- Szeretlek – suttogtam halkan. Szemei rabul ejtve szívták magukba boldogságomat. Féltem még kimondani ezt a szót, de rájöttem őrültség tovább visszatartanom. Ennél erőteljesebb érzést még sosem éreztem, ezért is botránkoztatott meg a felismerés.

Sóhajtva eltolt magától és visszaindult a tisztásra. Korai volt még az érzelemkinyilvánításom? – haraptam be ajkam és utána indultam összezsugorodott gyomorral.  

- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem csalódottan, mikor lekuporodott a takaróra és a fejét lehajtotta.

- Nem szabadna így érezned, mert én… - harapta el a mondatot.

- Mert te? – estem kétségbe. Nem érez ugyan így? Csak egy játék vagyok neki, akin kiélheti magát? – szomorodtam el. Behunyt szemekkel vártam, hogy elmondja a végítéletét.

- Bella – ütötte meg a fülem egy hang, ami az erdő felől érkezett. Meglepetten nyitottam ki szemem, fejemet felé tekerve.  – Csak hogy megtaláltalak – húzódott mosoly arcára és közelebb jött.

- Jake? – vontam fel a szemöldököm. Kiment a fejemből, hogy mindenáron meg akart keresni.

- Jól vagy? – húzott magához és vállamra fektette homlokát. Nyúlánk kezeivel szorosan körbeölelte testemet, hogy közelebb érezhessen magához.

- Szeretethiányod van? – kuncogtam a fülébe.

- Egy kicsit. Nem akarod csillapítani? – suttogta a fülembe mézédesen. Egy frappáns választ kerestem, hogy leteremthessem Jacobot, de az Edwardból feltörő morgás megelőzött. Idegesen legeltette szemeit a mi kis párosunkon. Mosolyra húzott szájjal öleltem vissza Jacobot, továbbhúzva Edward pengeélen táncoló idegeit. Ha úgy se érez irántam semmit, akkor most visszakapja a fájdalmam egy töredékét, amiért gátlástalanul kihasznált. Féltékenykedjen szabadon, tudatosuljon ezekkel az érzésekkel. – Látom, nem vagyok egyedül – simította ki arcomból az egyik kósza hajtincsem.

- Elmúlik… – biggyesztettem le mosolyomat és mélyen Edward tekintetébe néztem, akinek a szemei égették retinámat. Mindig is rossz színésznő voltam és nem éreztem úgy, hogy Edwardot így kellene megleckéztetnem.

- Hú, ez most velős volt. Megmagyaráznád? – húzta maga felé államat.

- Lényegtelen – ráztam meg fejem és elszakadtam meleget biztosító mellkasától. Ebből jobban jár, ha most kimarad.

- Bella, beszélhetnénk? – köszörülte meg Edward torkát. – Négyszemközt – tette hozzá, mikor Jake-re esett a pillantásom.

- Rendben – bólintottam rá. – Jacob nyugodtan hazamehetsz, nem lesz semmi baj. – vetettem fel, de csak felhorkant.

- Nem vagy mellette biztonságban – bökött rá Edwardra.

- Nem szép dolog ujjal mutogatni. Fogadd meg Bella tanácsát, kotródj innen – zárta össze állkapcsát fenyegetőn, majd, mint ha mi sem történt volt, sétálni kezdett az ellenkező irányba. Feszélyezve követtem Edwardot. Különös volt a köztük lezajlott párbeszéd.

- Majd ha fagy, akkor hagyom magára! – remegett meg Jacob hangja dühödten. Zihálása erősödött, ezért hátravetettem fejem, hogy meggyőződjek róla, jól van.

- Jake? – kérdeztem félénken. Karjaiban az izom fel-alá mozgott, az arckifejezése nem kecsegtetett túl sok jóval. – Jól vagy? – léptem egyet felé, de megálljt intett tenyerével.

- Maradj ott, nem… nem biztonságos a közelemben tartózkodnod – felelte fuldokolva.

- Segítek. Felhívom Dr. Carlisle-t, ő nagyon jó orvos – nyúltam a telefonomért, de a textilszakadás megállított.

- Bella – kapott el egy erős kar és maga mögé vont. Szemem előtt összefolytak a képek, nem értettem mi történik. A jól ismert illatot belélegezve rájöttem, hogy Edward mögött állok, aki támadóállásban guggol előttem.

- Mi a ...? – akartam megkérdezni, de a kutyára emlékeztető morgás belém fojtotta a szót.

- Fuss – jutott el tudatomig Edward figyelmeztetése. Kibújva válla mögül egy hatalmas farkast pillantottam meg. Ekkora példánnyal még a filmvásznon sem találkoztam. Ledermedve vártam, hogy nekünk rontson, és darabokra cincáljon. – Fuss már – dörrent rám Edward, hogy felrázzon elmélkedésemből. Nem kellett kétszer mondani, a leggyorsabb sebességre kapcsolva vágtattam be az erdőbe halálra rémülve. Reménykedtem benne, hogy a jó ösvény felé futok és megmenekülök. Edward szavai bátorítva visszhangoztak fülembe. „Fuss” – hallottam meg az újabb adagomat. Vadként csörtettem keresztül a rengetegen, a kiálló ágakat a vastag, gipszbe kötött kezemmel tompítottam, ami megvédett a karcolásoktól.

A telefonom rezegni kezdett zsebemben, ezért a kijelzőre összpontosítottam. „Alice” állt rajta nagy betűkkel. Remegve benyomtam a fogadó gombot.

- Alice segíts! Egy farkas ránk támadt, Edward veszélyben van én meg elfutottam – tört fel mellkasomból a segélykérés. Nem bírtam tovább visszatartani, könnyeim kibuggyanva lélegeztek bőrömön végigcsorogva. Féltettem Jacob életét, ahogy Edwardot is. Várjunk csak hova lett Jake? – játszottam vissza az ijesztő jelenetet.

- Nyugodj meg, már úton vagyunk. Edward bármikor elbánna azzal a korccsal – csillapított.

- De... – kerestem a megfelelő szavakat, összekuszált gondolataim tengerében. Én nem láttam ilyen pozitívan a helyzetet. A fatörzsnek támaszkodva vártam a Cullen család felbukkanását. Bal kezemben szorosan tartottam a telefont és mélyeket lélegeztem az erdő csendjében.

- Bella, minden rendben? – futott hozzám Alice. Könnyáztatta arcomon lágyan végigsimított, míg kezemből a telefont próbálta kifeszegetni. – Nyugodj meg, minden rendben – húzott magához és simogatni kezdte a hajamat. – Elbánunk azzal a farkassal, nem kell félned.

- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Hiszen olyan nagy volt – emlékeztem vissza vöröses-barna szőrére, villogó szemfogaira és a tüdőjéből feltörő morgásra. Ijedten megráztam a fejem, nem akartam még egyszer visszagondolni a borzasztó emlékképekre.

- Shh, nem olyan könnyű elpusztítani bennünket.

- Benneteket? – kaptam fel a fejem. Mintha ők annyira mások lennének. – Ezt mégis hogy értsem?

- Megbeszéljük, ha már biztonságban lesz mindenki – ígérte meg, amibe rögtön belementem. Kíváncsiságom nem ismerte a határokat. – Gyere, menjünk haza – húzott fel a földről.

- A többiek hol vannak? – néztem a rét felé pislogva, amit már rég elhagytunk.

- Szerintem már otthon. Ne várakoztassuk meg őket – fogta meg a kezem és húzni kezdett.

- Mond csak Alice. Miért ilyen hideg a kezetek? – kérdeztem rá, mivel a testhőm vészesen csökkent tenyerébe temetkezve. Igaz, erre már hamarabb is rájöttem, de csak most éreztem kellő bátorságot, hogy rákérdezzek.

- A házban megbeszéljük – komorodott el arca. A torkából feltörő csilingelés helyett egy kellemetlenebb melódia ütötte meg fülemet. Gyanakodva méregettem. Kezdett rendkívül gyanússá válni ez az egész. A megérzéseim riasztva tájékoztattak, hogy jobb lesz, ha befogom, mielőtt túl késő lenne.

Csendben követtem őt árkon-bokron – és ezt értelmezheted szó szerint – a házukig. Már jócskán sötétedett, a látásom gyengébben szűrte ki a veszélyforrásokat.

- Megérkeztünk – húzódott Jasper ölelésébe barátnőm. Az egész család a földszinten tartózkodott, én pedig előttük álltam, mint egy kirekesztett. Mert valójában tényleg az voltam. Nem férhettem a szépségük közelébe sem. Fehér bőr, mézbarna szemek, csilingelő hang. Akár a félistenek. Edwardot megpillantva meglódult a szívem. Új ruhában, makulátlan állapotban ült összeborzolt hajjal a fotelben. Ő volt az egyetlen, akinek nem volt párja. Legalábbis reményeim szerint.

- Tedd fel újra a kérdésed – kérte valamivel kedvesebben Alice.

- Melyiket? – kérdeztem vissza. Nem emlékeztem pontosan, mit is akartam leghamarabb megtudni.

- Ami a leginkább foglalkoztat – mosolygott rám Carlisle bíztatón. – De várj csak, előbb leszedem a gipszed.

Az asztalon lévő táskájában turkálni kezdett, majd egy éles ollóval állt mellém. A karomat megfeszítettem, ahogy megéreztem a jeges ollót felkaromon.

- Igen-igen. Már szépen javul a csuklód – fordítgatta oldalirányba, ahogy eltávolította a kemény anyagot. – Még egy ideig pihentesd. Utána jobb lesz, mint új korában – vetett rám egy bizakodó pillantást és visszaült Esme mellé.

- Tehát ott tartottunk, hogy te kérdezel – emlékeztetett Alice.

- Nos, rendben – vettem egy nagy levegőt. – Miért lenne nehéz titeket megölni?

A néma csend kézzel foghatóvá vált a szobában. Mindenki a hitetlenkedés jeleit mutatta, barátnőmet kivéve.

- Én mondtam neki – nevetett fel Alice, testvérei arcát látva.

- Te elmondtad neki a titkunkat? – szótagolta Rosalie megütközve.

- Nem, csak utalást tettem rá. Láttam, hogy magától is rájönne, de még túl sokkos állapotban van – intett felém.

- Beavatna végre valaki, miről is van szó? Én már semmit sem értek – kaptam lüktető halántékomra. Fájt a fejem a sok megmagyarázatlan kérdéstől és a gondolkodástól.

- Előbb ülj le – kérte Edward szomorúan. A szemeiben mély fájdalom ólálkodott. Lehet, mégis megsebesült? – villant át agyamon. Sokat nem veszthettem, így óhaját betartva leültem a kanapéra és vártam a válaszokat.

- Biztosak vagytok benne? – őrjöngött Rosalie és halálos pillantásokkal jutalmazott.

- Tudnia kell róla – révedt a távolba Alice, mintha csak a jövőn gondolkozna, vagy éppen azt nézné. Bevillanva és elmosódottan szűrődtek be foltok a reggeli elmélkedéséről, a délutáni telefonhívásáról és a mostani merengéséről.

- Én mondom el – törte meg a csendet Edward. A határozottságára felkaptam a fejem és felé fordultam. Tudni akartam már, hogy mi történik körülöttem. – Szóval rántsuk le a leplet magunkról? Hát jó, adjuk meg neked a kegyelemdöfést – fojtotta vissza indulatait, de még így is láttam benne a vadságot. – Amit az erdőben elkezdtem és függőben hagytam – próbált rávezetni.

- Hogy nem szabadna így éreznem, mert te… – idéztem fel szomorú szavait.

- Pontosan – mosolyodott el fanyarul. Ez a reakciója nem tetszett, szinte már megijesztett. - Bella én vámpír vagyok – ejtette ki a szavakat egyesével megnyomva. Hitetlenkedve néztem szemeibe, amik ónix feketén villództak rám.

- Most viccelsz – nevettem fel és megráztam a fejem. Nem lehet, hiszen ő egy angyal! Hogy a fészkes búbánatba lehetne vámpír? Félrehallottam, csak félrehallottam. Ennyi – nyugtatgattam szívemet, ami egyre magasabb fellegekbe tört.

- Vámpír vagyok Bella. Nézz rám, vagy a többiekre – folytatta Edward, hogy a kétségeimet végleg megölje. Szörnyülködve néztem Carlisle-ra, majd Esme-re. Hiszen ők olyan jó emberek. Rosalie horkantva felállt a kanapéról és őrült sebességgel eltűnt. A szemeimmel nem tudtam követni mozgását. Emmett bocsánatkérő pillantást lövellt felém és utána iramodott. Mire pislantottam egyet, már csak hatan voltunk a szobában.

- Mond, hogy nem igaz – suttogtam megtörten, szemeibe tekintve. Ennyi tényezővel egyszerre nem tudtam megküzdeni. Védelmezőn emeltem magamhoz kezeimet, mintha azok megvédhetnének előlük. Sírni akartam, és átkozni a napot, mikor megszülettem, vagy mikor találkoztam Edwarddal.

- Sajnálom – hajtotta le a fejét.

- Jacobot miért? Ő nem bántott – csuklott el hangom. A legjobb barátomat megölte, feltehetőleg a következő áldozata én leszek. – Ő nem ártott neked. Miért ölted meg? – kiabáltam, de a sikításom is vegyült vele. Kezemet szememhez kaptam, ahonnan kibuggyantak az árulkodó könnycseppek. Dühösen töröltem le őket, látni akartam a gyilkosomat, aki a másvilágra fog perceken belül juttatni.

- Bántani? – kapta fel a fejét. – Bella, majdnem megölt. Ő egy kezdő farkas. Érthetetlen, hogy miért engedik az emberek közelébe. Meg akartalak védeni – szűrte tűéles fogai között dühösen.

- Miért mentenél meg? Ennyire csábít a vérem, hogy nem akarsz egy cseppet sem elveszíteni? – köptem dühösen. A többiek egyesével szállingóztak ki a szobából, nem akarták zavarni a kirohanásomat.

- Előbb ölöm meg magam, mintsem téged bántsalak – szorította ökölbe kezeit, de a következő pillanatban már előttem térdepelt. Félve húzódtam közelebb a kanapé huzatához. – Értsd meg, én csak biztonságban akarlak tudni.

- És Jacob? Ő hogy van? – szedtem szaggatottan a levegőt.

- A körülményekhez képest jól – felelte vállrándítva.

- Ezt hogy értsem? – gyorsult fel szívverésem. Amikor az orvosok ezzel jönnek, akkor a páciens másnapra belehal a sérülésekbe.

- Két nap és kutyabaja sem lesz. Nem kell féltened – fordította el fejét a lépcső irányába.

Csak most vettem észre az arcát birtokló karmolásokat, amik csúnya nyomot hagytak tökéletes arcán. Gondolkodás nélkül nyújtottam előre a kezem, hogy megérinthessem a sebet.

- Nagyon fáj? – húztam végig a körvonal mentén ujjbegyem.

- Nem – nézett vissza rám. Rabul ejtve ragadott magával a szemeiben örvénylő – most már – mézarany színkombináció.

- Miért nem vörös a szemed? – jutott eszembe egy újabb, megmagyarázatlan kérdés. Mosolyogva cirógatta meg az arcán tartott kezem és visszahelyezte ölembe.

- Mert állatok vérén élünk. Más életmódot követünk – szélesedett ki vigyora, ahogy meglátta kerekedő szemeimet.

- Na jó, ez nekem kezd sok lenni. Most inkább hazamegyek – keltem fel az ágyról, hogy tárcámhoz juthassak.

- Hazaviszlek – ajánlkozott úriemberhez méltón.

- Ne, most inkább ne – ráztam meg a fejem sajnálkozva. – Időre van szükségem, hogy megemésszem, sajnálom – ágaskodtam fel és egy pillekönnyű - búcsú - puszit leheltem sebbel borított arcára.

- Megértelek, én is undorodom magamtól – vetett rám egy bánatos pillantást és eltűnt. Csak a felkeltett szelet éreztem, ami meglebbentette hajamat…

Hazafele csak Edwardon tudtam gondolkozni. Vagyok olyan bátor, hogy ezek után is keressem a társaságát? Tudnék Alice-l jó barátnő módjára csevegni, miután megtudtam ezeket az információkat?

- Hölgyem, itt vagyunk – szólt rám a taxis a visszapillantó tükörbe nézve.

- Köszönöm, az aprót tartsa meg – adtam a készpénzt a kezébe. Gyorsan kiugrottam az ülésről és becsaptam az ajtót. Végre otthon! Védelemben, csendben – lépkedtem az ajtóig, és próbáltam kinyitni.

- Bella, csak hogy épségben hazaértél - ölelt magához Lisa néni a küszöbön. Boldogan öleltem vissza, szükségem volt rá. – Hogy érezted magad? Látom leszedték a gipszedet – mosolyodott el jobb kezemre pillantva, majd beljebb tessékelt.

- Nem beszélhetnénk ezt meg holnap? Már nagyon fáradt vagyok – pillantottam az emelet felé.

- Menj csak, máskor is ráér – szedte le kabátomat és a fogasra dobta. – Jó éjszakát!

- Neked is – vetettem rá egy mosolyt és felbandukoltam a lépcsőkön erőtlenül. Épp csak annyi lélekenergiám volt, hogy lehámozzam magamról a cipőmet és beesek az ágyba. Ki akartam pihenni ezt a napot…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés