Mindenki sokkolva meredt a nagytermetű vámpír testvérünkre. Mindenki fejében csak a megdöbbenést láttam, még Roséban is, aki ilyenkor általában jól fejbe vágta kedvesét.
A sokktól senki nem bírt megszólalni, ezért megvártuk, míg nevetése csillapodik.
De az nem akart. A földön fetrengve visított, mint egy kismalac és két kezével a hasát fogta.
Olyan hangos volt, hogy a nagy csöndet, csak az ő hangos nevetése töltötte be.
Rosalie ébredt fel leghamarabb a hirtelen kialakult szituációból és felállva letérdelt Emmett oldalához.
– Emmett! Ezt most már abba kéne hagynod. – mondta még mindig félénken, felém nézve, de arcomról semmit nem tudott leolvasni. A merev maszk az arcomra fagyott. Nem tudtam levegőt sem venni.
– De… ez… - krákogta és közben rámnézett. Hirtelen hagyta abba a röhögést és fújta ki a levegőt. Rosalie megfogta mindkét kezét és felrángatta a földről.
– Jól van, felálltam. – legyintett Rosenak, aki sajnálattal teli tekintettel nézett rám.
„Ne haragudj, Edward! Nem tudom, mi üthetett belé. „– magyarázta, de csak megráztam a fejem.
Rosalie újra megfogta Emmett kezét és próbálta visszavonszolni a kanapéra maga mellé, de az nem mozdult. Szertelenül engem bámult. Komoly arccal.
Rosalie tehetetlenségében Carlisehoz fordult, akit még mindig lebénítottak az előbbi szavaim, míg Esme elgyötört arccal méregetett és gondolatai csak aggódásról árulkodtak.
– Khm. – köszörülte meg a torkát Rose Emmettnek, de Em rá se hederített, még mindig engem bámult.
Észveszejtő volt a csend. Senki nem szólt egy szót sem és ez megijesztett. Ennyi volt? Vége? Többé már nem szólnak hozzám?
Tudtam, hogy hiba volt elmondanom, még Carlise is lefagyva bámult maga elé és elméje üres volt. Akárcsak Jasperé, aki általában nem foglalkozott semmivel, Alice-en és Nessien kívül.
Bella sem szólt, tudta, hogy a többiek a hallottakat és Emmett előbbi jelenetét emésztgetik.

Alice csendben meredt maga elé, ő sem szólt. Pedig most rá volt a legnagyobb szükségem.
Alice tudott mindenre megoldást, de hogy nem szólt a reményt elvesztettem arra, hogy a családom ugyanúgy fog rám nézni, mint azelőtt.
Hirtelen Emmett kicsúsztatta kezét Rosalie tenyeréből és felém lépkedett, ugyancsak komoly arccal. Gondolatai féktelen hitetlenséget tükröztek, amit nem értettem, őt ismerve.
„Nem lehet, Edward, mint egy másik nővel… ez nem, nem lehet igaz, ez csak vicc, igen vicc…” – mondogatta magának, míg elért és egy könnyed mozdulattal leguggolt elém.
– Ezt nem mondod komolyan ugye, öcsi? – kérdezte hozzá elég elszántsággal teli arccal és gondolatban könyörgött azért, hogy ezt csak viccnek szántam.
Nem feleltem. Lehajtottam a fejemet és vettem egy mély levegőt.
– Emmett, hagyd most őt. Nem látod, hogy mennyire nehéz most neki? – kérdezte Esme és felállt Carlise mellől, aki megrázta a fejét erre és üres gondolatai megteltek tudományos kérdésekkel.
„Ha ez valóban igaz, és a nővel megtörtént, valószínűleg ugyanaz történt vele, mint Bellával…” – elmélkedett.
Dühösen megráztam a fejemet. Miért nem látok senki gondolataiban gyűlöletet? Utálniuk kéne, azért amiért ezt tettem, amiért hazudtam nekik, és nem mondtam el.
Felpattantam, ezzel Emmettet fellökve, de most nem törődtem vele.
Emmett szitkozódott egy párat, de egy szempillantás alatt felkelt és értetlenül nézett rám, amint én a szoba közepén állok vadállatias arccal.
Egyenesen Carlise szemébe néztem és vártam, hogy mondjon valamit, de nem tette.
Ez jobban dühített. A hallgatagsága. Hogy nem mond semmit.
Legalább mondja el, hogy nem akar többé látni, csak szólaljon meg végre.
Azt vettem észre, hogy senki nem szid gondolatban, hanem 100%- an mellettem állnak.
És ezt nem értettem, miért. Miért érdemeltem ki, hogy megértsenek?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés