(Alice szemszöge)




Borzasztóan éreztem magam. Hibásnak azért, mert nem láttam semmit. Biztos voltam benne, hogy veszély közeleg, ezért voltam annyira elkeseredve, hisz mindig a képességem segített abban, hogy megvédjem a családomat. Miután Lizzy elaludt, én a házukhoz futottam, és elhoztam a kocsiját, mivel áttam, hogy Miranda hívni fogja, és azonnal hazaparancsolja. Mi azt terveztük, hogy estig elmegyünk vadászni. Persze, miután elbúcsúztunk Edwardtól és Bellától.

- Vigyázzatok magatokra – öleltem magamhoz a mosolygó Bellát.
- Fogunk, és ti is – felelte Edward, és megölelt. – És ha bármi gond lenne…
- Nem lesz semmi gond – vágott a szavába Emmett. – Menjetek csak nyaralni, és élvezzétek egymást – vigyorodott el kajánul. Emmett már csak Emmett.

Miután elindultak, én még gyorsan átöltöztem, amit persze, Emmett nem hagyott megjegyzés nélkül.

- Megint a vadaknak csinosítod ki magad? – kérdezte a bátyám szem forgatva.
- Nem, most Jaspernek csinosítom ki magam – feleltem gúnyosan, és egy csókot leheltem szerelmem ajkaira.
- Nekem te mindig tökéletes és gyönyörű vagy – búgta ő szerelmesen.
- Most már induljunk – sürgetett minket Levy.


Egyenesen az erdőbe szaladtunk, és útjaink különváltak, ki-ki a saját ízlése szerint vadászott. Talán egy óra sem telt el, amikor már mindenki jóllakottan a nappaliban ült. Én éppen a legújabb divatlapokat bújtam, amikor megjelent előttem egy kép. A kezemből kiesett az újság, és ködös tekintettel meredtem magam elé.

- Kicsim, mit látsz? – kérdezte Jasper féltő hangon.
- Rosalie – mondtam ólmos hangon, majd elnyelt az a rettenetes sötétség.




(Lizzy szemszöge)



Kezeimet a szám elé szorítottam, hogy visszafojtsam a torkomból feltörő sikolyt. A szemeim kikerekedtek, és levegő után kapkodtam. Nem, az nem lehet igaz, ő nem lehet az.

- Mi az, csak nem neked is meglepetést okoztam, ember? – szólalt meg ő zord rémisztő hangon. – Ismersz engem? – kérdezte végül, mire én csak némán bólintottam. Elkápráztatott a szépsége, szinte már angyalinak tűnt az arca, a haja, az alakja. Sokkal szebb volt, mint a képeken. Maga a megtestesült tökéletesség, Emmett nem hiába szerette őt annyira. – Ki vagy te?
- Elizabeth Evens – feleltem remegő hangon. Fogalmam sincs miért a teljes nevemet mondtam. Felnéztem Emmettre, aki még mindig jéggé fagyva állt, és maga elé meredt.
- Hmm… Elizabeth – lépett közelebb Rosalie egy gúnyos mosoly kíséretében. – Mi keresnivalód itt?
- Én… én vagyok Emmett…. – dadogtam félénken, mire ő hangosan felnevetett.
- Te vagy Emmett mije? – vágott a szavamba metsző gúnnyal. – Szeretője? – kacaja szinte már hisztérikusan csengett. – Emmett, Emmett, hát te is beálltál az öcséd mögé, egy ember? – kérdezte szerelmemre nézve. – Ráadásul, nem a legszebb.
- Mit akarsz tőlünk? – kérdeztem bátortalanul, szinte tátogva.
- Tőled semmit – mutatott rám. – Viszont ők itt a családom – nézett a szoborként álló vámpírokra. – És Emmett pedig a férjem – simogatta meg az említett arcát, mire én majdnem megfulladtam. A férje, Emmett a férje? De hiszen ő engem szeret. Nem ez csak ez rossz álom, biztos elaludtam a kádban.
- Én pedig a menyasszonya vagyok – mondtam felhúzott szemöldökkel. Ha ez csak egy álom, akkor semmi bajom nem eshet. Ugye?
- Hahaha, ez nagyon vicces. – Gúnyos nevetésétől visszhangzott a szoba. – Te kis béka azt képzeled, hogy Emmett szeret téged? Hogy te milyen naiv vagy – nevetett továbbra is, és ekkor megjelent egy férfi is, lassú léptekkel jött le a lépcsőn.
- Te támadtál meg engem – sikítottam fel, amikor megismertem.
- Igen, de nem tudtalak, teljesen kiiktatni, de talán most – csillant meg a vérvörös szeme, mire Emmett és Levy szinte egyszerre mozdultak.
- Nana, fiúk – szólalt meg Rosalie, és az idegen férfira nézett, mire megint csak kővé váltak. – - Levy, viselkedj – nézett rá a fiúra, aki elkapta rólam a szemeit, és lehajtotta a fejét. Ő nem volt teljesen megdermedve, ő csak állt, és nem tett semmit.
- Mi folyik itt? – néztem rá Roselie-ra, és egy kicsit megnyugodtam, hogy az ő szemei aranybarnák.
- Figyelj, egyszer mondom el, és nem többször – heveredett le Rosalie a kanapéra. – Visszajöttem, és vissza akarom kapni a családomat. Eden ebben van a segítségemre – mutatott a vigyorgó férfira. – Igen, ő egy Volturi katona, de a barátom lett, és lassan átszokik az állatvérre, de még nagyon labilis, tehát ne hergeld – vigyorodott el. – És ami Emmettet illeti, ő az enyém – mondta végül fenyegetően emelt hangon. – Te jó voltál játszani, de most már nem kellesz neki – mosolya fölényes volt és gonosz.
- Az nem lehet – suttogtam megsemmisülve, Ez csak egy álom, mondogattam magamban.
- Emmett mond meg neki – utasította szerelmemet türelmetlen hangon, mire Eden közelebb lépett hozzánk, mert még mindig Emmett mellett álltam. Zsibbadást éreztem, de nem érdekelt, csak néztem őt, az aranybarna szemeit, amit most rám emel.
- Menj el Lizzy – mondta kásás hangon.
- De hát te szeretsz engem – hangom szinte könyörgő volt.
- Nem… nem szeretlek – szemeit elkapta rólam, és Rosalie-re nézett. – Soha nem szerettelek. De most menj el – szavai ezernyi késként fúródtak a mellkasomba, szinte levegőt is alig tudtam venni. Zihálva hátráltam, amikor megint magamon éreztem Emmett tekintetét, amiben most valami furcsa fény csillogott, nem tudom, mit jelenthetett, de csak egy másodpercig tartott, utána megint fénytelen és üres lett.
- Bizonyítékot akarsz? – kérdezte Rosalie kárörvendően mosolyogva, és felpattant. – Akkor ezt figyeld te kis béka – sziszegte, majd Emmett elé állt, és gyengéden megszólalt. – Csókolj meg szerelmem, és bizonyítsd be, hogy engem szeretsz – mondta mézédes hangon.

Emmett szinte robot mozdulattal a karjaiba vette őt, és kicsit meg is döntötte, majd az ajkaira tapasztotta a száját, de közben végig a szemembe nézett, mintha üzenni akarna valamit. Én a könnyfátyol mögül, csak elmosódott alakokat láttam. Most vettem észre, hogy zokogok, és patakokban folyik a könnyem. Emmett mást tart a karjaiban, mást csókol, és nem engem. Kihátráltam a házból, és egyenesen a kocsimhoz rohantam.
- Többet ne is lássalak – kiabálta utánam Rosalie nevetve.

Ráadtam a gyújtást, és elhajtottam. Alig láttam valamit, de nem érdekelt, most semmi sem érdekelt. Hisz úgy is mindegy, ha most egy fának megyek, és meghalok. Minek éljek tovább? Mi értelme így élni? Emmett nem szeret, soha nem is szeretett, ő mindig is azt a gyönyörű teremtést szerette.

- Még is mit gondoltál Lizzy? – kérdeztem magamtól hangosan a sírástól elgyengült hangon.
Azt, hogy szeret, hogy tényleg feleségül vesz majd téged, hogy ember létedre, boldoggá tudod tenni. Buta, buta Elizabeth – ráztam meg a fejem, és letöröltem a könnyeimet. Hát ennyi amit te érdemelsz, ennyi boldogság jár neked. Leállítottam a motort, és csak néztem ki a sötét éjszakába. A szélvédő, mintha vetítővé vált volna, képek jelentek meg a szemeim előtt. Képek, az elmúlt közel egy év képei. Az agyam ily módon próbált meg reagálni az elmúlt pár percre. Ez volt a védekező mechanizmusom? Hogy még jobban fájdalmat okozok magamnak?

Az első tanítási nap, amikor unott arccal néztem a tömegbe, és egyszer csak megpillantottam őt. Tökéletes, sápadt, és gyönyörű volt, ahogy aranybarna szemeivel végigmért.

Aztán a kép ugrott, és mi apám boltjában nevettünk, tanulás címszó alatt. És az utána következő kép, amikor Emmett maga felé fordít az erdőben, és szenvedélyesen megcsókol. Abba a csókba, szinte a világ beleremegett.

Majd amikor azt hitem, hogy nem érdeklem, és az üzlet előtt, szinte egymásba folyva csókolóztunk. És a sütizés, meg az utána való édelgés.

Az első családi látogatás, amikor még nem tudtam, hogy mik is ők valójában. És amikor kiderült, az a félelem, és kiábrándulás. Most már rájöttem, hogy amit akkor éreztem, az nem a tőlük való félsz volt, hanem attól féltem, hogy én már nem vagyok elég jó neki. Az akkori érzelmek, megint birtokba vették a testemet, és szinte szétfeszítették azt, keveredve a mostani mérhetetlen fájdalommal.

- Nem, nem, nem – sikítottam, és püfölni kezdtem a kormánykereket. Ki akartam űzni a fejemből ezeket a gondolatokat. A könnyfátyol apránként kitisztult, és én megint csak a szélvédőn pergő képeket néztem.

Az erdei kunyhó, ahol megannyi gyönyörű pillanatot töltöttünk. Az első szerelmeskedésünk képénél már nem bírtam. Kiugrottam a kocsiból, és a szakadó esőben rohanni kezdtem. Céltalanul futottam a sűrű erdőben, a könnyek és az eső eláztatták az arcom, és a ruhám. Zokogtam hangosan, és keservesen, mígnem megbotlottam valamiben, és a sáros földre estem. Öklömmel csapkodtam a földet, és hisztiztem, mint egy öt éves kislány, akitől elvették a kedvenc játékát. Nem akartam felfogni, hogy elvesztettem. Emmett már nem az enyém, talán soha nem volt az enyém. Sőt, ő csak játszott velem, végig Rosalie után vágyódott, és most végre megkapta azt, amit akar.

Felálltam a sáros földről, és ingatag léptekkel visszaindultam a kocsihoz, az égiekhez könyörögve, hogy a szélvédőn már nem pörögjenek azok a fájdalmas emlékeket visszaidéző képek. Beszálltam a kocsiba, és csukott szemmel kerestem meg a slusszkulcsot, majd elfordítottam azt, és lassan nyitottam ki a szemem. A képek helyett megint csak a sötét éjszakát láttam, s egy remegős sóhaj kíséretében elindultam. Percekig csak néztem ki a szélvédőn, nem is foglalkozva az úti céllal. Hamarosan már a házunk előtt álltam járó motorral. A házban teljes sötétség honolt, ami egy picit meg is nyugtatott. Leparkoltam a kocsit, és sietős léptekkel bementem a házba, egyenesen a szobámba. Nem kapcsoltam villanyt, hanem egyenesen a fürdőbe mentem, és közben ledobáltam magamról a nedves, és sáros ruháimat. A zokogás nem hagyott alább, beálltam a zuhany alá, a másodpercekből percek lettek, és az percekből pedig órák. Nem tudom, hogy mennyit állhattam a meleg vízsugár alatt, csak arra eszméltem fel, hogy a szemeim csukódnak le. Kiszálltam a zuhany alól, és gyors mozdulatokkal megtörölköztem, majd már nyúltam volna az alvópólóm után, amikor megláttam, mi után is nyúlok. A sírás megint felerősödött, és én kimenekültem a fürdőből, majd a szekrényből előhalásztam apa régi ingét, és bemásztam az ágyba. Nem akart álom jönni a szememre, csak néztem a sötét plafont, ahol megint megjelent a vetítő, és a képek ismét kínozni kezdtek, ott ahol abbahagytam.

Nem tudom, hogy mikor aludhattam el, álmatlanul aludtam. Talán a kimerültség okozta, vagy a rengeteg sírás. A fény bántotta a szemem, ezért a fejemre húztam a takarót, majd gyorsan felültem, de a hirtelen mozdulatba bele is szédültem. A szemeim azonnal megakadtak a földön heverő sáros ruhákon. Hát mégis megtörtént a tegnapi este, még sem álmodtam. Igaz, hogy Rosalie visszatért, és az is, hogy Emmett már nem szeret, és soha nem is szeretett.

Kikeltem az ágyból, minden csontom fájt, és minden mozdulat megerőltető volt. Nem hiszem el hogy megtörtént az amitől annyira rettegtem. Egy perc alatt elvesztettem mindent, a boldogságot, a szerelmemet, és a jövőmet. Nem akartam megint sírni, de az alattomos könnyek elárasztották az szemem, és én megsemmisülve ültem le a hideg földre, és a lábaimat felhúzva a fejemet a térdemre hajtva zokogtam.

Percekkel később levegő után kapkodva álltam fel, mert megcsörrent a telefonom. Talán ő az, és nevetve vágja a fejemhez, hogy milyen buta voltam, hogy bedőltem ennek a hülye kis tréfának. És mézédes hangon kéri tőlem, hogy bocsássak meg neki, mert pár perc múlva itt lesz értem.

- Igen? – lihegtem bele a telefonba.
- Szia szívi – szólt bele Angie vidáman, amire megint eleredtek a könnyeim.
- Angie, jaj Angie – zokogtam fel.
- Mi történ Lizzy? – barátnőm hangja hirtelen aggódó lett.
- Én… nem… ő… nem…nem… szeretet engem – dadogtam elcsukló hangon.
- Nyugi, nyugi kislány – csitított Angie. – Mondj el szépen mindent.
- Most nem megy – szipogtam, majd megfogant egy terv a fejemben. – Angie elmehetek hozzád?
- Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget? – fakadt ki barátnőm. – Hát persze, hogy eljöhetsz, sőt ajánlom a testednek, hogy elgyere. És az Ad…
- Akkor jó – vágtam a szavába. – Megbeszélem anyával, és szerintem délután elindulok, hisz kocsival csak pár óra.
- Rendben, de próbálj egy kicsit megnyugodni – vigasztalt lágyan. – Csak nem jött el a világvége?
- Most megyek – feleltem válasz helyett, és egy gyors szia után a választ sem várva kinyomtam.


Bementem a fürdőbe, és egy gyors zuhany után, a szekrényemből kipakoltam pár ruhát, amit egy kisebb bőröndbe gyömöszöltem. Gondosan ügyeltem arra, hogy ne azokat a ruhákat csomagoljam össze, amiket még ők vettek nekem. Miután felöltöztem, vettem egy nagy levegőt, és egy műmosoly kíséretében lementem a konyhába.

- Jó reggelt anya! – köszöntem, és erőtlenül mosolyogtam.
- Szia kicsim! – anya már felsőfokon pörgött, amíg leültem az asztalhoz, addig ő már az asztalra tette a melege rántottát.
- Anya, mit szólnál, ha elmennék Angie-hez? – kérdeztem két falat közt.
- Ez nagyszerű ötlet – lelkesedett anya. – Emmett is veled megy? – kérdezte hirtelen, és a falat a torkomon akadt, amikor meghallottam a nevét.
- Nem, most csak egyedül megyek – feleltem mosolyogva, s reméltem nem egy fájdalmas grimasz sikerül.
- Mikor indulsz?
- Szerintem nemsokára, mert még sötétedés előtt ott akarok lenni – feleltem, és felálltam. – Már össze is csomagoltam.
- Rendben kicsim, apádnak, majd megmondom, hogy elszöktél – nevette el magát anya, de én nem tudtam vele nevetni. – De azért hívd fel.
- Oké anya – mondtam, és megint csak egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra.

Felrohantam a szobámba, és pár dolgot még beledobáltam a bőröndbe. Megigazítottam az ágyam, és az ablakhoz léptem, hogy kinyissa, de akkor megcsillant valami a kezemen. A gyűrű.
Megint csak a földön találtam magam, ezen a reggelen már másodjára gyengült el a testem annyira, hogy a földre csússzak. Arcomat a tenyerembe temettem, hogy ezzel megfékezzem az újabb könnyáradatot, de nem ment. Nagyokat sóhajtva álltam fel, és tovább pakoltam, sírás ide vagy oda, el kell innen tűnnöm. Mielőtt kiléptem volna a szobámból az íróasztalomra siklott a szemem, amin egy kép volt. Emmett és én éppen vadul csókolózunk a Cullen ház nappalijában, Alice pedig lekapott minket. A szívem fájdalmasan megdobban, és kiléptem a szobából.


Fél óra múlva, már az Seattle felé vezető úton száguldoztam a megengedett sebességnél jóval gyorsabban. Megpróbáltam kikapcsolni az agyam, de valahogy nem ment. Folyton csak egy kép lebegett előttem. Az, ahogy Emmett a karjaiba veszi azt a szőke szépséget, és megcsókolja. Megráztam a fejem, sikertelen próbálkozás kisöpörni a gondolatokat a fejemből. Mivel korán indultam, késő délutánra már Seattle belvárosában keresgéltem Angie-ék házát. Egyszer voltam itt, a telefonomért nyúltam, de az kiesett a kezemből egyenesen az ülés alá. Fáradtan sóhajtva nyúltam utána, egy kézzel keresgéltem a telefont a másaikkal, pedig a kocsit irányítottam.

- Hé, figyelj már, hogy merre hajtasz – halottam meg egy mérges férfihangot, mire azonnal két kézzel kapaszkodtam a kormányba, és a fékre tapostam.
- Bocsi, ne haragudj – hadartam ijedten, és kipattantam a kocsiból, és egy húsz éves szőke fiú elé álltam, aki éppen akkor szökkent talpra, amikor odaértem.
- Hoppá! – rikkantott fel ő, és látványosan végigmért. – Ha egy ilyen szépség üt el, akkor boldogan vállalom a halált. – Várj csak, én ismerlek téged – nézett rám hirtelen, miután végzett a mustrával. – Te Elizabeth, vagyis Lizzy vagy?
- Igen én vagyok én – mondtam szarkasztikusan –, de te is is vagy?
- Alex, Alex Findens – mosolyodott el szélesen.

Összevont szemöldökkel néztem végig rajta. Magas volt, legalább két fejjel magasabb nálam. Sportos testalkata volt, a szűk póló teljesen kihangsúlyozta domborodó izmait, arca napbarnított volt, szőke haja a zselétől az ég felé meredezett, és égszínkék szemei vidáman csillogtak. Annyira ismerősek voltak ezek a kék szemek. De vajon honnan?

- A kis Alex Findens? – kaptam észhez, és szemeim kikerekedtek. Már egy csöppet sem volt kicsi. Angie unokabátyja, akit idestova négy éve nem láttam.
- Már nem is vagyok kicsi ugye? – vigyorgott szemtelenül. – És mint látom te is kikupálódtál – nézett végig rajtam megint, elidőzve a melleimen.
- A szemeim még mindig a fejemen vannak – mondtam élesen, és lentebb hajoltam, hogy a szemeibe nézzek. – Igaz megnőttel, de semmit sem változtál – ráztam meg a fejem. – Angie itthon van?
- Persze, gyere édes – karolta át a vállam, és visszasétáltunk a kocsimhoz, majd miután beültünk, ő a házhoz navigált. Belépve a házba Alex elkiabálta magát. – Emberek, hoztam egy autós gázolót. Elütött, ezért hazahoztam. Megtarthatom? – vigyorogta megint.
- Alex, már megint mi ütött…. Lizzy – jött be Angie morcosan, majd amikor meglátott felsikított. – Jaj, végre hogy megjöttél.
- Angie – öleltem magamhoz, és éreztem, hogy a könnyek megint elszorítják a torkom.

Miután üdvözöltem a családot, barátnőm a szobájába ráncigált, és leültetett az ágyra majd törökülésbe elém telepedett.

- Most akkor szóról szóra mindet – utasított komolyan.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés