Az Emmettel töltött csodálatos órák után, elaludtam, és az álmok világában, szebbnél szebb perceket töltöttem. Forgolódtam, és kerestem az a kőkemény, és jéghideg testet, ami mindig megnyugtatott, mellette éreztem, hogy biztonságban, vagyok. De nem találtam, ezért kinyitottam a szemeim, és a hirtelen jött fény miatt gyorsan vissza is hunytam, majd pár újabb kísérlet után sikerült teljesen kinyitni őket, és körbe tudtam nézni. Az én plüssmacim sehol nem volt, kipattantam az ágyból, de akkor rájöttem, hogy nincs rajtam ruha, mire fülig pirultam, még akkor is ha tudtam, hogy senki sem lát. Magamra kaptam a kezemhez a legközelebb eső ruhadarabot, majd megkerestem a bugyimat. Emmett pólójában, nevetségesen nézhettem ki, mivel a térdemig ért, de nem érdeket. Leballagtam a nappaliba, ahol szembe találtam magam, az egész Cullen családdal.
- Sziasztok – motyogtam halkan, és a konyhába mentem, mert íncsiklandozó illatok jöttek onnan. Emmett pedig mosolyogva az asztalra rakta a gőzölgő tojásrántottát. – Ez az enyém? – kérdeztem meglepve?
- Nem hiszem, hogy én, vagy a családom bármely tagja megenné – felelte pimaszul vigyorogva.
- Nem úgy értem – magyaráztam mosolyogva. – Ezt te csináltad? Nekem?
- Igen – húzta ki magát büszkén, mire én a nyakába ugrottam, és nyomtam egy hatalmas puszit az arcára.
- Köszönöm – mondtam mosolyogva, majd leültem, és boldogan nekiálltam a reggelinek. Nagyon jól esett, hogy a szerelmem, csak nekem csinált ételt. Tágra nyílt szemekkel figyelte ahogy eszem. Te atya ég, ez milyen sós.
- Na milyen? – kérdezte türelmetlenül.
- Finom – feleltem mosolyogva, nem bánthatom meg, hisz annyi szeretettel csinálta.
- Túl sós – hallottam meg Edward hangját a nappaliból. Hát persze, a gondolataim, a fenébe. Ránéztem Emmettre, aki mérgesen toppantott a lábával, olyan édes.
- De finom – erősködtem harciasan. – Edward, nem hiszem, hogy a te véleményedet kérte ki – kiabáltam mérgesen. – És különben is, csak egy kicsit sós – ingattam a fejem, nem, nagyon sós, szinte ehetetlen.
- Nagyon – mérgesített tovább Edward. Na megállj, felpattantam, és berohantam a nappaliba, egyenesen elé állva.
- Edward Cullen, ha nem fejezed be, én… én… – kiabáltam kikelve magamból, és éreztem, hogy forogni kezd velem a világ. A következő pillanatban, egy villámlást láttam, majd a sötétség felé, kezdtem el zuhanni.
- Lizzy, nyugodj meg, mindjárt elájulsz – halottam közvetlen közelről Jasper hangját, de a sötétség arra már ellepett.
- Lizzy – hallottam még Emmett kétségbeesett hangját.

Arra ébredtem, hogy egy puha ágyban fekszem, de a szemeimet nem tudtam kinyitni.

- Emmett, sajnálom, én nem tudtam… – hallottam meg Edward halk hangját.
- Sajnálhatod is – morogta szerelmem mérgesen. – Ezért még számolunk.
- Nem az ő hibája – végre sikerült kinyitnom a szemem. – Én húztam fel magam, de már jól vagyok – mosolyogtam, és bizonytalanul felültem.
- Lizzy, kérlek, ne haragudj rám – nézett rám Edward bűnbánó arccal.
- Nem haragszom – mosolyogtam rá. – De majd ha kint leszel, biztos lehetsz benne, hogy megcsapatlak egy villámmal, úgy sem lesz semmi bajod – kuncogtam fel.
- Meg is érdemlem – motyogta ő.
„Mártír” – sugalltam fel gondolatban, mire Edward halványan elmosolyodott.
- Carlisle, mindjárt jön – lépett be Esme aggódó arccal. – Lizzy, jól érzed magad? – kérdezte, és leült mellém, olyan gondoskodó.
- Persze, már kutya bajom. Nem kellett volna egyszerre dokit hívni – feleltem fejcsóválva.
- Akkor is, jobb, ha megnéz – erősködött szerelmem, és visszafektetett.
- Lizzy, tényleg jól vagy? – kérdezte Levy aggódva.
- Igen, köszöni remekül – válaszolt helyettem Emmett, milyen féltékeny, még mindig. – De most már vége a gyereknapnak, hagyjátok pihenni – mondta végül, és kiterelte a családot a szobából, szerelmem, pedig mellém feküdt, és gyengéden simogatni kezdte a hajam.
Nemsokára megérkezett Carlisle, és kiküldte Emmettet, hogy meg tudjon vizsgálni. Nem tudom, miért, hisz Emmett sokkal többet látott, mint a doki – ebbe a gondolata belepirultam. Miután végzett a vizsgálattal, előkészített egy injekciós tűt.
- Az meg minek? – kérdeztem remegve, utálóm a tűket.
- Egy vámpírokkal teli házban nem félsz, viszont egy kis tűtől megijedsz? – mosolyogta Carlisle. – Csak egy kis nyugtató.
- Minek nekem nyugtató? – kérdeztem, le nem véve a szemem a tűről. – Én tök nyugodt vagyok.
- Nem a nyugtalanság miatt kapod, hanem azért, mert túlhajtottad magad – felelte ő komolyan. – A képességed rengeteget kivesz belőled.
- Pedig, már olyan jól irányítom – motyogtam keserűen.
- Jól is irányítod, csak… nem tudom – rázta meg a fejét elgondolkozva, és egy gyors mozdulattal a felsőkaromba nyomta az injekciót, ami pillanatok alatt elnyomott.

Álmomban, az erdő sűrűjében voltam, vaksötét volt, és esett az eső, féltem, nagyon rettegtem, csak nem tudom, hogy mitől. Körbenéztem, de semmit sem láttam, hangosan kiabálni kezdtem Emmett nevét, de csak egy vérfagyasztó női nevetést halottam. Hirtelen kipattantak a szemeim, és ijedten körbenéztem. Akkor megláttam az aranybarna szempárt, amibe annyira szerelmes voltam. Mosolyogva bújtam szerelmem karjaiba, aki azon nyomkan szorosan átkarolt.

- Mennyit aludtam? – kérdeztem elnyomva egy ásítást.
- Majdnem másfél napot – jött a válasz, mire felkaptam a fejem.
- Jesszusom, anya, apa – ültem fel hirtelen, de megszédültem, és visszadőltem a párnák közé. – A fenébe, Carlisle doki, rendesen kiütött – ráztam meg a fejem.
- Legalább kipihented magad – mosolyogta szerelmem. – És Bella felhívta a szüleidet, hogy ne aggódjanak, mert itt vagy nálunk.
- Akkor jó – motyogtam, és kikászálódtam az ágyból, még mindig Emmett pólója van rajtam. – Szólnom kéne - Alice-nek, hogy… – kezdtem mosolyogva, mire az említett viharzott be a szobába, egy adag ruhával a kezében.
- Szia! – köszönt vidáman. – Örülök, hogy felkeltél, öltözz fel, mert Esme, és Levy vacsit csináltak neked – csilingelte, és a kezembe nyomta a ruhákat, majd a fürdő felé kezdett tolni.
- Hát nem édes ez a Levy gyerek – hallottam meg Emmett gúnyos hangját, amin elmosolyodtam.
Gyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, ami egy rövid farmerszoknyából, és egy ujjatlan toppból álltak, majd kifésültem a kusza tincseimet, és megmostam a fogamat, mosolyogva léptem ki a fürdőből. Emmett vigyorogva megindult felém, majd a karjaiba kapott, és a konyhába futott velem. Élveztem ezt a közlekedési módot, olyan felszabadító volt. A konyhába érve, az asztalhoz ültem, és mosolyogva vártam, az ételt. Esme, és Levy tényleg kitett magáért, és jóllakottan dőltem hátra a széken. Egyszer csak Alice táncolt be a konyhába.
- Mindjárt megérkeznek – csilingelte vidáman.
- Kik? – kíváncsiskodtam.
- A Denali klán – jött a vidám válasz.
- Aha, és azok kik? – vontam fel a szemöldökömet. – Lemaradtam valamiről?
- Ők egy hozzánk hasonló vámpír család – felelte Esme kedvesen. – Nagyon kedvesek, és ők is vegetáriánusok.
- Ez megnyugtató – kuncogtam fel. – És csak látogatóba jönnek?
- Nem, igazából miattad jönnek – lépett be Carlisle is.
- Miattam? – lepődtem meg.
- Lizzy, oka van annak, hogy te elájultál – vette át a szót Edward. – Eleazar szakértője a különleges képességű vámpíroknak, és a te eseted eléggé különleges.
- De én nem vagyok vámpír – motyogtam mérgesen. Még nem.
- Lizzy, ezt nem… – kezdte Edward keserű képet vágva.
- Jól van, jól van, befejeztem – vágtam a szavába, mire mindenki értelmetlenül nézett ránk. – Csak megint a fejemben kutakodott – magyaráztam egy műmosoly kíséretében.
- Hiszen ordítanak a gondolataid, főleg ezek – grimaszolta ő.
- Mindegy – legyintettem, és Carlisle felé fordultam. – Szóval akkor ez az Eleazar, mit is fog velem tenni?
- Igazából semmit – felelte ő komolyan. – Csak felméri az erődet. Mert az a sejtésem, hogy az erőd túl nagy az emberi testedhez képest.
- És mit fog kideríteni? – kérdeztem, félve a választól.
- Erre mindannyian kíváncsiak vagyunk cica – ölelt magához az én nagy plüssmacim.
Bementünk a nappaliba, és míg Emmett, Edward és Jasper a tévét kezdték el nézni, Bella és Alice kártyáztak, Esme és Levy pedig vadászni mentek, én Carlisle-t kérdezgettem erről a Denali klánról. Megtudtam, hogy a vámpírok között ritkaságnak számít az, hogy úgymond családba élnek, és még ritkább az, hogy nem emberi vérrel táplálkoznak. Eleazar, Kate, Tanya és Carmen, már évszázadok óta együtt élnek.
- És nincs párjuk? Mármint, ti mind párban éltek.
- Eleazar, és Carmen egy pár. De a többieknek, nincs – felelte Carlisle mosolyogva.
- Habár, Tanya sokáig fente a fogát Edwardra – kuncogott Alice, mire Bella felmordult. – És ez nem tetszett Bellának, egyszer majdnem verekedés is lett belőle.
- De legnagyobb bánatomra, Jazz megnyugtatta őket – szólalt meg Emmett nevetve. – Pedig, és még iszapot is biztosítottam volna – vigyorogta kajánul, mire én is felnevettem.
- Mai napig, ki nem állhatom azt a nőt – mérgelődött Bella.
- Még mindig féltékeny vagy? – kérdezte Edward mosolyogva, és egy apró csókot lehelt a kedvese arcára.
- A vámpír féltékenységnél, nincs rosszabb – dörmögte Emmett, és jelentőségteljesen rám nézett. – Szóval, megértelek Bells.
- Na ugye – felelte Bella vigyorogva.
- Én nem értelek titeket – ingatta a fejét Alice. – Én sosem lennék féltékeny Jasperre.
- Igen, mert a te férjed olyan mint egy pincsi – kacagott fel Emmett.
- Emmett ne hergelj – szisszent fel az említett.
- Na gyere ki a hóra öcsisajt – kacagott tovább Em, és felpattant.
- Csináljak havat – mondtam mosolyogva, oldva ezzel a feszültséget. Bevált, mert mindenki nevetésben tört ki.
- Elég érdekes lenne, ha a nyáron havazna – rázta meg a fejét Jasper, majd egy szúrós pillantást küldött a szerelmem felé. – Nem felejtem el – morogta.
- Remélem is – felelte Emmett hasonló hangnemben.
- Férfiak – forgatta Alice gúnyosan a szemeit.
Ekkor egy autó hangját hallottuk, meg, mire mindenki fészkelődni kezdett, lehet, hogy csak én képzelődtem, de mintha mindenki körém helyezkedett volna el. Halkan kopogtak, mire Carlisle az ajtóhoz sietett, és szélesre kitárta.
- A Denali klán – mondta vidáman, és barátian megölelte a belépő magas fekete hajú férfit. – Eleazar, kedves barátom. Köszönöm, hogy ilyen hamar idefáradtatok.
- Ez csak természetes – felelte, ő mély hangján, majd belépett, és követte őt három gyönyörű nő. – Na hadd lássam azt a különleges emberlányt.
- Hadd mutassam be Lizzyt – mutatott felém mosolyogva Carlisle.
- Jó napot! – köszöntem félénken.
- Szervusz Lizzy – lépett elém Eleazar mosolyogva. – Ők a családom, Carmen, Kate és Tanya.
- Micsoda felséges illat – szólalt meg a szőke vámpírlány, mire Emmett felmordult.
- Tanya, viselkedj – pirított rá a hosszú fekete hullámos hajú nő. – Szia Lizzy, én Carmen vagyok, és ez az elviselhetetlen nőszemély pedig Tanya.
- Örvendek – mosolyogtam, még mindig félénken.
- Én Kate vagyok – lépett elém a fekete egyenes hajú nő, majd megfogta a kezem. – Hmm… micsoda emberi energia. Ilyet már nagyon rég éreztem – mondta mosolyogva.
- Nekem mondod – kuncogott fel mellettem Emmett, mire én fülig pirultam.
- Edward, még mindig szívdöglesztő vagy – ugrott az említett nyakába Tanya.
- És még mindig nős – sziszegte Bella mérgesen.
- Ugyan már Bella, csak megölelhetem a régi barátomat – mosolyogta Tanya gúnyosan.
- Ja, de ne sokáig – köpte vissza Bella.
- A családunk még egy taggal bővült – szólalt meg Carlisle, miután mindenki üdvözölt mindenkit. – Esme, és Levy hamarosan megérkeznek a vadászatukról.
- Levy? – kérdezte Tanya csillogó szemekkel.
- Igen egy újszülött, pár hónapja találtunk rá az erdőben – magyarázta Alice.
- Újszülött, és ilyen nyugodtan ültök egy emberrel? – vonta fel a vastag szemöldökét Eleazar.
- Lizzy illatához, már hozzá szoktattuk – felelte Jasper nyugodtan.
- Túlságosan is – sziszegte halkan Emmett, mire én oldalba böktem.
- Kedveseim – halottam meg Esme kedves hangját. – Annyira régen láttalak benneteket.
- Te vagy Levy – Tanya kezet rázott a fiúval, majd meg is ölelte.

Milyen erőszakos egy nőszemély, rávetette magát szegény Levyra, mit egy cafat húsra, szánalmas – gondoltam magamban, mire Edward hangosan felkacagott.
- Mi olyan vicces Edward? – kíváncsiskodott Emmett, mire ő csak rám kacsintott, én pedig elvigyorodtam.
- Semmi, csak egy vicc jutott eszembe – vetítette Edward vigyorogva. – Majd elmondom.
Miután Levy, hivatalosan is be lett mutatva, Eleazar felém fordult.

- Akkor, megkérnélek, bemutatnád a képességedet? – kérdezte. – Igaz, Carlisle, elmondta a telefonban, de csak így tudom felmérni.
- Persze – mondtam, majd megindultam az udvar felé, a többiek pedig követtek. – Mit szeretnél, esőt, napsütést, havat? – kérdeztem vigyorogva.
- A vihar is megy? – kérdezte, mire én beharaptam az alsó ajkamat, és megint elpirultam, Emmett pedig hangosan felnevetett.
- Megy neki, csak segítséggel – felelte fulladozva Emmett, mire én mérgesen rámordultam.
- Hát akkor, legyen egy kis eső – bólintott Eleazar mosolyogva, mintha tudta volna.
Én biccentettem egyet, és becsuktam a szemem, megpróbáltam felidézni, valami szomorú történést, és a tegnap hajnali képek ugrottak be, a könnyeim kibuggyantak, és akkor megéreztem a hideg esőcseppeket a vállamon. Gyors mozdulattal, letöröltem az árulkodó könnyeket, és kinyitottam a szemem, egyenesen Edward szenvedő arcával találtam magam szembe.
„Edward, kérlek, ne néz így, mert mindjárt sírva fakadok.” – gondoltam gyorsan, mert éreztem, hogy a könnyek fojtogatják a torkomat.
- Sajnálom – mondta halkan, majd bement a házba, Bella pedig követte őt.
- Na mit gondolsz? – kérdezte Carlisle.
- Hatalmas erő – ingatta a fejét Eleazar. – Ilyent csak Jane-nél láttam. Ő is egy csiszolatlan gyémánt volt emberként, pont mint te.
- Ki az a Jane? – néztem rá kíváncsian.
- Ő a Volturi katonák legerősebb tagja, és Aro kedvence.
- Oké! Ki az az Aro, és mi az a Volturi? – ráztam meg a fejem összezavarodva.
- Barátom, te nem meséltél róluk neki? – kérdezte szemrehányóan Carlisle-ra nézve, aki csak némán megrázta a fejét.
- Jobb, ha most bemegyünk, és elmesélem – mondta halkan, és beindult.

Beérve, mindenki helyet foglalt a kanapé, és a fotelekbe, én egy székre akartam ülni, de Emmett az ölébe húzott, mire Levy halkan morgott valamit, mire Emmett csak felkuncogott. Mosolyogva megráztam a fejem, és szorosan a szerelmemhez bújtam.
- Szóval a Volturi egy ősi család Olaszországban – kezdte Carlisle komolyan. – Ők figyelnek ara, hogy betartsuk a szabályokat. Aro, az úgymond a fajuk királyának tekinti magát, mivel nagyon öreg, és tapasztalt vámpír, és persze a társai Caius, és Marcus. Ők hárman alakították a klánt – folytatta Carlisle komolyan, s közben végig az arcomat pásztázta, mivel érdeklődve biccentettem folytatta. – A Volturi had, nagyon erős, katonákból áll, és majdnem mindegyiknek van egy, vagy több különleges képessége. Mivel Aro előszeretettel gyűjti az ilyen vámpírokat, és majdhogynem legyőzhetetlen.
- Tudomásom szerint a Cullen gyerekek képességére is fente a fogát. Nemde? - vette át a szót Eleazar, mire Carlisle aprót bólintott.
- Vannak szabályok? – kérdeztem halkan, mire minkét férfi rám, majd Bellára nézett.
- Igazából csak egy van – mondta ő mosolyogva, és a kedvese karjaiba bujt. – Nem fedhetjük fel magunkat az emberek előtt, mert az életünkkel fizetünk érte.
- Azt hittem, hogy ti sérthetetlenek vagytok, és ezzel halhatatlanok is? – ráztam meg összezavarodva a fejem.
- Azok vagyunk, viszont egyféle képpen el lehet minket pusztítani – nézett rám komoly arccal Emmett.
- Hogyan? – szólalt meg az eddig csendben hallgató Levy is. Persze, hiszen még neki is újak ezek az információk.
- Ha széttépnek, és elégetnek minket – felelte Tanya alig hallhatóan, mire én visszafojtottam a lélegzetem.
- Na jó, ez nekem sok egy kicsit – mondtam, miután megint tudtam normálisan lélegezni. – Azt hiszem, hogy most én hazamegyek – motyogtam végül, és megindultam az emeletre.
- Emmett, beszélhetek veled egy kicsit – halottam meg Kate hangját.

Felérve Emmett szobájába, elkezdtem összeszedni a cuccaimat, közben az elhangzottakon gondolkodtam, leültem az ágyra, és a kezembe temettem az arcom egyszer csak egy halk kopogást halottam, a nyitott ajtó felé kaptam a szemem, és megpillantottam Levyt, amint félénken mosolyogva, áll az ajtófélfának támaszkodva.
- Bejöhetek? – kérdezte félénken.
- Persze – mondtam mosolyogva, mire ő belépett, és leült mellém az ágy szélére.
- Elszöktem, mert majdnem megfulladtam – kuncogta, ezzel Tanyára gondolva.
- Megértelek – kuncogtam fel. – Hogy vagy? – kérdeztem, és a már majdnem narancssárga szemeibe néztem.
- Nagyon jól – felelte ő. – És ezt csak neked köszönhetem.
- Ugyan – legyintettem szerényen.
- Nem tudom, hogy hálálhatom meg neked – motyogta maga elé nézve.
- Csak ne egy szarvassal – nevettem el magam, mert eszembe jutott, hogy Alice mondta, hogy miket tervezett.
- Alice elmondta? – kuncogott fel ő is. – Nagyszerű lány vagy Lizzy. Néha, irigylem Emmettet, sőt, nem csak néha – nézett rám mosolyogva.
- Levy – sóhajtottam fel keserédesen. – Te egy nagyon kedves, és aranyos ember… vagyis vámpír vagy, de….
- De te őt, szereted – fejezte be helyettem a mondatot keserűen, mire én csak bólintottam.
- Az életemnél is jobban szeretem – mondtam, szinte hangtalanul. – Még akkor is, ha tudom, hogy nem érdemlek meg egy ilyen fiút, mint Emmett – hajtottam le a fejem, és a szőnyeget kezdtem el tanulmányozni.
- Lizzy, ne mondj ilyen butaságokat – karolta át a vállamat, így közelebb húzott magához, de akkor megmerevedett, és elengedve, majd arrébb húzódott tőlem. – Szerintem Emmett is tudja, hogy mekkora kincset lelt benned, és biztos vagyok benne, hogy nem enged el maga mellől – mosolyogta végül.
- Remélem is – vigyorodtam el. – És ne csüggedj, te is megtalálod az igazit, és ki tudja, talán Tanya lesz az – biccentettem oldalra a fejem.
- Hmm… nem hiszem – felelte ő halványan elmosolyodva. – Nem hiszem, hogy találok egy olyan lányt mint… – itt elhallgatott, de én tudtam, hogy mi a mondat vége.
- Levy, én… – kezdtem szomorkásan, nem akarom megbántani, de az én szívem, csak Emmettért dobog.
- Tudom, tudom, Emmett – ingatta a fejét ő lemondóan.
- A nevemet hallottam – jelent meg az említett az ajtóban. – Ti most kibeszéltek engem?
- Igen, éppen azt vitatom Levy-vel, hogy milyen vagy az ágyban – ráztam meg grimaszolva a fejem.
- Remélem tanultál kisfiam – vigyorodott el ő, önelégülten.
- Ja, de adhatnék, pár tanácsot – vette fel a fonalat Levy mosolyogva, mire én felkuncogtam.
- Nem hiszem, hogy mondanál újat – kontrázott szerelmem, mire én meguntam, és felálltam.
- Akkor, ti csak vitázzatok, én meg megkérem Bellát, hogy vigyen haza.
- Lizzy, hazavihetlek én? – lépett be Edward a szobába.
„Beszélni akarsz velem, ugye? „- kérdeztem gondolatban, mire ő csak biccentett.
Emmett elé léptem, és lábujjhegyre állva, szenvedélyesen megcsókoltam. – Este várlak – súgtam halkan, majd felkaptam a hátizsákom, és kimentem a szobámból. Elköszöntem a többiektől, és kiindultam a házból, ahol Edward, már a Mercedesben ülve várt rám. Beültem az anyósülésre, és ő beindította a motort. Nem nézett rám, az utat figyelte, de láttam, hogy erősen markolja a kormányt. Már-már azt hittem, hogy kettétörik az a szerencsétlen kormány.
- Edward, ne tedd tönkre a kocsid, inkább mondj valamit – sóhajtottam fel idegesen.
Nem szólalt meg, csak félre állt a kocsival, és leállította a motort, majd felém fordult, és én megláttam a szemeiben, azt a furcsa ragyogást, amit Emmett szemében is láttam, azon a hajnalon, amikor megkértem, hogy változtasson át.

- Lizzy, te nagyon értelme, és okos lány vagy – kezdte Edward komolyan. Na ebből mi fog kisülni?
- Igen, tudom – bólintottam mosolyogva.
- Akkor miért akarsz szörnyeteg lenni? – fakadt ki Edward mérgesen.
- Te kérdezel ilyet? – kérdeztem meglepve. – Te aki ugyanúgy egy emberlányba voltál szerelmes. Edward, belegondoltál, már abba, hogyha te akkor nem változtatod át Bellát, akkor ő már rég halott lenne? Mondd csak, tudnál te úgy élni? – kérdeztem egyszerűen, mire láttam, hogy Edward szeme kikerekedik a meglepettségtől, már épp szóra akarta nyitni a száját, amikor én folytattam. – Vagy vegyünk egy más példát – mondta diplomatikusan. – Ha te lennél ember, most ne arra gondolj, hogy megint, hanem először, és meglátnád Bellát, aki gyönyörű, és végérvényesen, és visszavonhatatlanul bele szeretnél? Tudnál élni azzal a tudattal, hogy te megöregszel, és meghalsz, de ő nem. És lenne egy olyan lehetőség, hogy örökre azzal legyél akit mindennél jobban szeretsz. Te hogy döntenél Edward?
- Lizzy, ez az élet rendje – rázta meg ő a fejét. – Az emberek megöregednek, és meghalnak.
- Ugyan már – legyintettem mérgesen. – Ha ez lenne az élet rendje, akkor ti sem léteznétek, és bele sem merek gondolni, hogy miféle természetfeletti lények vannak még. Most nézz a szemembe és mondd azt, hogy te nem kérnéd azt Bellától, ha ember lenne, hogy változtasson át, csak hogy örökre vele legyél? – kérdeztem, és mélyen az aranybarna szemeibe néztem.
- Hmm… – hümmögött Edward féloldalas mosolyra húzva a száját. – Tudod, elismerésem Lizzy, te még Carlisle diplomatikus gondolkodásán is túl teszel.
- A virágokat az öltözőbe kérem – vigyorogtam önelégülten.
- Mi tagadás, te ezerszer jobban illesz a fivéremhez, mint Rosalie – mondta mosolyogva. – Akkor, most te gondolkozz el egy kicsit – mondta, és oldalra biccentette a fejét.
- Miről is? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- A szüleiden – felelte ő komolyan. – Nekünk, már sajnos évszázadok óta meghaltak a szüleink. Persze, Carlisle és Esme csodálatos szülök, de alkalmam volt megismerni anyukádat, és belenézni a fejébe. Amit láttam, az mérhetetlen szeretet, és féltés volt az egyetlen kislánya iránt. Egy igazi anya szeretete, aki kilenc hónapig a szíve alatt hordott, és felnevelt, szeretett, dédelgetett, és gondoskodott rólad. Lizzy, te belegondoltál abba, hogy ha te átváltozol, akkor soha többé nem láthatod a szüleidet? – kérdezte kínzó hangsúllyal Edward.
- Anya, apa – motyogtam magam elé meredve.
- Látod, nem is olyan könnyű, ugye? – kérdezte végül, és elindította a motort.

Nem szólaltunk meg, amíg haza nem értünk, kipattantam a kocsiból, és egy köszönésfélét motyogtam beindultam a házba. Az ajtóban, még hátra néztem, és láttam, hogy Edward maga elé nézve a gondolataiba merül. Beléptem a lakásba, és egyenesen a nappaliba mentem, ahol a szüleim összebújva nézték a tévét.
- Anya, apa – mondtam halkan.
- Szia kincsem – mosolyogta anya, és kitárta a karjait, én pedig belebújtam az ölelésébe. Már vagy 6 éves korom óta nem menekültem anya ölelő, és védelmező karjaiba, de most jól esett, kicsordultak a könnyeimet, és apa felé nyújtottam a kezem, aki megfogta az, és szorosan átkarolt minket.
- Drágám, mi történt veled? – kérdeztem apám meglepve.
- Semmi, csak nagyon szeretlek titeket – motyogtam szipogva.
- Mi is téged kincsem – mondta anya, majd szorosabban megölelt. – Nem vagy éhes?
- Nem, nem vagyok – feleltem mosolyogva. Ez anya, folyton tömne.

Nem is tudom, hogy meddig ülhettünk így ölelkezve, egyszer csak megszólalt a telefonom. Kibontakoztam a szüleim öleléséből, és előhalásztam a zsebemből a mobilom. Egy üzenet volt.
„Cica, hol vagy? Epekedem!” – állt az üzenetben, mire én azonnal felpattantam.

- Azt hiszem, hogy én lefekszem – mondtam vigyorogva, majd puszit nyomtam a szüleim arcára, és felfutottam a lépcsőn. Beléptem a szobámba, és megláttam szerelmemet, amint elterülve fekszik az én kicsi ágyamon. Hogy fértünk el ezen, mikor egyedül is kicsi neki ez az ágy? – gondolkoztam magamban.
- Szia! – mosolygott rám vidáman. – Hiányoztál – tárta ki felém a karjait.
- Hisz csak pár órája váltunk el – ingattam a fejem vigyorogva.
- Pár nagyon hosszú órája – bólintott ő is vigyorogva. – Mit beszéltél Edwarddal? - kíváncsiskodott gyermekien. – Csak nem vele is engem beszéltél ki.
- Paranoiás vagy – ráztam meg a fejem nevetve. – Nem nem rólad beszéltünk – mondtam, és a karjaiba bújtam.
- Akkor? – húzta fel az egyik tökéletesen ívelt szemöldökét Emmett.
- Majd elmondom, de most nem ezzel akarok foglalkozni.
- Hanem mivel – nyalta meg az alsó ajkát vigyorogva szerelmem.
- Hát… veled – mondtam szégyenlőlen.
- Megoldható – jött a válasz, majd az ajkaimra tapadt, és szenvedélyes csókokkal halmozott el.

Két dolgot eldöntöttem magamban.
Az első, hogy örökre Emmettel akarok lenni, szeretni míg világ a világ.
A második, hogy várni fogok, legalább amíg befejezem az iskolát, a szüleim miatt, és magam miatt is. Ráér még a vámpírlét, mert annyiban biztos vagyok, hogy egyszer, én is Cullen leszek, méghozzá Mrs. Cullen, Emmett felesége.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés