Fel voltam ugyan készülve Leah megújulására, de azért erre én sem számítottam. A komor, fanyar arckifejezésű, gyakran duzzogó lányból gyönyörű, bájos nő lett. Csak úgy ragyogott az egész lénye, és sütött róla a szerelem, mikor Nyomjelére pillantott, aki nem más volt, mint – és ez a legmegdöbbentőbb az egész szituációban – Angela Webber egyik öccse, a „kis” Harris Webber. Aki mostanra már nem is volt olyan kicsi, hiszen kb. 9-10 év eltelhetett azóta, mikor utoljára találkoztam vele.

Természetesen eszembe nem jutott volna, hogy ő az, ha Leah sugárzó mosollyal be nem mutat férjének, Mr. Harris Webbernek, és bár emlékeim már nem nagyon maradtak róla, a nevét azért még nem felejtettem el. Alig tudtam elhinni, hogy a kissrác, akire hajdanában-danában Angelával vigyáztunk – illetve ikertestvérére, Danielre – mostanra felnőtt, ráadásul egy vérfarkas Nyomjele lett, és még rólunk, vámpírokról is tud…

Azonnal kattogni kezdtek az agykerekek, és mielőtt még az összes farkast üdvözölhettem volna, már készen is volt a terv, miként fogok belőle apránként mindent kiszedni Angeláról, Benről, és lehetőleg a többi normális emberről is. De először ott voltak még a vérfarkasok, a régi ismerősök, akiket köszöntenem kellett.

Sam és Emily is változtak az idők folyamán, bár külsőleg nem túl jelentősen. Emilyn meg sem látszottak a rohanó évek, és persze Samen sem, de mindketten feltűnő boldogsággal sandítottak oda néha-néha Leah-ra, és Harrisre. Bizonyára az ő lelkük is megnyugvásra lelt a bevésődés hatására. Így már nem kell bűntudatot érezniük.

Paul, és Nyomjele, Rachel is ott voltak, na meg Jared, Kim, és még rengetegen. Sue Clearwater és Billy Black is vidáman integettek nekünk. Billy őszebbnek és bölcsebbnek tűnt, mint valaha, és Sue-n is meglátszott már az idő múlása, de még éltek, és egészségesek voltak; ez volt a lényeg. Újabb tervet kellett eszkábálnom, hogy Charlie-ról kifaggassam az állítólagos… hmm, „barátnőt”? Nem igazán a legalkalmasabb jelző, de ezt majd a beszélgetés után is ráértem módosítani.

A megérkezéskor tartottam egy kicsit a kínos, hallgatással teli szünetektől, illetve az esetleges újabb vérfarkasok ellenségeskedésétől, de feleslegesen áltattam magam téveszmékkel. A család pontosan olyan barátságos, és melegszívű volt, mint évekkel ezelőtt, és látszólag örültek a megérkezésünknek. Seth, Embry és Quil körüldongták Nessie-t, akit Jacob próbált megvédeni az esetleges „pluszinformációktól”, míg mi, többiek, a régi ismerősökkel Emily házába tömörültünk be, és beszélgetéssel ütöttük el az időt. Rögtön sikerült Leah-t, és Harrist megkörnyékeznem.

-         Leah! Teljesen megváltoztál! – ámultam. – Persze jó értelemben. – Tényleg lenyűgözött a lány napsütéses vidámsága. Jó volt megismerni azt a nőt, akit nem tett tönkre Emily és Sam boldogsága.

-         Való igaz – bólintott nevetve. – Köszönöm, de ez nem az én érdemem, hanem Harrisé – tette hozzá lágyan végigsimítva szerelme arcán.

-         Harris, te jó ég! Tizenkét éves voltál, mikor utoljára láttalak! – Most, hogy megerőltettem emlékezőképességem, csak egyetlen kép ugrott be róla: mikor Angelával vigyáztunk rá, és öccsére, és pankrátor-imitációval tették próbára idegeinket. Régi szép idők…

-         Te viszont egyáltalán nem öregszel! Hogy is van ez? – kuncogott, mire Leah-val mindketten újból felnevettünk.

-         Most titkolóznom kéne? – érdeklődtem Leah-nál viccből.

-         Na, Bella, szépen lebuktattál mindnyájunkat! – zsörtölődött Alice, miközben csatlakozott hozzánk. – A kis Harris hogy felnőtt… - vigyorgott.

-         Üdv, Alice. Ha Dan tudná, hogy most veled beszélgetek, valószínűleg kikerics sárga lenne az irigységtől! – Jé, Daniel bele volt zúgva Alice-be? Lehetséges…

-         Tényleg, Harris, mesélj, mi a helyzet az… emberek világában? Angela? – Ha már ilyen jó felhozta Danielt, akkor bátran átválthatok Angelára, nem?

-         Remekül van. Bennel most várják a második babájukat – mosolygott Harris kedvesen. – San Francisco-ban élnek, és egy menő építészeti vállalatuk van. Egyszóval bejött nekik az élet.

-         Ez négy szó volt… - jegyezte meg Alice, mire újra felnevettünk.

-         Igazán örülök nekik! Ha látod Angelát, mondd meg neki, hogy üdvözlöm… - tétováztam egy kicsit a jókívánsággal, elvégre Angela biztosan haragszik rám, amiért egyáltalán nem tartottam vele a kapcsolatot az elmúlt közel tíz évben. No meg nem érdemes hitegetni őt azzal, hogy egyszer talán találkozhatunk…

-         Naná! Majd megmondom, hogy hazatértél egy kicsit jó öreg apádat boldogítani, főleg a trópusi nyavalyád után, melyben életed vesztetted– kacsintott rám Harris, én pedig azonnal éreztem bőrömön a jól ismert bizsergést. Azt a… Ezt szörnyen bebuktam!

-         Jó, hogy mondod. Mi van Charlie-val? – kérdeztem mintegy figyelemelterelésként, mellőzve a pukkadozó Alice-t és Leah-t.

-         Jól van az öreg, tartja magát. Bár jobban tennéd, ha drága anyósom kérdeznéd, ő ugyanis… - Leah azonban nem hagyta Harrisnek, hogy befejezze mondanivalóját, gyorsan közbevágott.

-         Nem tudom, felvilágosítottak-e téged a srácok… szóval az én anyám, és a te apád valahogy… nem is tudom… járnak, vagy valami hasonló – bökte ki kényszeredetten. Volt valami rosszalló a hangjában, ami a régi Leah-ra emlékeztetett. Ezek szerint még mindig nem bír engem annyira, hogy helyeselje Sue és Charlie kapcsolatát… Kiülhetett az arcomra a csalódottság, mert Leah gyorsan megtoldotta mondanivalóját. – Félre ne értsd, engem nem zavar, hogy ők ketten… izé, kavarnak… csak tudod, furcsa látni, hogy az anyám egy másik férfival boldog, aki nem az én apám, hanem természetfeletti ellenségemé. Hmm, ez így kissé komplikált…

-         Nem, nagyon komplikált – jegyeztem meg halvány mosollyal. – Viszont érthető a reakciód. Valószínűleg én is így vélekednék, ha láttam volna őket együtt.

-         Még nem késő, talán összefuthatnátok… - vetette fel az ötletet Alice, én pedig gondolatban máris kezdtem gyártani az ellenérveket. Milyen gyáva vagyok, Istenem… De Jacob kétségbeesett, mi több, hisztériás hangja félbeszakította az idilli beszélgetést.

-         Sam, kérlek! – morgott ingerülten, miközben húzta maga után Nessie-t, akit a három vérfarkas követett. – Inkább kezdjük el a történetet, mert én ezekkel – itt a háta mögé bökött, nyilván „bátyjaira” utalva. – nem bírom sokáig egy fedél alatt! – Edward bizonyára kihallgatta Jacob gondolatait, mivel felnevetett Quillel, Embryvel, és Seth-tel együtt.

-         Ejnye Jake, hárman képesek kifektetni téged potom fél óra alatt? – röhögött Emmett. – Ez az, srácok, szép munka!

-         Nessie-t nem is számoltad – mormolta Jake sötéten. Nessie ártatlanul nézett körül a házban. Ha már Renesmeé ártatlannak fest, akkor tényleg csintalanságot követhetett el.

-         Ajvé, jó ötletem támadt! – kiáltott fel Seth, mire Jacob rögtön felnyögött, és kezébe temette arcát. Jól ismerte Seth-et, hiszen a „jó ötlet” nem más volt, mint… - Alapítsuk meg a JKB-t! A „Jacob-Kikészítő-Brigádot!”

Ezen mindenki jót derült, bár Sue leszidta fiát, hogy mégis hogyan viselkedhet így előttünk, de mi csak a fejünket csóváltuk. Seth-től ez volt a természetes. Számomra legalábbis.

Azonban Jacob felvetése, mi szerint ideje lenne megtudnunk a részleteket, nem hagyott bennünket nyugodni, így Carlisle a rá jellemző higgadt udvariassággal megnyitotta a tárgyalást.

-         Jacobnak annyiban igaza van, hogy érdekelnek bennünket bizonyos részletek az idegen vámpírokat illetően…

-         Ó, jó, hogy ma érkeztetek, ugyanis hajnalban Jared tárgyi bizonyítékot talált – jegyezte meg Emily.

-         Tárgyi bizonyítékot vámpírok létezésére? – hördült fel Rosalie. – Úgy érted, emberi holttestet?!

-         Nem, dehogy – intette le őt Sam gyorsan, mielőtt kitört volna a Rosalie-hisztéria. Biztosan Sam is emlékezett rá, mennyire veszélyes Rose, ha bedühödik, márpedig a vámpírok lelepleződése első számú pont volt a feketelistáján. – Az egyik vámpír elhagyott egy zsebkendőt. Fogalmunk sincs, miért lehetett nála, elvégre a vámpírok nem túl gyakran szoktak orrot fújni…

-         Zsebkendőt? Ez érdekes… - motyogta Jasper. Láthatóan törte a fejét valamin, de hogy min, azt senki sem tudhatta. Pardon, Edwardon kívül senki.

-         Biztosan valami emléktárgy lehet… megnézhetnénk? – kérdezte Carlisle udvariasan.

-         Természetesen, máris idehozatom – biccentett Sam, és ezzel egy időben Jared már el is indult kifelé, gyors búcsúcsókot váltva barátnőjével. – Magáról a történetről szerintem mindent tudtok. Vámpírok grasszálnak La Push környékén, méghozzá ismerősök, mivel Paul, Seth, és a többiek is azon a véleményen vannak, hogy találkoztak már ezzel a különös… illategyveleggel. – Érzékelhető volt a hangján, hogy udvariaskodik, hiszen a vérfarkasok számára istentelenül büdös volt a vámpírok illata. – De ami megdöbbentő, az az, hogy egyáltalán semmi nem utal a táplálkozásukra. Vagy nagyon messzire vadásznak, vagy ők is vegetáriánusok, pont, mint ti. De a Volturit elképzelve ezt lehetetlen elhinni.

-         Valóban… szerintem sem vegetáriánusok, csupán kerülik a feltűnést. Hiszen tudnak a létezésetekről – bólintott Edward, mire mindnyájan kénytelenek voltunk egyetérteni vele.

-         Van már valami tervetek, hogyan hatástalanítjátok a betolakodókat? – érdeklődött Paul. Gondolhattam volna, tiszta Emmett. Mindig csak a dolgok harcias oldalán jár az esze.

-         Először mindenféleképpen beszélni fogunk velük, hogy megtudjuk a konkrét szándékukat. Remélhetőleg nem lesz szükség erőszakra, de természetesen ez is egy lehetőség – felelt Carlisle. Jasperről és Emmettről sütött, hogy nem értenek vele egyet, és Rosalie, Edward, valamint Jacob sem tűnt olyan nyugodtnak, mint Carlisle. Egyedül Esme és Alice öltöttek magukra nyugalmat. Hogy én hogyan festhettem, el sem tudtam képzelni.

Diskurzusunkat Jared szakította félbe, aki magától tisztes távolságra eltartva hozta a vámpírok tárgyi bizonyítékát, a zsebkendőt. A darab selyemből készült, igen szép, hímzett darabnak tűnt, és láthatóan ősrégi volt, bár kifogástalan állapotban maradt meg az utókor számára. A zsebkendő sarkában egy aprócska betű díszelgett: D.

-         D? Mégis ki lehet az? A tulajdonosának a monogramja? – kérdezte kíváncsian Alice, és közelebb hajolt, hogy megfoghassa a tárgyat, ezzel látomást kicsikarva magából. Azonban ez nem vált be, hála a vérfarkasoknak, így Alice pár pillanat után durcásan eresztette le a kezét, és mély hallgatásba süppedt.

-         Fogalmam sincs. D. Volturi, vagy bármi más… ez nem nagyon segít – vallotta be Jasper, azonban ezzel Esme korántsem volt így.

-         Carlisle, te… ti is érzitek? – rebegte izgatottan, és mélyet szippantott a zsebkendőt körülvevő aromából.

-         Mit kellene éreznünk, Esme? – fordultam felé ledöbbenten. Nem számítottam arra, hogy Esme visz közelebb minket a tulajdonoshoz.

-         Én ismerem ezt az illatot, és a fiam emlékére mernék esküdni, hogy nem a Volturival állunk szemben – jelentette ki határozottan, csillogó szemekkel a nő.

-         Hogyan?! – hördült fel egyszerre az egész társaság. Micsoda?! Hogy nem a Volturi? Hát akkor ki ólálkodik itt a közelben? Edward elkerekedett szemmel bámult Esmére, és elmosolyodott.

-         Ez annyira lehetetlen, de mégis… - suttogta, és átvette a monogrammal ellátott szövetdarabot, hogy megvizsgálhassa. Hirtelen csapott meg az illat, ami nem más volt, mint a jól ismert, és vámpírlétem egyik kulcsfontosságú jelenetében főszerepet játszó édeskés jázminillat*…

* Visszautalás a Shooting Star 48. fejezetére: Jázmin helyett Frézia.^^

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés