(Edward szemszöge)

"Azt állítja, hogy ő a párod." Csak ez az 1 mondat foglalkoztatott egész végig. Miután kimondta ezt a bizonyos mondatot Carlisle leraktam a telefont és bevetettem magam a kocsimba. A kórház felé végig ezen gondolkoztam."Azt állítja, hogy ő a párod." Ez lehetetlen. Hogy lehetne ő a párom? Ő ember. Én vámpír. Nem is ismerem. És... Nem. Mikor megérkeztem a kórházba Carlisle irodája felé rohantam. Kopogtatás nélkül rontottam be a szobába.

-Hanyas kórterembe van? Felkelt már?-kérdeztem udvariatlanul. E z nem rám vall. De eme helyzetben ki tudna dzsentleman maradni?

-A 322-esben. Nemrég kelt fel. Nem engedtem be hozzá senkit se. Jobb félni, mint megijedni.-mondta mosolyogva Carlisle.

Hogy tud még ilyenkor is mosolyogni? Irigyeltem ezért. Én mindig is túl komoly voltam. Sose tudtam önfeledten szórakozni. Elrohantam a 322-es kórterem felé. Óvatosan bekopogtam, majd benyitottam.

És akkor megpillantottam őt. Ezt a gyönyörűséges tündért. Kisírt szemei ellenére, pompázatosan festett. Mintha megdobogtatta volna halott szívem. Valami hihetetlen érzés terítette be az egész énem. Szóval ilyen lenne a szerelem? Még káprázatosabb, és csodálatosabb, mint amilyennek képzeltem. De mikre gondolsz Edward? Szedd össze magad. Hisz te vámpír vagy, míg ő 1 ember.1 törékeny kis ember. De mégis vonzott benne valami. Nem tudom meghatározni, hogy mi, de mégis valami megmagyarázhatatlan dologból kifolyólag úgy éreztem, hogy mi összetartozunk. Összeállt bennem a kép, mégis szanaszét vagyok...Edward fejezd be! Ne felejtsd el azért vagy itt, hogy megtudd biztonságban van e a családod. Gondolj rájuk! Tartozol nekik ennyivel.

- Szia. Én Edward Cullen vagyok. Carlisle Cullen fia.-alapvetőnek tartottam, hogy bemutatkozzam, ha már így rátörök.

- Tudom, hogy ki vagy Edward. Hát te se emlékszel rám? Nem emlékszel az együtt töltött perceinkre?

A kérdései a lelkem legmélyéig hatoltak. Azt mondta a közös perceinkre. Voltak közös perceink? 1 ilyen angyalt biztos nem felejtenék el. Már csak a vámpír memóriám se engedné.

- Nem értem miről beszélsz...öm...-még a nevét se tudom. Szerencsére a segítségemre sietett.

- Bella.

Milyen gyönyörű név. A hangja beterítette az egész elmémet. Valami leírhatatlan, bizsergő érzés futott végig rajtam. Mi lehet ez?

-Tényleg nem ismersz meg?-alig hallhatóan kérdezte. Ha nem lennék vámpír, lehet meg se hallottam volna. Az arcán legördülő könnycseppek, fájdalommal töltöttek el. Muszáj volt megérintenem, átölelnem. A reakciómtól kissé meglepődött, de 1 köszönömmel jutalmazta. Az illata elvarázsolt. Az ölelése a mennyországba repített. Hogy hihettem, hogy eddig éltem? Ehhez az érzéshez viszonyítva eddig csak tengődtem. Most úgy éreztem a szerelem kapuját átlépve a boldogság világába csöppentem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés