(Emmett szemszöge)



A hazafelé vezető úton magam elé vigyorogtam, mint a vadalma. Boldog voltam, mert a Lizzy-vel töltött hét nem is lehetett volna mesésebb. Minden a terveim szerint sikeredett. És azért is boldog voltam, mert nem ijesztette vissza az állati énem, sőt, felizgatta. Ilyen perverz kislánnyal, Rosie óta nem találkoztam, pedig ő sem volt piskóta, az tuti.

- Most az út érdekesebb, mint én? – hallottam meg Lizzy kellemes hangját, mire rákaptam a szemeimet.
- Nem, dehogy is, csak elgondolkoztam – feleltem vigyorogva.
- Mi gondolkoztál el?
- Hát, az erdőn – feleltem kajánul. – Meg, hogy menyire szeretem én a természetet.
- Aha, a természetet – kacagott fel ő. – És még mit szeretsz?
- Hát, van egy lány, akit nagyon-nagyon – feleltem csalafintán.
- Ismerem azt a mázlistát? – kérdezte ő kuncogva, belemenve a játékba.
- Nem hiszem, nem áll le mindenkivel beszélgetni. – feleltem vigyorogva. – Csak a szatír plüssmacik kötik le az érdeklődését.
- Hmm… akkor érdekes egy csaj lehet – ingatta a fejét mosolyogva.
- Az, és gyönyörű, meg érzéki, és szexi – bólintottam egyetértve. – Majd egyszer bemutatom neked.
- Ohh, hát az nagyon jó lenne – felelte Lizzy kacagva, majd közelebb csúszott az ülésen. – És nem zavarja, hogy velem vagy?
- Nem féltékeny típus – mondtam vigyorogva.
- Bezzeg te – kacagta Lizzy, és még egy centivel közelebb csúszott.
- Én már nem vagyok féltékeny – húztam fel az orrom.

Csilingelve felkacagott, és átkarolta a nyakam, mire én az egyik kezemet a dereka köré fontam, és magamhoz húztam. Ő egy mézédes csókot adott nekem, és a vállamra hajtotta a fejét. Annyira jó volt érezni a meleg testét magam mellett.

Nemsokára már a Cullen ház előtt voltunk, hála annak, hogy 150 km/h-val mentem. Lizzy kiugrott a kocsiból, és megindult a ház felé, s mosolyogva szálltam ki én is, és felkarolva a csomagokat követtem őt. Belépve a nappaliba Bella és Alice magukkal hurcolták kedvesemet, elintézve annyival, hogy én már úgy is sok időt töltöttem vele. Egy vágyakozó pillantást küldött felém, mielőtt felvonszolták volna az emeletre.

- Sziasztok fiúk – köszöntem a fivéreimnek, majd elültem a kanapéra.
- Na milyen volt az álomhét?- kíváncsiskodott Jasper vigyorogva.
- Fölülmúlta az elképzeléseimet – pörgettem le fejbe az elmúlt egy hét eseményeit, csak, hogy Edward is szórakozzon egy kicsit.
- Emmett! – szólt rám Edward fej rázva. – Erre igazán nem voltam kíváncsi.
- Te nem, de én igen – kuncogott fel Jazz. – Ha azt láttad, amit én érzek, akkor frenetikus lehetett.
- Az volt tesó – kacagtam fel. – Látta, hogy vadászok… és a többi már nem rátok tartozik – vigyorogtam kajánul.
- Hát ez undorító – grimaszolta Edward, mire Levy kifutott a házból.
- Na, most mi van? – kérdezte Jasper felhúzott szemöldökkel.
- Semmi – feleltem még mindig vigyorogva. – Nem tehetek róla, hogy ennyire mimózalelkű és féltékeny – kiáltottam Levy után.
- Nem vagyok féltékeny – kiabálta vissza mérgesen.
- Nem, a fenét nem, – nevettem kárörvendően. – szeretnél te ilyeneket csinálni Lizzyvel.
- Fejezd be Em, mert egyre mérgesebb – motyogta Jasper maga elé, s ebben a pillanatban egy fa hatalmas robajjal csapódott a földbe.
- Na, ez most mire volt jó? – pattant fel Edward, és ő is kifutott a házból.
- Arra, hogy tudja, hányadán állunk – morogtam vigyorogva, mire Jazz megrázta a fejét.
- Elképesztő vagy – motyogta.
- Csak szeretem tudatni, hogy mi az enyém – feleltem önző módon.

Tudtam, hogy nem helyes, hogy ennyire önző vagyok, de ki nem állhattam azt, hogy Levy így néz az én Lizzy-mre. Bekapcsoltam a tévét, de a műsorra nem nagyon figyeltem, végig azon agyaltam, hogy miért vagyok ennyire féltékeny! Pedig nincs rá okom, mert tudom, hogy Lizzy soha, de soha nem csalna meg, főképp nem ezzel a pondróval. Mérgesen váltogattam a csatornákat, mire Jazz felkuncogott mellettem.

- Mi olyan humoros? – sziszegtem mérgesen.
- Egyrészt, az hogy mindjárt széttörik az a távkapcsoló – kacagta ő. – Másrészt, pedig az érzelmeid, annyira… hát, kuszák.
- Hagyd már az érzéseimet – csattantam fel, mire egy erős nyugalomhullám árasztott el. – És ne próbálj nyugtatni.
- Jól van na – tartotta maga elé a kezeit Jasper, még mindig vigyorogva. – Inkább gyere sakkozunk egyet, csak, hogy lenyugodj, engedlek nyerni.
- Nem kell engedned, amúgy is legyőzlek – vidultam fel, és a sakkasztalhoz ültem.





(Lizzy szemszöge)



Alig értünk fel Alice szobájába, már faggatni is kezdtek.

- Nem féltél? – kérdezte Alice. Persze ő látta.
- Nem, egy csöppet sem – ráztam meg a fejem vigyorogva. – Sőt… – pirultam el.
- Amikor Alice meglátta, azonnal menni akart – kezdte Bella halkan –, de én leállítottam, mert bíztam a sógoromban – fejezte be mosolyogva.
- Én is bíztam Emmett-ben – húzta el a száját durcásan Alice. Most tényleg olyan volt, mint egy kis kobold.
- Az a lényeg hogy jól sült el – öleltem magamhoz a duzzogó Alice-t. – Mit szólnál egy kis vásárláshoz? – kérdeztem, tudva, hogy ezzel mindig felvidítom.
- Juj az nagyon jó lenne – pattant fel lelkesedve. – Már olyan rég voltam vásárolni.
- Ja, kemény két napja – gúnyolódott Bella, mire Alice csak gyermekien nyelvet öltött rá.
- Akkor induljunk! – fogott kézen mindkettőnket, majd leindult velünk a lépcsőn.
- Hova, hova? – kérdezte szerelmem mosolyogva.
- Vásárolni – csilingelte Alice vidáman. – Ha akartok, jöhettek ti is. Jól jönne pár csomagcipelő.
- Megint málháslovak leszünk – lépett be Edward vigyorogva, mögötte Levy, már nem annyira boldogan.
- Mi ez a morcos arc? – kérdetem a duzzogó Levyra nézve, aki azonnal rám kapta a szemeit, és elvigyorodott.
- Most már jól vagyok – felelte, még mindig vigyorogva. – Mehetek én is?
- Persze, minél több málhás…. vagyis minél több kéz, annál többet tudunk vásárolni – kacagta Alice.
- Oké, akkor indulhatunk – csapta Bella össze a kezeit, majd az ajtó felé ment.

Emmett, Alice, Jasper és én a Jeppel mentünk, míg Levy, Bella és Edward a Mercedessel követtek minket. Az anyósülésen ültem, és végig Emmett arcát fürkésztem, aki mérges arccal bámult ki a szélvédőn.

- Mi a baj? – kérdeztem tíz perc kínos csönd után.
- Már megint… – kezdte Jazz, de Emmett egy morgással félbeszakította a mondandóját.
- Már megint mi? – kérdeztem hátrafordulva.
- Jasper hallgass! – mordult fel Emmett megint, amikor az szóra nyitotta a száját.
- Már megint féltékeny – szólalt meg Alice végül. – Nem félek tőled Emmett Cullen – öltötte rá a nyelvét, mert szerelmem újra felmordult, de most hangosabban.
- Mégis, megint kire? – kérdeztem ránézve.
- Levy-ra – felelte Alice Emmett helyett, mire mérgesen összepréseltem a számat. Hát már megint féltékeny, és már megint alaptalanul!

Lemondóan megráztam a fejem, majd az utat kezdtem el kémlelni. Semmi kedvem nem volt most vitatkozni. Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugodjak, és ne mondjak olyat, amit még megbánhatok. Éreztem Emmett pillantását az arcomon, de nem néztem rá, csak a szélvédőn néztem kifelé. Megérkeztünk a port angelesi plazába, majd kipattantam a kocsiból, és elindultam a bejárat felé. Alice pillanatok alatt mellettem termett, és átkarolta a vállamat.
- Most mérges vagy? – kérdezte egy gyermeki vigyor kíséretében.
- Kérdezd meg a pasid – fújtattam.
- Igen az – felelte Jazz a hátunk mögött, szerintem nem csak nekem szánva a mondandóját.
- Vásároljunk – morogtam, és beléptem a legelső üzletbe. Eldöntöttem, hogy lenullázom a bankkártyámat, nem érdekelve a jövő. Alice egy pillanatig megmerevedett mellettem, majd halkan felkuncogott, majd a kezembe nyomott egy bankkártyát.
- Inkább ezt nullázd le – vigyorogta, mire ránéztem a kis műanyag kártyára amin Emmett neve szerepelt. – Habár nehéz dolgod lesz – nevetett fel csilingelve.


Ez még jobb, ördögien elvigyorogtam, majd belevetettem magam a ruhák sokaságába. Esztelenül válogattam, és a legdrágább ruhákat választottam ki, még ha nem is tetszettek. Persze Alice kiválogatta az ízléstelen cuccokat, amire én csak egy grimaszt vágtam. Bella is csatlakozott hozzánk, és ő is mosolyogva figyelte a dühös vásárlásomat.

- Miért nem tudsz mindig ilyen lelkes lenni? – kérdezte Alice vigyorogva.
- Talán kérd meg a bátyádat, hogy dühítsen fel minden vásárlás előtt – nevettem el magam én is. – Habár lehet, hogy akkor tényleg lenullázom a kártyát.
- Nem hiszem, de megpróbálhatod – kacagott fel Bella. – Amúgy ha már próbáról beszélünk, ezt nézd – mondta, és felém nyújtott egy farmer miniruhát, mivel tudta, hogy a kedvenceim ezek a ruhadarabok.

Vigyorogva indultam meg a próbafülke felé, gondolataimba merülve vetkőztem egészen alsóneműig, de ekkor megéreztem két jéghideg kezet a derekamon. Majdnem felsikítottam, de időben észhez kaptam, hogy ki is fogja a derekamat. Megpördültem, és akkor mát tényleg felsikítottam, mert Emmett helyett Levy állt előttem, ölelve a derekamat.

- Annyira gyönyörű vagy – suttogta alig hallhatóan, és közelebb húzott magához.
- Eressz el – sziszegtem, eltolva magamtól. – És takarodj ki a próbafülkéből – mondtam már hangosabban, mire a függöny meglebbent, és Levy már ott sem volt.

Magamra kapkodtam a ruhákat, és kiléptem a fülkéből, de csak Bellát találtam ott.

- Mi a franc történt? – visítottam mérgesen.
- Gyere, fizessünk és utánuk megyünk – húzott maga után ő.

Miután kifizettük a ruhákat a megszeppent eladónak, szinte futva hagytuk el a butikot. Egyenesen a parkolóba mentünk, ahol bepakoltuk a kocsiba a szatyrokat. Bella felém fordult, és elmosolyodott, majd, mint aki meg szeretne ölelni, kitárta a karjait.
- Futva gyorsabban odaérünk – mondta mosolyogva, mire én egy aprót bólintottam.

A karjaiba kapott, és futni kezdett velem, de olyan gyorsan, hogy a szemem előtt minden elmosódott, ezért becsuktam a szemeimet, és csak élveztem a szél süvítését a fülemben. Pár pillanat múlva, Bella gyengéden a földre rakott, de a karomat nem engedte el. Kinyitottam a szemem, és elsikítottam magam, mert megláttam szerelmemet, amint épp Levy-ra veti magát. Alice, Edward és Jasper egymás mellet állva némán figyelték őket. Oda akartam futni, de Bella nem engedte el a karom. Levy állatias hangon felüvöltött, majd Emmettre támadt, és a két test egymásnak csapódott, fémes hanggal. Olyan volt az ütéseket hallani, mint ha két fémdarabot ütnének össze.

- Hozzá ne merészelj még egyszer érni – üvöltötte Emmett, majd újabb ütést mért Levy arcára.
- Nem a tulajdonod – jött a mérges kiáltás.
- De igen az – morogta szerelmem, és tovább ütötte őt, s akkor megláttam, hogy Levy ajka felreped, és egy gyenge sugárban kifakad a vére.
- Hagyjátok már abba – sírtam fel, és a földre rogytam, Bella letérdelt mellém, és a hátamat kezdte el simogatni.

A könnyek elöntötték a szemem, és nem láttam semmit, de hallani sem halottam, ami egy picit megnyugtatott.

- Lizzy, ne sírj – halottam meg Emmett hangját közvetlen közelről, majd a hideg karajit is megéreztem, amint körém kulcsosodtak.
- Kérlek, ne sírj – szólalt meg Levy is gyengéd hangon, mire Emmett felmordult.
- Haza akarok menni – szipogtam, és kibontakoztam szerelmem öleléséből. – Bella hazaviszel?
- Persze – felelte ő gépiesen, és megint a karjaiba kapott.
A szél némileg megnyugtatott, szorosan Bellához bújtam, és pityeregtem még egy sort. Percek telhettek el, amikor Bella megállt, majd egy hatalmasat ugrott, és mire kinyitottam az addig csukott szemeimet, már a szobámban voltam. Bella a lábaimra állított és én az ágyamhoz vonszoltam magam, majd beledőltem.
- Maradjak? – kérdezte leülve mellém.
- Szeretnék egyedül lenni – motyogtam egykedvűen, és a párnába fúrtam az arcom.
- Rendben, majd később felhívlak – felelte ő, és egy puszit nyomott az arcomra, majd eltűnt.

Hanyatt vágtam magam, és a plafont kezdtem el fixírozni. Dühös voltam, Levy- re és Emmett-re is. Nem hiszem el, hogy Levy nem tudja megérteni, hogy én csak Emmett-et szeretem. Az öklömmel dühösen magam mellé csaptam, és a zsebemből előhalásztam a telefonom. Tárcsáztam, és a fülemhez emeltem a készüléket, pár csengés után fel is vette a hívott.

Öt perc múlva a ház mögötti erdőben. – Mondtam köszönés helyett. – És Levy is jöjjön.

Kinyomtam a mobilt, és felpattantam, majd lefutottam a lépcsőn, szerencsére a szüleim még nem voltak itthon. Kiléptem a hátsó ajtón, és az erdő felé vettem az irányt. Egy tisztáshoz érve, leültem egy kidőlt fára és vártam. Nem kellett sokat várnom, mert hamarosan mindkét fiú előttem állt, bűnbánó arccal. Visszafojtottam egy mosolyt rájuk nézve, mert olyanok voltak, mint a kisfiúk, akik rosszat tettek, és most az anyjuk előtt állva szánják-bánják bűneiket. Felálltam, és eléjük léptem.

- Most végighallgattok – mondtam ellenmondást nem tűrő hangon, mire bólintottak. – Olyanok vagytok, mint a gyerekek – kezdtem mérgesen. – Te, aki közel százötven – néztem rá Emmett-re –, és te, aki harminc éves vagy. Nem hiszem, hogy ezt nem lehetett volna megoldani másképp, diplomatikusan. Akkor talán senki sem sérült volna meg – mondtam, majd megérintettem Levy feldagadt ajkát, és Emmett felhorzsolt arcát. – Tudom, hogy pár óra és nyoma sem marad mindennek, de akkor sem kellett volna. Miattam nem. – Ráztam meg a fejem, és hátrébb léptem, hogy mindkét szempárba bele tudjak nézni. – És most pedig – vettem egy nagy levegőt. – Levy, nem akarlak megbántani, de már elmondtam, hogy köztünk, soha semmi sem lehet – néztem mélyen a szemeibe, de a szemem sarkából láttam, hogy Emmett kárörvendően elvigyorodik. – Te ne vigyorogj, mert veled is számolok még – mondtam komoran, mire lehervadt a mosolya. – Kedvellek, mint barát, és nagyon szívesen segítettem abban, hogy megszokj minden embert, de csak ennyi. Én hiszem, hogy… nem, tudom, hogy megtalálod azt a lányt, aki úgy szeret majd téged, ahogy megérdemled. Értsd meg kérlek, én nem tudok más férfit elképzelni magam mellett csak őt – néztem rá szerelmemre, aki megint elvigyorodott, megráztam a fejem, és visszafordultam Levy-hoz. - Megértettél? – kérdeztem reménykedve, mire ő csak egy aprót bólintott. – Akkor, most ölelj meg, és ígérd meg, hogy soha többé nem fordul elő ilyen.
- Ígérem! – ölelt magához, majd egy apró puszit nyomott az arcomra, majd elfutott.
- Most te jössz – mondtam, és megindultam a házunk felé, és éreztem, hogy szorosan mögöttem lépkedve követ.

A házba érve, leültem a kanapéra, Emmett pedig szembe ült velem, és várakozva nézett rám.

- Mérges vagyok rád nagyon – kezdtem halkan, mire Em szólásra nyitotta a száját, de én az ajkaira tettem az ujjam. – Most én beszélek – mondtam szigorúan. – Ha jól emlékszem, megígérted nekem, hogy nem leszel többet féltékeny. De mint látom, nem sikerült betartanod. Talán megint büntetnem kéne….
- Ne, kérlek ne – vágott a szavamba Emmett. – Okos leszek, és nem verekszem többet – hajtotta le a fejét gyermetegen. – És most már Levy is megértette, hogy te csak az enyém vagy. – Halványan elmosolyodtam, majd az álla alá nyúltam, majd magam felé fordítottam a fejét. Ilyenkor még jobban beleszerettem.
- Szeretlek, mindennél, és mindenkinél jobban – suttogtam, és az ajkaihoz érintettem a sajátomat.
- Én is szeretlek – lehelte a számba, majd szenvedélyesen megcsókolt. – Van még egy óránk, amíg az ősök megjönnek – nézett a faliórára.
- És mit javasolsz, hogy üssük el ezt a kósza órát? – kérdeztem mosolyogva.
- Na gyere, megmutatom – nevette el magát, majd a karjaiba kapott, és a szobámba futott velem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés