelyezkedtem a széken, majd turkálni kezdtem a salátám közt. – Milyen íze van? – jött az első kérdés.
- Minek? – kérdezett vissza Em.
- Hát a vérnek – suttogtam szemforgatva, és a számba tettem egy falat salátát.
- Hmm… – egy pillanata elgondolkodott, majd a salátámra nézett. - A te salátádnak milyen íze van? – kérdezte végül.
- Finom íze van – feleltem mosolyogva.
- A vérnek is – vigyorogta, és közben gyengéden átkarolta a vállam.
- Akkor nem tizennyolc éves vagy ugye? – Visszaemlékeztem, amikor azt mondta, hogy mennyire tapasztalt a vezetésben.
- Nem, már majdnem százötven éves vagyok – morogta komolyan.
- Akkor nem csak szatír, hanem pedofil is vagy – kacagtam fel vidáman, de erre ő elkomolyodott.
- Öreg vagyok hozzád? – nézett rám szomorkásan.
- Nekem mindig az idősebb pasik jöttek be – búgtam, és gyengéden megcirógattam az ajkait a sajátommal, mire a nagy macim ajkain mosoly jelent meg.
- Igazán? És…
- Most én kérdezek – szakítottam félbe, erre Emmett biccentett. – Hogyhogy nem egy rakás hamuval beszélgetek, hiszen fényes nappal van?
- Nagyon sok vámpírmese van, ami egyáltalán nem igaz.
- A karó?
- Úgymond sérthetetlen vagyok – mosolygott. – Nem árthat nekem egy fadarab.
- Ezüst?
- Nem – mondta, és lehúzta a pólója nyakát, a nyakában pedig egy ezüstlánc csillogott.
- És a koporsóval mi van?
- Koporsóm sincs, mivel nincs rá szükségem – felelte elgondolkozva.
- Akkor ágyban alszol?
- Nem, én nem alszok, soha – Megnyomta az utolsó szót.
- Nem fáradsz el néha? – kerekedett ki a szemem.
- Nekem nincs szükségem pihenésre, Lizzy – válaszolta kedvesen.
- Ó – Csak ennyire futotta, nem tudtam, hogy mit mondjak erre. – És hogy táplálkoztok? Mármint levadásszátok az állatokat?
- Pontosan – bólogatott. – Nekem a grizzly a kedvencem.
- Tuti finom – húztam el a szám. – És embervért soha nem ittál? – Félve tettem fel ezt a kérdést.
Emmett lehajtotta a fejét, és a gondolataiba merült.
- De igen, ittam – mondta komoly arccal. – Tudod, amikor átváltozik egy ember, akkor szörnyen kívánja a vért, és nem érdekli, hogy kinek vagy minek a vére az, csak táplálkozni akar – magyarázta türelmesen, én pedig magam elé bambulva hallgattam. – Most ugye félsz tőlem?
- Ami azt illeti, nem – feleltem mosolyogva és elpirultam. – Engem az se érdekelne, ha az én véremet szívnád ki, mer akkor is a karjaidban lennék – hadartam el egy szuszra, és lehajtottam a fejem.
- Én soha, de soha nem bántanálak – suttogta a fülembe, és a nyakamba csókolt. – Hacsak nem arra indulsz be.
- Nem, én a szatír mackókra indulok be – nevettem el magam, és újra az ajkaira tapadtam.
- Az is van – felelte Emmett, majd megint birtokba vette az ajkaimat.

Hirtelen megszólalt a csengő, és mi mint a galambok, úgy rebbentünk szét.
- A fenébe, még lesz két órám – nyögtem fel és felálltam.
- Suli után nem jössz el hozzánk?
- Jó, de előbb haza kell ugranom – egyeztem bele.
- Minek? - értetlenkedett.
- Átöltözni – feleltem égszerűen.
- Nekem ez is megfelel, ami most van rajtad – húzta végig az ujját a felsőm kivágásán, amibe én beleborzongtam.
- Azt elhiszem, de akkor is hazamegyünk – kuncogtam, és megindultam az osztálytermem felé.
- Akkor végeztél a kérdéseiddel? – termett mellem hirtelen,. Még meg kell szoknom, hogy ilyen gyorsan mozog.
- Közel sem – ráztam meg a fejem. – De vannak olyan kérdéseim, amit Carlisle dokinak akarok feltenni.
- Például?
- Többek közt azt, hogy miért tudok megtenni öt perc alatt majdnem tizenöt kilométert? – mondtam komolyan. – Meg, hogy miért hallok olyan távoli dolgokat, amiket nem szabadna hallanom.
- Ezeket én is el tudnám mondani – felelte komoran. – Mert ezek miattam vannak.
- Miattad? – álltam meg hirtelen. – Mit tettél velem?
- Most menj be órára – terelte a témát Emmett, és gyors csókot nyomott a számra, majd betolt a termembe.

Leültem a helyemre, és előszedtem a könyveimet, majd megint a gondolataimba merültem.
- Szia, Lizzy! – hallottam meg Alice magas hangját.
- Szia. Alice! – köszöntem.
- Akkor suli után jössz hozzánk? – kérdezte és leült mellém.
- Igen, de ezt megint honnan tudod? Csak nem ez is megérzés? – kíváncsiskodtam mosolyogva.
- Hja, annak is mondhatjuk, de majd nálunk mindent elmondunk – felelte ő vigyorogva.
- Már alig várom – mondtam és kinyitottam a könyvemet.
Ennél unalmasabb két órám még soha nem volt, azt hittem, hogy soha nem lesz vége. Egyedül csak az vidított fel, hogy a két óra közt Emmettel voltam, igaz csak pár perc volt, de akkor is feltöltődtem egy kicsit. Miután vége lett a tanításnak, szinte rohantam a parkolóba, ahol már a kocsimnál várt rám Em.
- Vezethetek én? – kérdezte kutyakölyök szemekkel.
- Csak ha vigyázol az én bébimre – mosolyogtam, és átnyújtottam a slusszkulcsokat.
- Ez természetes – válaszolta, majd kinyitotta a vezető melletti ajtót. – Hölgyem.
- Micsoda gavallér – mosolyogtam és beszálltam, de előtte puszit nyomtam az arcára.

Percek alatt a házhoz értünk, én pedig azonnal a szobámba rohantam átöltözni, addig Em a konyhában várt rám. Felvettem egy barna ujjatlan toppot és egy farmer simulós miniszoknyát, majd egy kényelmes sportcipőbe bujtattam a lábam. Feltettem egy leheletnyi parfümöt, és kibontottam a copfba kötött hajamat, majd lebaktattam a lépcsőn, egyenesen a konyhába.

- Csinos vagy – mért végig Emmett.
- Köszi – feleltem elpirulva, majd elővettem egy cetlit a konyhaszekrényből, és írtam pár sort anyának, csak hogy ne idegeskedjen.
- Felvettem a kabátom, és kimentünk a lakásból, majd beültünk a kocsimba, és Emmett eszeveszett sebességre kapcsolt, aminek eredményeképpen percek alatt a házukhoz értünk.

- Sziasztok – köszöntem beérve a nappaliba.
- Lizzy, annyira örülök, hogy megint látlak – szólalt meg Carlisle. - Hallottam, hogy kérdéseid vannak – nézett rá Alice-re.
- Igen, van egy pár – feleltem mosolyogva.
- Állunk elébe – mondta Edward, és leültünk a kanapéra. Emmett a derekam köré tette a kezét, közelebb húzva magához.
- Miért vannak ezek a furcsa dolgaim? – vágtam egyenesen a közepébe.
- Emlékszel arra az éjszakára, amikor magadra hagytalak? – kérdezte Emmett halkan.
- Homályosan – feleltem fejingatva.
- Lizzy, a vámpír szervezete mérget termel – vette át a szót Carlisle. - Ami egyrészt az áldozatok megbénítására, másrészt arra szolgál, hogy átváltoztassunk egy embert.
- De engem nem haraptál meg – kaptam a nyakamhoz ijedten.
- Nem, csak felsértettem az ajkad, és minimális mennyiségű méreg került a szervezetedbe – felelte Em, s közben gyengéden simogatni kezdte a hátam.
- Ez pontosan mit jelent? – kérdeztem és megborzongtam, mert jól esett az érintése.
- Azt, hogy ugyan került méreg a szervezetedbe. De nem annyi, hogy átváltozz – felelte Carlisle. – De mégis annyi, hogy... Pontosan milyen furcsaságokról beszéltél?
- Hát, gyorsan futok, jobb a hallásom és a szaglásom, és… Á ez butaság, biztos, hogy csak beképzeltem magamnak.
- Mondd el, Lizzy – hajolt közelebb Bella.
- Az első pár napban furcsa volt az étel, és megkívántam a vért – hajtottam le szégyenkezve a fejem, és vártam, hogy kinevessenek, de csend volt. Felnéztem, és mindenki komoly arccal ült, maga elé meredve. – Most mi van?
- Mennyire kívántad a vért? – szólalt meg az eddig csendben ülő Jasper.
- Hmm… Nem tudom, csak kaparást éreztem a torkomban, de hamar el is múlt – feleltem, mire mindenki fellélegzett.
- És az időjárásról meséltél neki, Em? – csicseregte Alice mosolyogva.
- Az időjárás? – húztam fel a szemöldökömet.
- Nem, még nem – grimaszolta Em, és még közelebb húzott magához.
- Nem értelek titeket – ráztam meg a fejem, mire Emmett az ajkaimra tapadt, és szenvedélyesen csókolni kezdett.
A vérem felforrt, és nem érdekelt, hogy mindenki minket néz, teljesen bezsongtam, és viszonoztam a csókot. Emmett kezei a combomra siklottak, és egy mozdulattal az ölébe ültetett, én pedig a dereka köré fontam a lábaimat. Éreztem, hogy a testem megint lehűl, de most ez sem érdekelt, csak az, hogy szerelmem karjaiban vagyok. Hideg kezei a szoknyám alá siklottak, egyenesen a fenekemre, ekkor hatalmasat dörgött az ég, majd villámlott is, és hatalmas csöppökben megeredt az eső. Ijedten kaptam fel a fejem, és körbe néztem, már senki sem volt a nappaliban, csak mi ketten. Csak halk kuncogást hallottam az emeletről.

- Jasper – morogta Emmett mérgesen.
- Na jó, ezt ugye nem én csináltam? – böktem a fejemmel az ablak felé, amin alig lehetett kilátni a sűrű eső miatt.
- De bizony te – lépett be a szobába Carlisle Esmével az oldalán.
-Azért én is segítettem – dörmögte az én nagy mackóm, és egy ellenállhatatlan mosolyt villantott.
- Ja, tesó, király vagy – jött le a lépcsőn Edward vigyorogva.
- De… én… ezt… hogy…? – dadogtam, és még mindig az esőt néztem.
- Vannak különleges képességű emberek, Lizzy – kezdte Carlisle. – A mi családunkban is van egy pár.
- Például gondolatolvasás? – néztem Edwardra.
- És jövőbe látás – csilingelte Alice a lépcső tetejéről.
- Volt egy ilyen sejtésem – kacagtam fel. - És neked mi a képességed? – néztem a mellettem ülő Emmettre.
- Fantasztikus szerető vagyok – kacsintott rám vigyorogva, mire én fülig pirultam.
- Jasper hatással van az érzelmekre, és érzi, amit te – folytatta Bella mosolyogva.
- Az előző tranzakciót is neki köszönhetjük – grimaszolta Em.
- Hát ez szuper – motyogtam, és még jobban elpirultam. – De én nem is vagyok vámpír, akkor hogy?
- Már az átváltozás előtt is aktív lehet a képességed – mondta Carlisle. – Nagyon ritka ugyan, de lehetséges.
- Mindig is sejtettem, hogy nem vagyok normális, most már tuti – dőltem hátra lemondóan.
- Ugyan már, Lizzy, hisz ez egy ajándék – ült le mellém Esme, és megsimogatta a hajam.
- Jobb lesz, ha mi most elmegyünk vadászni – szólalt meg Jasper, és szélsebesen a nappali közepén termett, mire mi kérdőn nézett rá. - Emmett, mindjárt... - kezdte, de nem fejezte be a mondatot.
Mindenki felkacagott, majd egy szemvillanás alatt el is tűntek, és mi megint egyedül maradtunk. Ránéztem, és valami furcsa, játékos fényt láttam csillogni a szemében.

- Mit tervezel? – kérdeztem, és messzebb csúsztam tőle.
- Hmm… kíváncsi lennék – dörmögte ő és felállt.
- Mire is? – néztem fel rá, de akkor csak annyit észleltem, hogy a karjaiba kap, és száguldozik velem, majd egy puha ágyon találtam magam, ő pedig fölöttem vigyorog.
- Arra, hogy mennyire bírja Forks az égszakadást – felelte és birtokba vette a szám.

Szenvedélyesen viszonoztam a csókját, majd ajkai a nyakamra siklottak. Halkan felsóhajtottam, erre Emmett felkuncogott, és lentebb vándorolt az ajka a kulcscsontomra. Ezernyi csókot hintett a csupasz bőrömre, ami szinte perzselt. Kezei a combomon pihentek, ekkor az én kezeim is felfedező útra indultak, becsúsztak a pólója alá, végigsimítottam a kemény és izmos hasán, majd a mellkasára csúsztattam őket. Ekkor egy gyors mozdulattal megszabadult a ruhadarabtól, és én megláttam a gyönyörűen kidolgozott izmait. Ajkaimat a hideg mellkasára tapasztottam, erre ő rekedten felnyögött, és a szoknyám alá sikolt a keze, gyengéden megmarkolta a fenekemet, közben a mellkasomat halmozta el apró csókokkal. Az eső hatalmas erővel kopogtatta az ablakot, dörgött és villámlott. Ítéletidő uralkodott kint, az én testem viszont perzselt, és minden porcikám Emmett után vágyódott, érezni akartam meztelen bőrét a sajátomon. Megfogtam a felsőm alját, és lassan felfelé kezdtem húzni, közben végig szerelmem szemeibe néztem, amik feketén csillogtak a vágytól. Átbujtattam a fejemen az anyagot és a földre dobtam, így szabaddá téve a felsőtestemet.
- Gyönyörű vagy – suttogta fojtott hangon Emmett.
Kezét a mellemre tette, és gyengéden masszírozni kezdte, közben a másik mellemet csókolta. Hideg leheletétől libabőrös lettem, és vágyakozva felnyögtem. Majd megint a combomra tette a kezét, és felfelé haladva simogatni kezdte, már a miniszoknyámat gyűrte felfelé. Közben kint már hatalmas szélvihar kerekedett, a villám belecsapott egy fába, ami hatalmas hanggal a földre csapódott, ettől kitisztult a fejem. Ellöktem magamtól Emmettet, és szégyenlősen magam elé kaptam a kezeimet.

- Sajnálom, Lizzy – lihegte és a fölsőmért nyúlt.
- Még a végén hurrikánt gerjesztek – szuszogtam levegő után kapkodva.
- Nem csak vihart gerjesztettél – búgta Em, és egy ujját végighúzta a melleim közt. – De most még nem jött el az idő – suttogta és rám adta a ruhadarabot, kellő lassúsággal, ügyelve arra, hogy minden egyes alkalommal hozzáérjen a bőrömhöz.
- Hanem még mit? – kérdeztem incselkedve, és végigsimítottam meztelen mellkasát.
- Ne játssz, kislány – fogta meg a kezem –, ha nem akarod, hogy Forksban hurrikán tomboljon.
- Én egy szóval sem mondtam ilyet, csak sajnálnám a lakosokat – kacagtam fel. - Meg kell tanulnom kezelni ezt a képességet – töprengtem halkan, ekkor halk kopogást hallottunk.
- Gyere be, hugi – kiáltott ki Em, erre belépett a csuromvizes Alice.
- Nini, ázott vámpír – hahotáztam.
- Ez nem vicces, tönkrement a ruhám – duzzogta, és megrázta magát, mire mi is vizesek lettünk. – El kell, tiltsalak Emmettől, amíg meg nem tanulod kordában tartani magad.
- Na, azt már nem – szorított magához az említett.
- Majd én segítek – lépett be a szobába a szintén vizes Bella. – Csak gyakorlás kell hozzá – mosolyogta.
- Gyakorolni én is tudok vele – mosolyogta Em és megpuszilt.
- Végtelenül boldog voltam, akkor is, ha minden egyes csókkal veszélybe sodrom a kis városka lakóinak sorsát. Boldog voltam, mert együtt lehettem azzal, akit a világon a legjobban szerettem. Megkordult a gyomrom, mire Emmett magára kapta a pólóját, a karjaiba kapott, majd a konyhába viharzott velem, ahol már egy hatalmas tál szendvics várt rám.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés