Nem jött válasz az üzenetemre. Óra után hazahajtottam, és egyenesen a szobámba mentem, nem volt kedvem senkivel sem találkozni. Nekiálltam a leckének, de egyszerűen semmi másra nem tudtam figyelni, csak arra, hogy mikor csörren meg végre a telefonom. Különben is péntek volt, nem is kellett volna tanulnom. De akkor hogy tereljem el a figyelmemet? Talán fel kéne hívnom – gondolkoztam magamban Nem, nem fogom felhívni, biztos, hogy nincs nagyobb baj, és, ha megoldódott, akkor felhív. Bementem a fürdőbe, és beálltam a zuhany alá, hosszasan folyattam magamra a forró vizet. Ekkor Kurt Cobain hangját hallottam meg, a telefonom csöngött. Kipattantam a tus alól, és majdnem hasra vágódtam, annyira siettem.
- Emmett? – vettem fel lihegve a telefont.
- Nem, Angie vagyok – szólt bele a telefonba barátnőm. – Tudom, nagy csalódás, de kérlek, ne rakj le, még ha nem is vagyok félisten! – nevetett fel vidáman.
- Jaj, csak várom a hívását – magyaráztam mosolyogva. Az én félistenem. – De miért hívtál?
- Csak azt akartam megkérdezni, hogy nincs -e kedved velünk eljönni egyet piknikezni? – kérdezte Angie mézédes hangot felvéve.
- Kik lesznek még ott? – érdeklődtem, s ezzel bele is egyeztem. Jó lesz egy kicsit kikapcsolódni, még ha ezt ebben a mindig zöld környezetben is teszem.
- Mike, Lucy, Jarry, Matt, Eva… – kezdte Angie sorolni a neveket, közben én visszamentem a fürdőbe és megtörölköztem.
- Hol találkozzunk? – kérdeztem, miután befejezte a felsorolást.
Mike talált egy tök cuki helyet, nem messze a várostáblától – felelte. – A várostáblánál találkozunk, mondjuk egy óra múlva.
- Oké, ott leszek – motyogtam egyhangúan.
- Hozhatod a félistenedet is – vihogott Angie. Csak így hívta őt.
- Nem hiszem, hogy jönne, nem ér rá – válaszoltam keserűen.
- Na, mesélj! – Tényleg ismer, de nem mondhatom el neki.
- Majd elmondom, de most készülök – tereltem a témát. – Szia!
- Tudod, hogy ennyivel nem úszod meg – felelte ő komoran, de én kinyomtam, és a szekrényem elé léptem.

Az elmúlt hónapokban Alice és Bella heti rendszerességgel vásárolni vittek. Így jelentősen meggyarapodott a ruháim száma. Mind barna és éjkék ruhákat vettek nekem, és nem engedték, hogy én fizessek, persze ezt szóvá is tettem, de Alice csak annyit mondott, hogy nekik a pénz csak játék, ez is csak felhalmozódott az évek során. Sóhajtva elővettem egy sötétkék farmer miniruhát, ami végig gombos volt. Mivel Forksba is beköszöntött a nyár, nem kellett a vastag harisnya, a lábamat egy szellős szandálba bújtattam, és kifésültem a hajamat. Leszaladtam a konyhába, és kiírtam anyának, hogy hova mentem, majd kocsiba pattantam és elindultam. Amikor odaértem, Angie és a többiek már ott voltak. Nagyon jól éreztem magam, Angie hozott magával egy csomó szendvicset, egész délután nevettünk és hülyéskedtünk. Már vaksötét volt, amikor úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. Elbúcsúztam a többiektől, és beültem a kocsimba, a telefonomra néztem, de nem volt semmi, sem egy üzenet, sem egy hívás. Beütöttem a jól ismert számot, majd vártam. Kicsöngött, de senki sem vette fel. Csalódottan hazahajtottam, majd a szobámba baktattam, és az ágyra dobtam magam. Nem hiszem el, hogy megint ez történt. Mitől változott meg ennyire? – kérdeztem magamtól, és zokogni kezdtem. Már lassan kezdek beleunni abba, hogy őmiatta sírok. Álomba sírtam magam, szörnyű rémálmaim voltak: egy erdőben futottam, valami vagy valaki elől, és nagyon féltem. Felriadtam, patakokba folyt rólam az izzadság, elővettem a telefonomat, reggel nyolc órát mutatott. Kelletlenül kikászálódtam az ágyból, és bementem a fürdőbe, levetettem a tegnapi ruhákat, és valami kényelmesbe bújtam, majd lementem a konyhába.

- Jó reggelt! – köszönt anya vidáman.
- Neked is – feleltem egyhangúan. Mi a jó ebben a reggelben?
- Mi a baj kicsim? – kérdezte anya miközben elém rakta a reggelit. – Rosszul aludtál?
- Hát, ja, nem volt épp egy kellemes éjszakám.
- Hát igen, hamarosan jönnek a piros napok – nézett anya sokat mondóan a naptárra. – Remélem – tette hozzá epésen.
- Örülök neki, hogy ennyire figyelemmel kíséred a ciklusomat – morogtam gúnyos hangon.
- Ne pimaszkodj, kisasszony! – rót4 meg anya szigorúan. – Az anyád vagyok, és míg az én házamban élsz, az van, amit én mondok
- Jaj, istenem, bárcsak… – sóhajtottam fel keserűen.
- Bárcsak mi? Mondd végig! – húzta fel a szemöldökét.
- Bárcsak eltűnhetnék végre innen, ebből az átkozott házból, és ebből az átkozott városból, csak ennyi – kiabáltam mérgesen, és felrohantam a szobámba.
- Becsaptam a szobám ajtaján, és az ágyra vetettem magam. Tajtékzottam dühömben, olyan voltam, mint egy ötéves, aki éppen a dackorszakát éli. Elegem volt mindenből és mindenkiből.
Emmett, miért nem hívsz? – kérdeztem magamtól, s közben a telefonomat néztem. Felhívom – döntöttem el, és már tárcsáztam is. Kicsöngött, és minden egyes csöngésnél hevesebben dobogott a szívem.
„Itt Emmett Cullen telefonja! Nem érek rá személyesen beszélni, de a hangrögzítő készségesen meghallgat.” – hallottam meg az üzenetrögzítőjét. Dühösen dobtam az ágyra a mobilomat. Lehet, hogy az elkövetkező nehéz napok teszik, de egyre mérgesebb lettem. Ha nem veszi fel, hát elmegyek hozzá. Nem teheti ezt velem, ha szakítani akar, akkor legalább nézzen közben a szemembe. Felpattantam, és a szekrényem elé álltam, egy rövid farmer, és egy vékony ujjatlan póló mellett döntöttem. Miután felöltöztem, és a szandálom is rajtam volt, felkaptam a slusszkulcsokat, és lerohantam a lépcsőn.
- Megtudhatnám, hogy hova sietsz ennyire?
- Angie-nél hagytam a mobilom- kiáltottam vissza a vállam fölött. – Ne aggódj, sietek vissza.

Szélsebesen száguldottam, közben a telefonom folyamatosan csöngött. Alice hívott, persze tudta, hogy megyek, meglátta. De nem érdekelt, látnom kellett őt. Leparkoltam a ház előtt, és futva mentem a bejárati ajtó felé, ami kinyitódott, és Bella jelent meg benne.
- Lizzy, menj haza! – mondta ridegen.
- Mi történt Bella? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
- Nem vagy most biztonságban itt – felelte válasz helyett.
- De miért nem? Tudom, hogy ti nem bántanátok – erősködtem.
- Mi nem is, csak… – kezdte halkan, ekkor egy állati morgást hallottam, és egy hatalmas csapódást, majd Emmett fájdalmas nyögését.
- Emmett! – kiáltottam, és nem tudom, hogy, de kikerültem az előttem álló Bellát.

A nappaliba érve, a szám is tátva maradt, minden romokban hevert, a padló feltörve, a kanapé kettéhasítva, a falak berepedve.
- Édes istenem! – sikítottam, amikor megláttam a földön fekvő Emmettet. Odafutottam, és letérdeltem hozzá.
- Lizzy, menj el! – nyögte alig hallhatóan. – Megöl téged.
- Nem megyek sehova – mondtam határozottan, majd végigsimítottam az arcán, csupa kék- zöld folt volt, az ajkai felrepedve, szörnyű látvány volt. – Ki öl meg? – kérdeztem, ekkor meghallottam egy állatias morgást, és a hang irányába kaptam a fejem.

Edward és Jasper egy férfit fogtak le, aki tajtékzott dühében. Végignéztem az idegenen, a ruhája szakadt volt és véres, majdnem olyan magas és izmos volt, mint Emmett, a félhosszú szőke haja véresen lógott az arcába, és a szemei… Te jó ég, a szemei karmazsinvörösen izzottak.
- Fenséges illatod van – motyogta az idegen. – Innom kell – üvöltötte, de még így is gyönyörű hangja volt. Megpróbált kiszabadulni a fogva tartói szorításából.
- Jasper, csinálj már valamit! – kiabálta Alice kétségbeesve.
- Ne, nem akarok megint elájulni – ordította a férfi, de a következő pillanatban, ernyedten esett össze.
- Na, most egy pár percig nyugtunk van – sóhajtott fel Esme. – Lizzy, nem esett bajod, ugye?
- Nem, jól vagyok – feleltem kótyagosan. – A francokat, nem vagyok jól, mi a fene folyik itt?
- Gyere velünk, mindent elmondunk! – nyújtotta felém a kezét Carlisle. – Emmett, gyere te is!
Ránéztem szerelmemre, akinek a szemében mérhetetlen fájdalmat és megbánást láttam. Elfogadtam Carlisle felém nyújtott kezét, és besétáltam vele a konyhába, majd leültünk az asztalhoz. A családfő keresztbe fonta a hosszú, hófehér ujjait, és gondolkodva nézett a semmibe.
- Lizzy, ez a férfi a nappaliban egy újszülött – kezdte komoly hangon.
- Hát, nem éppen úgy néz ki – húztam fel a szemöldököm.
- Mi így nevezzük a frissen átalakult vámpírokat, kedvesem – magyarázta mosolyogva Esme.
- Szóval ő egy új vámpír? – kérdeztem meglepve. – De a szemei vörösek.
- Igen, mint minden újszülöttnek, és annak aki… – magyarázta Emmett halkan, de nem fejezte be a mondatot.
- Akik emberi vérrel táplálkoznak – fejezte be Carlisle a fia félbehagyott mondatát.
- Hát ez… ez érdekes – dadogtam mereven bámulva a falapot magam előtt.
- Érdekes? Lizzy, egy vérszomjas vadállat van a másik szobában, te meg csak annyit mondasz, hogy érdekes? – fakadt ki Emmett.
- Mit vársz? Rettegjek? – kérdeztem vissza már én is dühösen. – Ha elmondtad volna, nem aggódtam volna magam fél hülyére. Azt ígérted, hogy most már mindent elmondasz nekem! Mindent, de látom, hogy nem érek annyit neked.
- Lizzy, értsd meg kérlek! – guggolt le elém Emmett, és a szemeimbe nézett. – Nem akartam, hogy veszélybe kerülj, kicsim.
- Ha tegnap elmondod, hogy mi van, akkor nem jövök ide, hanem türelmesen megvárom, amíg… amíg megoldódik ez a helyzet – böktem a fejemmel a nappali felé.
- Sajnálom – hajtotta a fejét a combomra, majd hirtelen felkapta. – Az illatod most olyan más – mondta, miközben beleszagolt a levegőbe.
- Más? – húztam fel a szemöldökömet. – Hogyhogy más?
- Intenzívebb – lépett be az ebédlőbe Edward mosolyogva. – Mert tisztul a vére.
- Ó… ó – pattant fel Emmett hirtelen. – Az jó – mondta végül, és egy féloldalas mosolyra húzta a száját.
Levy hamarosan magához tér – hallottuk meg Alice hangját. – De most egy kicsit nyugodtabb lesz.
- Szerintem akkor is el kéne menned – nézett rám kérlelő tekintettel Emmett, mire én dacosan megráztam a fejem
- Majd én vigyázok rá – állt mellém Esme, és átkarolta a vállam.
- Ki változtatta át? – kérdeztem csendesen, miközben a nappaliba mentünk.
- Nem tudjuk pontosan, Alice látomása után az erdőbe futottunk, és megtaláltuk – felelte Esme nyugodtan. – - Már a transzformáció végső stádiumában volt, tegnap tért magához, éhesen és dühösen.
- Miért dühös?
- Gondolj bele, drágám! – mosolyogta angyalian Esme. – Ha te háromnapi fájdalom után arra ébrednél, hogy már nem dobog a szíved, és fájdalmas kaparás van a torkodban, arról nem is beszélve, hogy mindent másképpen látsz, te mit éreznél?
- Dühöt és félelmet – csúszott ki a számon, mire Emmett mellettem felmordult.
- Levy, hallasz engem? – térdelt Carlisle a földön fekvő férfi mellé. – Biztonságban vagy, nem kell félned semmitől. Hamarosan elviszünk vadászni, és csillapíthatod a szomjúságodat.
- Éget és kapar – nyögte a férfi rekedten, majd rám kapta a fejét. – Ő nem vámpír, és az illata isteni.
- Jobb, ha befogod az orrodat öcsi, addig, amíg le nem szabom! – mordult fel Emmett mellettem.
- Te hogy bírod, hogy mellette állsz, és nem iszol belőle?
- Levy, ezt meg lehet tanulni. Te is meg fogod – mondta kedves hangján Esme.
- Segítetek nekem? – nézett fel a családfőre, és én megint megláttam a csillogó piros szemeit. – Én… nem… – nyelt egy hatalmasat –, én nem akarom bántani ezt a lányt, de az illata – Újabb morgás, mire én megfogtam Emmett kezét és megszorítottam.
- Megpróbálok nem túl íncsiklandozó lenni – mondtam mosolyogva, mire Levy is felkacagott.
- Vicces vagy – motyogta rekedten –, és szép – nézett rám, és én a piros szemektől megrettenve léptem közelebb Emmetthez, aki védelmezően a dereken köré fonta a karját.
- És foglalt – sziszegte szerelmem mérgesen.
- El kell vinnünk vadászni – szólalt meg Jasper. – Emmett, Edward és én elmegyünk vele.
- Mi addig rendbe hozzuk a házat – pattant fel Alice. – Nem lesz semmi gond, degeszre issza magát – mosolyogta vidáman.
Miután a fiúk elmentek, Alice, Bella és Esme eszeveszett gyorsasággal rohangászni kezdtek, olyan gyorsak voltak, hogy csak egy összemosódott vonalat láttam. A mellettem álló Carlisle-ra sandítottam.
- Tudok segíteni valamiben? – kérdeztem bizonytalanul.
- Nem hiszem, hogy fel tudnád venni velük az iramot – mosolyodott el. – Sőt, én sem hiszem, hogy képes lennék rá.
- Hát, elég gyorsak – ingattam a fejem.
- Amúgy, hogy érzed magad? – nézett rám Carlisle.
- Már jobban, hogy tudom, hogy Emmett jobban van – feleltem mosolyogva.
- Ennek örülök, de én nem arra gondoltam – rázta meg a fejét.
- A képességemre gondolsz? – kérdeztem. – Gyere, megmutatom! Sokat gyakoroltam az elmúlt hónapokban – mondtam büszkén.

Kimentünk az udvarra, én pedig leültem a még egy kicsit nedves fűbe, lábaimat magam elé tettem, és lecsuktam a szemem. Egyenletesen lélegeztem, és koncentrálni kezdtem, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egy kis napsütés és meleg. Hamarosan megéreztem a meztelen vállamon, hogy a nap meleg sugarai gyengéden simogatják. Kinyitottam a szemem, és felnéztem az előttem álló férfira.
- Ez fantasztikus, Lizzy – csapta össze a kezeit Carlisle. – És az ellenkezője is megy?
- Persze, csak az sokkal bonyolultabb – hajtottam le a fejem, mert eddig vihart csak akkor tudtam produkálni, ha Emmett a közelemben volt. – Ehhez Em segítsége is kell – motyogtam pipacsvörösen.
- De ha mérges vagy, akkor is megy, vagy ha szomorú – ült le elém Carlisle. – Elvégre tegnap este nemhiába patakzott az eső, annak ellenére, hogy békés időt jósoltak.
- Igen, akkor is megy – feleltem halkan. – De nem szeretek szomorú lenni.
- Egyikünk sem szeret, Lizzy – felelte a családfő, ekkor megcsörrent a telefonja a zsebében. – A kórház az – mondta komolyan. – Tudom, hogy nagy kérés, de be kéne mennem, és napsütésben ez…
- Nagyon szívesen csinálok neked rossz időt – vigyorogtam, és becsukott szemmel előidéztem a reggeli veszekedésemet anyával, pillanatok múlva hideg esőcseppeket éreztem meg a bőrömön.
- Hálás vagyok, Lizzy – húzott fel Carlisle mosolyogva.
- Túl sokat dolgozol – feleltem komoran.
- Ez az életem – jött az ugyanolyan komor válasz.
- Elmondod egyszer, hogy miért pont orvos lettél vámpír létedre? – kérdeztem, miközben a házba értünk.
- Egyszer el fogom, de most sietek – válaszolta kedvesen, majd elkapta Esmét, és egy apró csókot adva az ajkaira elviharzott.
- Ne segítsek valamiben? – kérdeztem a csíkoktól, mert azonosítani sem tudtam, hogy ki kicsoda.
- Te csak ülj le ide, és élvezd a műsort! – jelent meg Alice mellettem egy kisebb fotellel, amit úgy tartott, mintha az csak egy papír lenne.

Engedelmesen belekuporodtam, és figyeltem, ahogy a nappali egyre lakhatóbb lesz, de egy idő után elfáradt a szemem abban, hogy a szélsebesen száguldozó csíkokat néztem. Elaludhattam, mert egyszer csak arra ébredtem, hogy egy hideg kéz ér az arcomhoz. Kinyitottam a szemem és megláttam Emmett mosolygó arcát.
- Ébresztő Csipkerózsika! – vigyorgott szélesen.
- Levy? – néztem körül, és megláttam a szoba legtávolibb pontjában üldögélő férfit.
- Kicsit jobban érzi magát, most, hogy ivott – felelte Jasper. – De nem merjük közelebb engedni hozzád.
- Oké, most én érzem magam ramatyul, mert ekkora kísértés vagyok – hajtottam le a fejem szomorkásan. – Én is szeretnék neki segíteni – mondtam, mire ő elgondolkozott.
- Nem – mordult fel Edward, aki most lépett be az ajtón, és egyenesen Jasperre nézett. – Jasper, nem.
- Csak egy gondolat volt – magyarázkodott Jasper mosolyogva.
- Milyen gondolat? – kíváncsiskodtam.
- Olvastad A kis herceget, Lizzy? – kérdezett vissza Jazz.
- Igen, de miért… Ó, értem – kapcsoltam. – Én benne vagyok, ha ez segít.
- Az teljesen ki van zárva – morogta Emmett mérgesen. – Ez kész öngyilkosság.
- Ugyan már, hisz itt vagy te nekem, ha valami baj lenne, akkor megvédenél – simogattam meg szerelmem komor arcát.
- Akkor is veszélyes – kontrázott Edward.
- Szeretem a veszélyt – néztem rá csábosan Emmettre, aki halványan elmosolyodott.
- Bolond vagy – suttogta szinte hangtalanul.
- Tudom – feleltem vissza épp olyan csendesen, majd felálltam és körülnéztem. – Ez szép munka, csajok – bólintottam elismerően, amikor megláttam, hogy már majdnem mindent megjavítottak.
- Akkor kezdhetjük? – nézett rám Jasper.
- Naná – álltam elé. – Mit is kell pontosan csinálnom?
- Menjünk ki az udvarra – fogta meg a karom Emmett és kivezetett.

Kiérve Emmett mögém állt, és a csípőmre tette a kezeit. Hamarosan Levy is kilépett, és a lehető legmesszebb állt meg előttem, mögötte Edward volt.
- Levy, figyelj rám! – lépett mellé Jasper. – Küzdened kell a szomjúság ellen! Gondolj arra, hogy nem szabad megölnöd őt!
- Nem is ajánlom! – morogta Emmett mögöttem.
- Hallgass! – suttogtam.
- Emmett lépj el mögüle, hadd hozza ide a szél az illatát.
Emmett követte az utasítást, egy pár centire mellettem állt meg, folyamatosan Levyt figyelte, aki beleszimatolt a levegőbe, és a torkához kapott.
- Koncentrálj! – mondtam alig hallhatóan, tudva, hogy úgyis meghallja, mire ő egyenesen rám nézett. A szemei most is megrémíttek, de nem mozdultam egy tapodtat sem.
- Milyen bátor kislány – mosolyogta Edward.
- Kislány? – néztem rá mérgesen.
- Levy, érzem, hogy félsz. Nincs mitől – tette a férfi vállára a kezét Jazz.
- Oké, nem hiszem, hogy tovább bírnám – hajtotta le ő a fejét. – Nem mehetnénk el megint vadászi?
- De igen – felelte Edward, és megindult előre. – Szerintem elég leszek én és Jasper – nézett rá Emmettre.

Bementünk a házba, Emmett leült a tévé elé, én pedig Bella mellé álltam, aki épp a képeket rakodta vissza a frissen visszafúrt polcokra. A képeket nézegetve, megakadt a szemem egy szőke lányon.
- Bella, ez ki? – kérdeztem a földöntúli szépségre mutatva.
- Ő Rosalie – nézett rám komoran.
- Rosalie – vettem a kezembe a képet csodálkozva. – Hiszen ő gyönyörű.
- Igen, az, de nem csak a külcsín számít – szólalt meg közvetlenül mögöttem Emmett.
- Nem is értem mit látsz bennem, utána? – kérdeztem, miközben le sem vettem a szemem a szőke szépségről.
- Lizzy, te ezerszer szebb vagy – fordított maga felé Em.
- Nem hiszem – ráztam meg a fejem. – Emmett, van neked szemed? Ő tökéletes.
- Nem, közel sem tökéletes – szólalt meg Bella. – Rosalie ugyan gyönyörű, de a szíve kőből van. Még ha a mi szívünk nem is dobog, legalább érez.
- De én…– kezdtem volna, de akkor megszólalt a zsebemben a telefonom. Ránéztem a kijelzőre, majd nagy sóhajjal felvettem. – Igen,anya?
- Kicsim, jól vagy? – kérdezte anya remegő hangon.
- Jól, de miért? – válaszoltam ijedten. – Valami baj van?
- Nincs baj, csak most hallottam a rádióban, hogy valami félelmetes bestia garázdálkodik az erdőben – hadarta el egy szuszra.
- Én biztonságban vagyok – bújtam hozzá az én nagy mackómhoz. – Itt vagyok a Cullen házban.
- Igen? – lepődött meg anya. – Beszélhetnék Esmével?
- Persze – mondtam fejcsóválva, és odanyújtottam a telefonom a mosolygó Esmének.
- Ott tartottunk, hogy nem vagy magadban biztos – mondta hirtelen Emmett, és a karjaiba kapott. – Anya, ha keresik Lizzyt, mondd meg, hogy elfoglalt! – mondta vigyorogva, és felfutott velem a szobájába. – Addig, amíg még lehet – suttogta, és az ágyra fektetett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés