(Bella szemszöge)

Elhagyott.

Magamra maradtam.

Pedig megígérte.

Magány.

Talán ez jár nekem az idők végezetéig?

A sors miért mindig úgy hozza, hogy a nehezebb döntésekhez folyamodjunk? Miért nem folyhat a folyó a medrében? Miért nem történhet minden ugyanúgy, mint azelőtt? Miért játszadozott velem eddig, ha nem voltam elég jó neki? Csak a vérem miatt?
Ezek a kérdések foglalkoztatnak. Viszont választ senki nem ad. Nem adhat? Vissza akarom kapni Őt! Még egyszer utoljára beszélni vele, vagy csak látni, olyan nagy kérés?

Angyalszerű arcát, bronzvörös haját, féloldalas mosolyát…aranybarna szemeit. A szemét hagytam utoljára, mert tudtam: ha egyszer belenézek, alighanem elveszítem gondolataim fonalát. Hiányzik, mindez a látvány, mind a hideg érintése, a lágy csókja. Hideg lehelete arcomon, nyakamon... Bármit megtennék érte…

Ha csak egy megoldás maradt arra, hogy hallhassam, láthassam, hát megteszem, akármilyen őrültség is. Azok után, ahányszor a baleseti osztályon kötöttem ki az elmúlt időben, ez semmiség lesz. Veszély. Mond egyáltalán valamit ez a szó számomra? Nem, nem hiszem. Ha a veszély hozott össze minket, ha veszély vesz körül akárkivel találkozom, ha mindig csak olyanokat találok, akik természetfelettiek hát legyen. Ismét halállal nézek farkasszemet?

Miért ne? Veszély. Halál közeli élmény.

~ ° ~

Akarattal és akaratlanul is eszembe jutott az az eset, amikor James-től mentett meg. Hogy akkor mennyire féltett, a fájdalom. Hogy hogyan zokogott… az a bársonyos hang. Egy angyal. Aki nem sírhat. A megmentőm…

~ ° ~

Hajtottam egyenesen, La Push felé. Nem érdekelt, hogy szegény, öreg autóm motorja majd szétszakad, ahogy próbálom erőltetni a 80km /h feletti sebességet. Minél előbb messze kell jutnom. Minél kevesebb gondolkodás. Ez kell nekem. Senki, aki megállítson. Most az egyszer szabad vagyok. Egy ember.

Ahogy bámultam a sziklákat, eszembe jutott az a nap

amikor Jacob mesélt nekem Samről és a bandájáról. Amikor a fiúk—a vérfarkasok—levetik

magukat a végtelen mélységbe.

A zuhanó testek képe még élénken élt az emlékezetemben. Elképzeltem a zuhanás egész szabadságát

… elképzeltem, ahogy meghallom Edward hangját a fejemben,—mérgesen bársonyosan, tökéletesen.

Jacob megígérte hogy sziklát ugrunk nemde? Csak, mert ő most nem ér rá. De ez engem nem érdekel. Egyedül vagy közönséggel együtt, de nem hagyom magam letéríteni arról az útról, amin éppen járok.

Megérkeztem. Az autó motorját leállítottam. Innentől gyalogolok. Már abba is belegondoltam, hogy mennyi sérülést szedek össze, míg elérek a sziklákhoz? Jó kérdés. Nálam már semmin sem lehet meglepődni. Én vonzom a bajt, mint ahogyan a mesebeli lényeket. Miért kell állandóan rágondolnom?

Gyalogoltam. Estem - keltem. Gyalogoltam. Sokan mondták, ha elesel, vegyél fel valamit a földről mielőtt felállsz. Még nem értettem mit jelent. Bár kezdem kapizsgálni.

Végre már éreztem a szél simogatását, és a felhők egyre alacsonyabban szálltak a föld felett. Persze, hogy a legőrültebb megoldást választom és a legtetejéről fogok leugrani. Szállni, repülni akartam, mint egy madár. Aki szabadnak érezheti magát. Nincsenek titkok, hazugságok, csak te és a színtiszta kék ég.

Ez egy dolog. A másik, hogy Edward hangja is eljut hozzám. Akár mérges, akár nem, legalább hallom.

Az óceán távoli volt, távolibb, mint, ahogy gondoltam. Kiléptem a szikla peremére vettem egy mély levegőt és csak vártam, vártam rá. A hangjára, amikor.

-Bella –mondta lágyan, de mégis ott volt a hangjában az aggódás.
-Igen? –kérdeztem, hangosan, mintha már így sem tűntem volna elmebetegnek, hogy magamban beszélek.

-Ne csináld ezt! –kérlelt. De hiába. Már meghoztam a döntésemet. Senki sem állíthat meg.

-Te akartad, hogy ember maradjak –mondtam –Nos, akkor ezt nézd!
-Kérlek. Értem! –folytatta meggyőzését.
-Kérlek –mondta még utoljára, de én már lábujjhegyre álltam és elrugaszkodtam a magasból.

Szállni, repülni, el nem tudom mondani milyen érzés volt. Egy pillanatra mindent elfelejtettem. Azt, hogy létezem, hogy ki is volnék. Minden olyan hihetetlennek tűnt. Felemelőnek. Leírhatatlanul. Élveztem. Először azt hittem, hogy rémisztő. Pont én mondom, mi? Érzéketlennek éreztem magam, olyannak, mint aki csak lebeg.

Valamint rövidnek.

Nagy erővel csapódtam a vízbe. Jó pár erősebb áramlat löködte a testemet a vízben. Már nem könnyűnek éreztem magamat, hanem olyannak, akár egy hulla. Nem hagyhatom el magam. Életben kell maradnom…bár feleslegesen. A hullámokkal küszködve nagy nehezen kikeveredtem a partra. Meggondolatlan voltam. Utólag kár bánkódni akármin is. Viszont…fázom. Reszketek. Azért igazán lehetett volna annyi eszem, hogy legalább valami takarószerűség legyen nálam. De mit is várhatok magamtól? Még az kell, hogy megfázzak. Már semmin sem lepődnék meg.

Siettem, ahogy csak tudtam. Futottam át az erdőn, ösvényeken át, az autómig. Nem könnyítette a dolgomat az eső sem, ami időközben eleredt. Minden ellenem szövetkezik. Visszafelé is ugyanúgy megbotlottam mindenben, ami az utamat állta. Már tudom. Már láttam a kocsimat így felgyorsítottam a tempómat, de meg is lett az eredménye. Az egyik fa gyökerében elestem, ami jól felhorzsoltam a tenyereimet, amellyel megtámasztottam magamat. Most ez is csak egy szempont volt, mint az, hogy fázom. Sikerrel jártam, más baleset nem történt velem, míg elértem az autóhoz. Feltéptem az ajtót és beültem. Azonnal beindítottam a motort, ami fel is bőgött. A fűtést is felkapcsoltam és megvártam, míg elkezd egy kicsit felmelegedni a kocsi. Máris jobb így.

Hapcí. Oké, most már úgy tűnik, hogy náthás is leszek.

-Sietnem kell, mielőtt Charlie hazaér –mondtam de csak inkább magamnak. Tehát már a gázpedálon volt a lábam, be sem kötöttem az övemet. Felelőtlenség, de mostanában én is az vagyok. Egy felelőtlen ember. Most is hajtottam, annyival, amennyivel a kocsim bírta.

„CSÖRRR, CSÖRRR” szólalt meg a telefonom.

Még szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy a telefonom nem raktam a zsebembe. Mondjuk az sem volt egy bölcs megoldás, hogy a kesztyűtartóba tettem. Mindegy. Ki lehet az? Tettem fel magamban a kérdést, majd átnyúltam a kesztyűtartóhoz, a telefonom után kutatva.

-Ez az, megvan! –mondtam, majd, mikor felpillantottam a telefonomról fényességet láttam. Egy nagy csattanás. Majd sötétség.

( Jacob szemszöge)

-Miért nem veszi fel azt az átkozott telefont? Remélem nem lett semmi baja. Victoria –mondtam, majd testem elkezdett remegni, rázkódni, kezeimet pedig ökölbe szorítottam. Még egyszer megpróbáltam felhívni Bellát, de sikertelenül. Ha valami baja, esett, azt soha nem bocsátom meg magamnak. Ezzel egy ígéretemet is megszegem vele kapcsolatban.

Jó pár percig tűnődtem így el magamban, amikor hirtelen megcsörrent a telefon.

-Hallo? Itt Jacob.

-Jacob, itt Charlie. Gyere gyorsan Bella… -kezdte el mondani Charlie elcsukló hangon, majd félbeszakítottam.

-Mi van Bellával? Hol van? Ugye nem esett baja? Charlie… - küszködtem minden tárgy tönkretevése érdekében, de magammal is. Miért nem válaszol már? Mi van Bellával? Ugye nem halt meg?

-Bella –suttogtam a telefonba. –Mi történt vele? Ugye nem…? –kérdeztem újra, mire válasz nem érkezett…egyhamar.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés