Emmett azonnal az udvarra sietett, az én emberi tempómhoz túl gyorsan. Az ajtóhoz sem értem, már láttam is őket, amint lassan közelednek a házhoz. Hamarosan, már mind a nappaliban ültünk, és Bella és Emmett között. Jasper, Esme, Carlisle egy egy fotelon foglaltak helyet, míg Levy egy kicsit távolabb állt meg, csendesen figyelve.
Alice és Edward a nappali közepén álltak, és némán néztek egymásra, gondolom fejben beszélgettek, de kényelmes – gondoltam magamban.

- Ezt már hallottam – nézett rám hirtelen Edward, mire én elmosolyodtam.
- Nem Alice-re kéne figyelned? – kérdeztem mosolyogva.
- De, igazad van – mosolygott vissza, és megint a húgát kezdte el nézni, aki ködös tekintettel nézett maga elé.
- Ennyit láttam – mondta egy perc feszült csönd után.
- De, ez nem teljes – kezdte Edward bosszúsan.
- Minket is érdekelne – dörmögte közbe szerelmem.
- Annyit láttam, hogy mi mind itt állunk, és egyszer csak teljes sötétség, mintha megvakultam volna – kezdte Alice komoran.
- Hogy érted, hogy teljes sötétség? – kérdezte Carlisle.
- Hát jó, akkor elmondom részletesebben – kezdte Alice, és leült egy székre. – A látomás úgy kezdődik, hogy itt voltunk mindannyian, és hirtelen valami furcsa érzésem támadt, mintha zsibbadnék, és után sötétség, semmi – a mondat végére már a padlót nézte, mint aki szégyenli magát, mosolyogva megráztam a fejem.
- Te most komolyan azért vagy elszontyolodva, mert nem látod, mi lesz? – kérdeztem még mindig mosolyogva, mire ő hevesen bólogatott. -Ugyan Alice, akkor mit mondjunk, mi közönséges emberi lények, akiknek a holnap mindig meglepetés? Én is essek depresszióba? – kérdeztem most már vigyorogva.
- Te ezt nem érted – rázta meg a fejét Alice fáradtan. – Én mindig, mindent meglátok – bizonygatta hevesen.
- És időt láttál? – kérdezte Bella nyugodtan.
- Nem, azt sem, de mivel nem éles a kép, nem a közeljövőben lesz – mondta ő elbizonytalanodva.
- Na akkor meg még van idő – csapta össze a tenyerét Emmett, és felpattant. – Van kedvetek kiruccanni? – kérdezte vigyorogva.
- Sehova, amíg nem láttuk a gyűrűt – csattant fel Bella nevetve.
- Milyen gyűrűt? – szaladt fel Carlisle meglepve.
- Te mindig lemaradsz – nevettem el magam, és magam elé emeltem a kezem, mire mindenki körém gyűlt.
- Annyira boldog vagyok – áradozott Alice, és megrázkódott, mintha sírt volna, de a könnyek elmaradtak.
- Te most sírsz? – kérdeztem az arcát nézve.
- Ig… igen – dadogta mosolyogva, mire én az arcára tettem a kezem. – De a boldogság miatt.
- Jaj, de buta vagy – kacagtam fel, és magamhoz öleltem a remegő lányt.

Miután kicsodálták magukat a gyűrűmben, mindenki az dolgára ment, kivéve Levy, ő továbbra is a kezemet fogta, és nézte a csillogó gyűrűt a kezemen. A szemei, szinte már arany színben pompáztak, de most csak keserűséget láttam benne. Megfogtam a hideg kezet, és ezzel a szemei az enyémbe fúródtak.

- Én csak… – kezdte rekedtes hangon, mire én elmosolyodtam.
- Van egy tervem – mondtam vidáman.
- Mi lenne az? – kérdezte ő is vigyorogva.
- Találunk neked egy társat, még ezen a nyáron – feleltem magabiztosan.
- Nem hiszem, hogy könnyű lenne – kotyogta közbe Emmett morcosan, és a kezeinkre nézett, amik még mindig össze voltak kulcsolódva. – A környéken, nem sok vámpír él, és nem hiszem, hogy Levynak, van annyi akaratereje, mint nekem.
- Ugyan Emmett, egy kis bizalmat – ráztam meg a fejem, és kihúztam a kezem, majd mászkálni kezdtem fel s alá. – Ha kell, feltöröm a malacperselyem, és utazgatunk egy kicsit – mondtam végül, és a zongora melletti glóbuszhoz mentem.
- És, hogy gondolod? – Edward a zongora mögött ült, és az ujjai néha-néha leütött egy billentyűt.
- Hmm… hol lehet a legtöbb vámpír? – kérdeztem, és megforgattam a kerek földgömböt.
- A legtöbb, Olaszországban van – felelte Carlisle mosolyogva, mire Levy felkapta a fejét. – De nomád vámpírok szerte élnek a világon – folytatta mosolyogva. – Viszont nem mindegyik él olyan életmódot mint mi, sőt, ha jól tudom, rajtunk és a Denali klánon kívül nem is léteznek olyanok, akik nem emberi vérrel táplálkoznak.
- Azt nem nem tudhatod pontosan – cáfoltam meg Carlisle állítását, majd megint a kontinensekre néztem. A szemem európán akadt meg, Franciaország, Párizs. Titkos álmom volt oda eljutni. Vajon mennyi lenne egy jegy oda?
- Szerintem ezen ne törd a fejed – szólalt meg Edward vigyorogva. – Nekünk több pénzünk van, mint amennyit el tudsz képzelni.
- De én nem akarom a ti pénzeteket – mondtam komoran, és tovább gondolkoztam.
- Lizzy, te már a menyasszonyom vagy – dörmögte Emmett, és a menyasszony szónál megrándult a szája széle. – Ami az enyém, az a tiéd is, kivéve a macik, azon nem osztozom – kacagott fel, amikor meglátta a fintorgó arcomat. – Akkor ezt a témát megbeszéltünk, már csak az ulticélokat kell meghatározni.
- De én… – kezdtem volna ellenkezni, de Alice a szavamba vágott.
- Párizs, London, Amszterdam – mondta vigyorogva. – És utána majd meglátjuk.

Bella, Alice, és én a dohányzóasztalhoz térdeltünk, egy papírra leírtuk, hogy hogy is legyen ez a kiruccanás. Hajnalig beszélgetünk, és vidáman tervezgettünk, az egész nyarat betábláztuk, ami teljesen lázba hozott. Visszagondoltam a múlt nyárra, és tiszta szívemből örültem annak, hogy nem az autók közt töltöm az ideit.
Hajnali két órakor már olyan fáradt voltam, hogy az asztalra támaszkodva elaludtam. Észre sem vettem, hogy Emmett a karjaiba vesz, és a szobájába visz, azt meg főleg, hogy levetkőztet, és gondosan betakar. Olyan mélyen aludtam, mint még soha, álmatlanul, és boldogan mosolyogva.

Halvány fényre ébredtem, a szemeim, nem akartak még kinyitni, ezért csukva hagytam őket, és vakon tapogatni kezdtem magam mellett az ágyat. Hamarosan meg is találtam amit kerestem, mert a kezem egy kemény testbe ütközött. Mosolyogva bújtam a hűvös ölelésbe, és mélyen magamba szívtam azt a hőn szeretett fűszeres illatot.

- Jó reggelt szépség! – mondta egy mély dörmögő hang. – Vagy inkább jó napot!
- Napot? – nyitottam ki a szemem. – Mennyi az idő?
- Délután egy is elmúlt – felelte Emmett vigyorogva, majd egy csókot nyomott a számra. – Még mindig a feleségem akarsz lenni? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Miért gondoltam volna meg magam? – feleltem kérdéssel a kérdésre.
- Nem tudom… – motyogta ő lehajtott fejjel. – Nem tudom, hogy tudsz egy olyan lelketlen szörnyeteget szeretni, mint amilyen én vagyok.
- Emmett, te nem vagy szörnyeteg – csattantam fel mérgesen. – Hogy tudna egy lelketlen szörny szeretni? Hm? Van lelked, méghozzá gyönyörű, mint te magad – bújtam szorosan a mellkasához.
- Tudod, néha megdobogtatod az élettelen szívem – kacagott fel hirtelen.
- Remélem is – vigyorodtam el szélesen, és felemeltem a fejem, hogy megcsókoljam, mikor észrevette a szándékomat, ő lehajtotta a fejét, és az ajkunk összeért. De csak egy pillanatra, mert a jól ismert Kurt Cobain szám felcsendült. Morcosan elhúzódtam tőle, és a telefonomért nyúltam, a kijelzőre pillantva, a fülemhez emeltem a készüléket. – Mondjad anyukám.
- Elizabeth Amber Evens – anya hangja a mennydörgésnél is rosszabb volt. Na már megint mit csináltam?
- Igen? – kérdeztem félve.
- Azonnal gyere haza – morogta anya mérgesen.
- Valami rosszat tettem?
- Rosszat? Még, hogy rosszat? – anya kérdése persze plátói volt. – Most azonnal haza tolod a csinos pofidat.
- Rendben – motyogtam halkan, és meg is szakadt a vonal.
- Na ez mi volt? – kérdezte Emmett felvont szemöldökkel.
- Fogalmam sincs, de jobb ha kiderítem – mondtam grimaszolva, majd kikászálódtam az ágyból. – Mikor öltöztem át? – kérdeztem a hatalmas pólóra nézve.
- Nem te öltöztél át – vigyorogta ő, és beszívta az asló ajkát. – Én voltam, és nagyon élveztem.
- Azt gondolom – forgattam meg a szemeimet, és a szekrényhez léptem. Hálás voltam Bellának, hogy egy két ruhát ide is vett nekem, így nem kellett az előző napi ruhámba hazamennem. Ki tudja, hogy anya mivel vár otthon. Gyorsan felöltöztem, nem törődve Emmett sóhajaira a hátam mögött.

- Veled menjek? – kérdezte amikor már indulásra készen csókot leheltem az ajkaira.
- Nem, ki tudja mi lehet a bűnöm, még a végén téged is lefejez – nevettem el magam, miközben már a nappaliban voltunk. – Miután vége a hegyi beszédnek felhívlak – mondtam végül, és kisiettem a házból. Szerencsére tegnap este Alice elhozta a kocsimat, mintha tudta volna. Sőt biztosra megyek, hogy tudta, csak nem mondta el nekem.
- Lizzy – kiáltott utánam Bella.
- Szia! – köszöntem vidáman.
- Csak búcsúzni akarok – mondta mosolyogva.
- Miért is? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Hisz nemsokára visszajövök.
- Tegnap, vagyis ma hajnalban, Edward nagyon romantikus hangulatba került, és támadt egy ötlete – vigyorogta szélesen ő. – Elmegyünk egy pár hétre. Csak mi ketten, Esme szigetére.
- Jaj ez csodás – lelkesedtem vidáman. Edward tényleg romantikus. – Esmének van szigete? – kérdeztem, amikor felfogtam azt amit mondott.
- Igen, még Carlisle-tól kapta – bólogatott Bella mosolyogva. – Viszont nem tudok elmenni veletek párkeresésre – mondta végül szomorkásan.
- Amiatt nem aggódj – ráztam meg a fejem. – Alice nem hagyja majd ki a számtalan butikokat, tehát még meg is úszod – nevettem el magam. – Viszont hiányozni fogsz – öleltem magamhoz.
- Te is nekem – szorongatott meg ő is. – De suli kezdésre már vissza is jövünk.
- Szerintem telefont nem visztek, de azért egy képeslapot küldj majd küldjél azért – mondtam vidáman, majd kajánul elvigyorodtam. – Persze, ha találsz rá időt.
- Reménytelen vagy – forgatta meg a szemeit zavartan Bella, és még egyszer megszorongatott.
- Légy nagyon, nagyon rossz – kacagtam fel, és visszaöleltem. – Edward ez neked is szól – kiabáltam hangosabban, mire ő megjelent a ház ajtajában.
- Mintha Emmettet hallgatnám – emelte az égnek a szemeit, majd fénysebességgel előttem termett, és ő is megölelgetett. – Vigyázz magadra, és a bátyámra – mondta végül vigyorogva.
- Meglesz – feleltem, majd kinyitottam az ajtót. – De most már tényleg megyek, mert anya még a végén az F.B.I -t küldi értem – grimaszoltam, mire mindketten felnevettek. Beültem a kocsimba, és beindítottam a motort, még egy utolsó mosolyt küldtem a vigyorgó páros felé. Majd felnéztem a házra, valami furcsa érzés fogott el, mintha egy darabig nem látnám ezt a fehér csodaházat. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a buta gondolatokat az agyamból, majd elhajtottam.

Vezetés közben egyre azon agyaltam, hogy vajon mit tettem, amivel anyát ennyire kihoztam a sodrából. És akkor mintha fejbe talált volna egy medicinlabda. Hát persze, apa már tudja, hogy Emmett megkérte a kezem, csak anya nem. Hogy én miért nem gondoltam erre? Biztos vagyok benne, ha őszintén beszélek vele, hamar meg tudom nyugtatni, és egy kicsi füllentés is belefér, méghozzá az amit apa biztosra vesz. Húsz éves koromig megmarad ez az állapot. Na persze, három év az nagyon hosszú idő, ki tudja, hogy mi történik addig. Ekkor Alice látomása jutott az eszembe, vajon mit jelenthet az, hogy nem lát semmit, talán jelent valamit, valami fontosat. Jaj Lizzy, már megint képzelődsz – dorgáltam meg magam, és leállítottam a motort a házunk előtt. A bejárat előtt vettem egy nagy levegőt, és mosolyogva léptem be.

- Anya, megjöttem – kiáltottam el magam.
- A konyhában vagyok – jött a szófukar válasz. Na szuper, még mindig a plafonon van. Tartva a mosolyom, belibbentem a konyhába. – Ülj le – utasított anya, és a székre mutatott.
- Oké, kezdheted – vettem egy nagy levegőt.
- Lizzy, még is hogy gondoltad? – mondta anya sírós hangon. – Még ennyit sem érdemlek? – és ki is csordult ez első könnycsepp a szemén. – Azt hittem, hogy mi mindent megbeszélünk. Erre nem mondod el, hogy megkérték a kezed, apádtól kell megtudjam?
- Anya, kérhetek valamit? – kérdeztem komolyan, és letöröltem a könnyeit, ő csak némán bólintott. – Hallgass végig, utána mondhatod a magadét, de most csak hallgass meg és ne szólj közbe.
- Rendben – hagyta rám, és felkönyökölt az asztalra.
- Igen, Emmett tegnap megkérte a kezem – mondtam boldogan. – És igent mondtam, de az egész olyan hirtelen történt, hogy időm sem volt elmondani – füllentettem. – És apát is a tudtom nélkül kérdezte meg. Anya én nagyon szeretem őt, mindennél jobban, és tudom, hogy nagyon fiatal vagyok, viszont azt tudom, hogy még egy ilyen pasi nem lesz az életemben – az teljesen kizárt, hogy még egy ilyen pasi találjak, tettem hozzá magamban. – Természetesen el akartam mondani neked. Anya, én olyan boldog vagyok, és szerelmes. Kérlek egy kicsit örülj velem.
- Lizzy, még csak tizenhét éves vagy – rázta meg a fejét anya.
- Marie Antoinette, hány éves volt? – grimaszoltam gyermekien.
- De mi nem a középkorban élünk – kacagott fel anya.
- Anya, ez csak egy ígéret – füllentettem másodjára. – Én még nem akarok férjhez menni – jaj dehogynem. – Apa is megmondta, húsz éves korom előtt nincs lagzi – vagy ki tudja.
- Annyira felnőtt vagy már – sírta el magát megint anya, de most a boldogságtól. – Annyira éretten gondolkozol.
- Ne sírj kérlek – öleltem magamhoz. – Inkább örülj velem.
- Én örülök – szipogta anyám, majd megfogta a kezem. – Azt a mindenit – füttyjentett elismerően amikor meglátta a gyűrűt, mire én felkacagtam.

Ezután, órákon keresztül, csak beszélgettünk, anya vagy ezerszer rákérdezett, hogy biztos vagyok e a dolgomban. Mire én ezerszer elmondtam, hogy százszázadékig biztos vagyok a döntésemben, és nincs az a természeti csapás, ami miatt megváltoztatom azt. Azután anya már csak mosolyogva mondta minden egyes mondatát, és látszott rajt, hogy szívből örül az én boldogságomnak. Viszont az is látszott rajt, hogy ő csöppet sem biztos abban, hogy én egyszer Mrs. Cullen leszek. Beszélgettünk, és főzőcskéztünk, régen töltöttünk ennyi időt együtt, és mát nagyon is hiányzott, ez az anya-lánya közös időtöltés. Délután hatra, már az asztalon gőzölgött a vacsora, és mosolyogva vártuk apát, aki hamarosan meg is érkezett. Békésen megvacsoráztunk, utána pedig felmentem a szobámba, és teleengedtem a kádat vízzel. Fél órán keresztül áztattam magam a meleg, illatos és habos vízben. Miután kiszálltam egy törölközőbe csavartam magam, és visszamentem a szobámba. Leheveredtem az ágyra, és a kezembe vettem a telefonom, majd tárcsáztam Emmett számát. Hosszan kicsöngött, de nem vette fel, még egy párszor próbálkoztam, sikertelenül. Ezt nem értem – mondtam magamban, majd Alice számát hívtam, de ő sem vette fel. Valami nagyon nem stimmel, mert ha vadásztak, akkor is felvették. A szekrényhez léptem, és elővettem belőle, egy farmert, meg egy magas nyakú pulóvert, a hajamat kifésültem, és egy csattal eltűztem a szemembe lógó hajszálakat. Felkaptam a mobilt, és lecsörtettem a lépcsőn, közben újra próbáltam hívni.

- Elmész? – kérdezte anya.
- Igen, de itthon alszok – mondtam mosolyogva, majd magamra kaptam a vékony kabátomat, és kiléptem az ajtón.

A kocsimban ülve, hangosra tekertem a zenét, és egész úton bambán vigyorogva, gondoltam arra, hogy, milyen boldog az életem, és hogy van egy pasi, aki mellesleg tökéletes, aki szeret, és feleségül akar venni. Leállítottam a Cullen ház előtt a motort, és kipattantam, a villanyok égtek, ezért magabiztosan, és persze vigyorogva indultam meg a bejárat felé. Kopogás nélkül mentem be, hiszen úgy is tudják, hogy jövök.

- Sziasztok – köszöntem vidáman, amikor a nappaliba értem. – Mi történt? – kérdeztem, meglepve, mert mindenki megkövülve állt, és felém sem néztek. – Alice – léptem elé, hogy a szemébe tudjak nézni, de akkor megtorpantam, mert az aranybarna szempárba nézve ürességet láttam, mintha egy bábú festett szemébe néztem volna.
- Csak nem vendégünk jött? – halottam meg egy kellemes, és gyönyörű női hangot, de a tulajdonosát nem láttam.
- Mi a fene folyik itt? – kérdeztem, és Emmett elé léptem, de az ő szemében is csak üresség honolt, pont úgy, ahogy Jasper, Esme, Carlisle, és Levy szemében is.
- Méghozzá egy ember – szólalt meg újra a hang, és akkor megláttam a tulajdonosát is.
- Édes istenem, ez nem lehet….

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés