-    Segítsek? – Jött oda mellém,Edward,és kezét derekam köré helyezte,hogy megtartson.
-    Azt hiszem,hogy most már boldogulok egyedül is – Mosolyogtam rá,miközben jöttünk kifele a kórházból.

Végre valahára hazatérhettem.Két napot töltöttem a kórházban,és kezdtem visszanyerni régi erőmet.Hiszen eddig annyira gyenge voltam,hogy a szemem alig bírtam nyitva tartani.Edward velem volt egész végig,ami miatt persze meg kellett játszania,hogy éjszaka alszik.Az orvosok értetlenül álltak az esetem előtt,mivel ’csodával határos’ módon épültem fel.Ami igazából nem is volt olyan csodálatos...

-    Szerintem mikor odaérünk,el kellene mondanod a barátnődnek,hogy mi is vagyok valójában – Indította be a kocsit szerelmem,mikor már beültünk.
-    A neve Carol,és nem akarom belekeverni ebbe a világba.
-    De ha azt szeretnéd,hogy veletek lakjak,akkor muszáj lesz megmagyaráznod neki,hogy miért nem eszek soha,hogy miért nem alszok,és hogy miért vagyok olyan nagyon jó képű – Nevette el a végét,amit persze nem gondolt komolyan.Sosem volt eltelve magától.
-    Miből gondolod azt,hogy annyira nagyon jól nézel ki?Amúgy meg...majd kitalálok valamit – Sóhajtottam,aztán oldalra fordítottam a fejem,hogy lássam.
-    Csak abból,amilyen hatással vagyok rád – Húzta féloldalas mosolyra a száját,és Ő is rám nézett.
-    Oké,te nyertél.Még mindig nem vagyok teljesen a régi,ezért nem birok vitába szállni veled – Ráztam meg a fejem,mire csak kuncogni kezdett.

Tudom,hogy igaza van.El kellene mondanom Carolnak az igazságot.Felhívtam már telefonon,és kitaláltam egy ürügyöt,hogy miért mentem el,és persze bocsánatot kértem az miatt,hogy nem hoztam neki ruhát,amit megígértem.De annyira elképzelhetetlen...én nem fogok bírni belenézni a szemébe,és kibökni,hogy a pasim egy vámpír.Egyáltalán a pasim?Illetve...a barátom?Hiszen nem beszéltünk még róla,hogy újra e kezdjük.Legalábbis hivatalosan nem.Amikor megérkeztünk,Edward kisegített az autóból,és befelé vettük az irányt.

Felfelé a lépcsőn nem szóltunk egy szót sem.Hagyta,hogy együtt legyek a gondolataimmal.Pedig titkon reméltem,hogy eltereli majd a figyelmem,de nem tette.

Megálltunk az ajtó előtt,és vettem még egy nagy levegőt,aztán bekopogtam.Tudniillik a kulcsot elvesztettem...Lépések hallattszóttak.Közeledett.Aztán kinyílt az ajtó.

-    Te...Jézus...Uram...Isten... – Tagolta a szavakat,amint megpillantotta Edwardot,és én elpirultam.Tudtam,hogy ilyen hatással lesz rá.
-    Szia,Carol! – szóltaltam meg végül,és átöleltem.De Ő még mindig Edwardot bámulta,ami kezdett kínossá válni.
-    Szia... – Köszönt oda,szerelmem. – Edward Cullen vagyok.Bella... – Nézett rám,és én folytattam.
-    A barátom... – Fejeztem be helyette a mondandóját,mire csak megfogta a kezem.
-    Igen,sokat hallottam már rólad – A fenébe is Carol! – Gyertek be...

Invitált be minket,mintha idegenek lennénk.Gondolom nem bírta még hova tenni a dolgokat.De ha már ez sok volt neki,akkor arra mit fog lépni,amit mondani akarok neki?!

-    Bells,hiányoztál! – Ölelt át újból bent,mikor már magához tért. – Hol szerezted ezt a pasit?Ő egy Isten! – suttogta a fülembe,amit bizonyára Edward is hallhatott,mivel halkan felnevetett.
-    Mondtam,hogy tökéletes – suttogtam vissza,aztán eltolt magától.
-    Őőő...húú...gondolom azt még tudod,hogy a szobád hol van,és nem kell megmutatni.Szóval segítsek valamiben? – Túrt bele a hajába,annyira zavarodott volt.
-    Nem kell köszönöm – Mosolyogtam rá. – Inkább Edwardnak segítek a tájékozódásban,amit a szobám bemutatásával kezdek – Villantottam tekintetem rá,aki csak mosolyra húzta az ajkát.
-     Hát jó – Vonogatta meg a vállát. – Engem itt megtalálsz,ha akarsz valamit – Ült bele a fotelba,és bekapcsolta a TV-t.

A bőröndömet,amit eddig Edward hozott,beraktam a sarokba,és leültem az ágyam szélére.Mikor visszafordultam,hogy lássam Őt,valamit nagyon méregetett.
-    Mi az? – kérdeztem meg lágyan bambulásának az okát.Aztán a kezében lévő tárgyat felém fordította.
-    Csak ez – Pillantottam meg  a közös képünket,ami még a születésnapi bulimon készült.Teljesen kiment a fejemből,mivel fejjel lefelé volt rakva az éjjeli szekrényemen azóta a napóta,mióta megismertem Markot.Nem akartam folyton azt az érzést magamban érezni,mint amit akkor éreztem,ahogy ránéztem.
-    Én... – suttogtam,de közbevágott.
-    Örülök,hogy megtartottad... – Bárcsak tényleg így érzett volna,de láttam,hogy megbántottam azzal,hogy le volt döntve.Nyúzott arccal ült le mellém oly gyengéden,mint a hópihe.
-    Egyszerűen próbáltam úgy tenni,mintha minden rendben lenne.Én...sajnálom.De rosszul esett,hogy elhagytál.Sőt...meghaltam.Nem akartam rád gondolni,mert csak rosszabb lett volna.Edward,én...
-    Shh... – Rakta rá mutatóujját a számra,ami olyan hatással volt rám,mint már régóta semmi.Hideg márvány bőre végett,ajkam szabályosan bizseregni kezdett.És most jutott el a tudatomig az,hogy már régóta nem csókolt meg.– Tudom,hogy mindent elrontottam.Ezért nem is kell magyarázkodnod.Megértem.Az én hibám volt.
-    Nem ezt mondtam – Gügyögtem el pár szót,mivel ujja miatt nem bírtam normálisan beszélni,mire felnevetett.
-    Ugye tudod,hogy nem azért hagytalak el,mert nem szerettelek? – suttogta,mikor már arcunk pár centire volt egymástól.Bólintottam. – Hiányoztál – Vette el végül a kezét arcomról,és egyik tincsemet fülem mögé simította.
-    Most mi van köztünk? – Adtam hangot gondolatomnak.
-    Nem tudom – Sóhajtott,és elhúzta magát tőlem,aztán leült mellém.Mi rosszat mondtam?
-    Azt hiszem...mindenki kaphat egy második esélyt,ahogy mi is – Próbáltam javítani a helyzeten,mire Ő fejét megrázta.
-    Én nem ebben a hitben élek.Hanem abban,hogy másodszorra minden rosszabb – Most mire akart ezzel célozni?Hogy már nem akar?
-    Nem értelek.Akkor miért voltál végig mellettem a kórházban?Miért nem hagytál meghalni? – Emelkedett egy fokkal fentebb hangom a feszültség miatt,amit Ő is észrevett,és rám nézett.
-    Bella,miről beszélsz? – Értetlenkedett.
-    Ne tegyél úgy,mintha nem tudnád,hogy miről beszélek.Miért vagy most is itt,ha nem akarsz már semmit?Azt szeretnéd,hogyha barátok lennénk?Sajnálom,de erre kéttelen vagyok – Fordítottam el a fejem,és fel akartam kelni az ágyról,mikor keze a csuklómra tévedt.
-    Félreértelmezted azt,amit mondtam – Mosolygott rám,mikor hátranéztem rá. – Én úgy értettem,hogy már nem érdemellek meg téged.
-    Most...ott tartunk,mint három évvel ezelőtt – suttogtam magam elé.
-    Csak egy szavadba kerül,és nem zavarlak tovább.
-    Te...hülye vagy! – Fordultam meg hirtelen,és megleptem kinyílvánulásommal.Letérdeltem az ágyra,és karjaimat nyaka köré fontam. – Hát nem érted,hogy nem akarom,hogy megint elhagyj?Hogy csak veled akarok lenni?!Senki mással.Csak veled.Szer... – Akadtam meg egy pillanatra,mivel ez a szó,már rég beporosodott az én világomban.Nem volt használva évek óta. – Szeretlek,Edward Cullen.
Szemei csillogni kezdtek,amiközben felnéztek rám.Közelebb araszolt hozzám,és Ő is kimondta.
-    Én is szeretlek,Bella.Te vagy az egyetlen,aki ilyen közel került a szívemhez.A tiéd,hát vedd el – Ajánlotta fel magát,amit én azonnal elfogadtam.

Ajkait birtokomba vettem,amit először hagyott,hogy újra feltérképezzem.Hát még édesebb,mint az álmaimban?Igaza volt...Az emberek memóriája nem olyan jó,mint a vámpíroké.Aztán bekapcsolódott Ő is,és ledöntött az ágyra.Egyik kezemmel beletúrtam a hajába,a másikat pedig végig húztam kidolgozott testén.Az élvezettől olykor belenyögtem csókunkba,de ez jelen pillanat nem érdekelt.Mikor ujjai betévedtek pólóm alá,a hirtelen hidegtől összerándult az izmom,de aztán hagytam,hogy folytassa.Két lábamat szerette volna felhelyezni dereka köré,viszont a sors közbeszólt.Ajtó nyikorgást hallottunk,amire Ő azonnal levetette magát rólam.

-    Valamit megzavartam?  - Nyújtotta be résnyire a fejét,Carol.Mi pedig még ziháltunk az elöbbiektől.
-    Nem... – Szívtam bele egy nagyot a levegőbe. – Semmi sem történt – Nyomtam meg a ’semmi’ szót,amit persze nem hitt el.
-    Csak azért jöttem,hogy szóljak,Adam átjön hozzám,és bármelyik percben itt lehet.Nem szerettem volna,hogyha meglepetésként ér titeket,és szerintem jó ötlet lenne elmenni négyesben valahová – Mosolygott ránk,mintha milyen jó ötlet lenne,de mi Edwarddal egymásra néztünk.
-    Hát nem is tudom... – Húztam el a számat. – Mi éppen...el szerettünk volna menni...moziba.Szóval itthon hagyunk titeket kettesben.Remélem azért nem baj.
-    Nem...Talán  feltaláljuk magunkat – Kuncogott.
-    Biztos vagyok benne – Erőltettem meg egy mosolyt. – De mi indulhatnánk,Edward – Fordultam hozzá,mire Ő helyeslően bólintott.

Felálltunk az ágyról,és kifelé vettük az irányt.

-    Azért ennyire nem sürgős – szólt utánunk Carol,mikor már az ajtó előtt voltunk.
-    Minnél elöbb,annál jobb.Érezzétek jól magatokat.Majd jövünk – Húztam magam után szerelmem,aztán becsaptam az ajtót.

-    Gondolod,hogy már itt lehet? – kérdeztem meg végül,mikor már sietősen haladtunk le a lépcsőn.
-    Nem lehet messze,sőt...valahol itt van már.Érzem az illatát.
-    Én nem tudtam,hogy ez lesz...
-    Nem a te hibád.Erről senki sem tehet.Nem tudhattuk,hogy ide fog jönni,pont most.

Kapkodtuk a lábunkat,ami talán neki jobban ment,mint nekem.Körübelül a felénél tarthattunk,mikor kezét elém emelte,és megállt.

-    Itt van – suttogta,aztán mikor csönd volt,hallottuk a lépéseit,de aztán Ő is megállt.

Kinéztem a korláton,és három emelettel lejjebb Adam felfelé néző arcát pillantottam meg.Rémülten nézett rám,aztán dühösen.Tudta,hogy velem van Edward.Visszahúztam a fejem,és Edwardra néztem,aki felkapott,és a tetőre kezdett futni velem.

-    Mindketten meghaltok! – kiáltott utánunk,és Ő is futásnak eredt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés