-    Edward? – Állt elém Alice,mikor berontottam a házba.
-    Ne most,kérlek... – Toltam el egy kézmozdulattal,és felszaladtam a szobába.

Igaz,hogy még hivatalosan nem az enyém,hiszen ez egy új ház New Yorkban,és teljesen különbözik a forksi lakásunktól,de megteszi.Legalább addig is egyedül leszek,ha már nem birom megosztani senkivel az örömöm,a bánatom,és a szívem...

-    Nem! – Csaptam rá egy nagyot az ágyra,miközben ültem rajta és gondolkodtam.

Kezemmel a hajamba túrtam,és tépni kezdtem azt.

-    Miért?Miért Őt? – kérdeztem rekedt hangon magamtól,és közben előre hátra billegtem az idegtől.

Nem lehet az,hogy meghalt...Ő annyira jó volt.Leginkább azt bánom,hogy én nem haltam bele a zuhanásba.

De egyet nem értek,hova tűnt Bella teste?Az a gyenge,apró test...megszűnt létezni.Szó szerint.Nem találtam sehol.

És...megint csak én miattam van minden.Nekem kellett volna meghalnia.Hagynom kellett volna,hogy megöljön  az a...dög.De ehelyett azt vesztettem el,aki miatt szintén meghaltam.

Talán...nem is érdemeltem meg a boldogságot.Talán...ez az egész,sosem történt meg.Csak beképzeltem magamnak,hogy létezett egy Bella.Hiszen én vámpír vagyok!Sosem állna velem szóba egy ilyen teremtés.

-    Buta...buta oroszlán – Nevettem fel kínomban,aztán kopogás hallatszott kivülről.

-    Bejöhetek,Edward?Úgy érzem kezdesz behülyülni – Nyitotta ki az ajtót Jasper,akinek hatalmas mosoly terült el az arcán.Mi a fene ütött belé?Hogy tud ilyenkor boldog lenni?
-    Elmondanád,hogy mi olyan nevetséges ebben az egészben? – Estem neki,mire Ő leült mellém.
-    Tudod,nagy hibát követtél el azzal,hogy nem álltál le Aliceszel beszélni.Elvesztegettél az életedből pontosan... – Nézett rá a kezén lévő órájára. – Öt perc,tizenkét másodpercet.
-    Mi a fenéről beszélsz? – Vettem rá értetlenséget tükröző tekintetem. – Figyelj,nekem ehhez most semmi kedvem...
-    Tudjuk,hogy most azt hiszed,Bella halott...
-    Mi az,hogy azt hiszem? – Vágtam közbe.Rá sem ismerek.
-    Bella él – Nevetett fel ismét.
-    Megkérhetnélek,hogy ne poénkodj a halálával?Nem vagyok hülye! – Emeltem fel a hangom. – Nagyon jól láttam,ahogy leveti magát a tetőről.
-    És szerinted miért nem találtad meg a holttestét? – Tette fel a kérdést,és várta rá,hogy válaszoljak.Esküszöm...mint egy ki-mit tudon.
-    Nem tudom – Adtam fel végül,és ráztam meg a fejem.
-    Megmentették.
-    Megmentették? – kérdeztem vissza,mivel azt hittem,hogy rosszul hallottam.
-    Bizony – Bólogatott helyeslően.
-    És ki? – Esélye sem volt,hogy megmentsék.Láttam!
-    Mark.
-    Mark – Ízlelgettem a nevet,és legszívesebben lenyeltem volna,hogy a gyomromba kerüljön,és szétmarja ott a gyomorsav.Ami persze már nincsen működésben... – Szóval Mark? – kérdeztem meg újból.
-    Igen.Elég jól kiképezték,és követte Adamet.Mikor eljutott az agyáig mindaz,hogy Belláékhoz megy,azonnal a védelmére sietett.Aztán látta,hogy a tetőre mentek,és...most egy olyan dolog jön,ami nekem is újdonság volt,de azt hiszem sok mindent nem tudunk a vámpírvadászokról.
-    Kiböknéd,Jasper? – Sürgettem,mire Ő megköszörülte a torkát.
-    Repült.
-    Repült? – Ismételtem el megint mondatát,és kínomban felnevettem. – Elmondanád,hogy mi az a dolog,amire nem képes?
-    Nyugodj meg,Edward.Amúgy meg amint elkapta Bellát,visszamentek érted,de már nem találtak ott.Csak...Adamet.
-    Csodás.Akkor már biztos szörnyetegnek tart – Fektettem tenyerembe az arcom.
-    Hát...ezt nem tudom.Alice csak eddig látta – Fejezte be mondandóját,és a csöndben,ami közénk telepedett,megszólalt a csengő.
-    Azt hiszem Ő lesz az... – Fordult felém. – Legalábbis az érzései szerint – Húzta mosolyra a száját,és én azonnal az ajtó felé igyekeztem.

Szeretnék hinni Jazznek,de hiszen láttam,hogy leveti magát.És a vámpírvadászok is csak emberek,azt hiszem...De Alice nem szokott tévedni,főleg ekkorát nem.Ezért...talán újra láthatom Őt.Talán újra magamhoz ölelhetem.

Már az ajtó előtt álltam,mikor kinyitottam,és reménykedven megkérdeztem.:

-    Bella? – Hagyta el ajkamat a legcsodálatosabb szó.
-    Edward... – suttogta,és szorosan magához ölelt.
-    Neked még csöngetni sem kellett volna,szerelmem.Miért tetted ezt?Miért vetetted le magad? – Toltam el egy pillanatra magamtól,hogy dühösen ránézzek.Ő persze csak kinevetett.Lehet nem sikerült igazán dühösnek látszanom...
-    Edward.Ezt majd beszéljük meg később.Itt van valaki,aki köszönetet szeretne mondani – Mutatott hátra a nem kívánatos személyre,Markra.
-    Örülök,hogy visszahoztad nekem Bellát – Bólintott,és én már ennyiben szerettem volna hagyni,de befelé menet Bella megfékezett.
-    Ennyi?Ennyit számítok neked? – Kezdett bele egy játékba,és én megadóan sóhajtottam,aztán visszafordultam ahhoz az...emberhez.
-    Nagyon hálás vagyok neked,hogy megmentetted Bella életét.Én tényleg...nem is tudom mi lett volna velem nélküle.Szóval ha bármiben segítségre szorulsz,vagy ha valamire szükséged van,akkor...fordulj hozzám – mondtam ki végül az utolsó szót is,ami nehezemre esett.De ha kedvesem ezt szeretné,ám legyen.Bella mosolyogva fordult végül Markhoz,és a válaszát várta.
-    Nem lesz semmire sem szükségem – Megeresztett egy ravasz mosolyt. – De azért köszönöm.Viszont én most megyek.Hosszú út áll még mögöttem.Talán még hamarosan látjuk egymást.Éljetek boldogan – Pár lépést már megtett hátrafelé,és mielőtt még megfordult volna,utószóként hozzáfűzte.: - És legyetek jók – A végénél mintha egy pillantást vetettek volna meg egymásközt Bellával,és végül futásnak eredt.

Nem igazán  értettem a beszédében azt,hogy ’talán még hamarosan látjuk egymást’,és azt sem,hogy legyünk jók.Aztán a Bellával való,úgymondd szemezgetés.A gondolataiban pedig végig az járt,hogy ’hamarosan’.Elmerengtem a messzeségbe,miközben gondolkoztam e tényezőkön,de aztán szerelmem kizökkentett a bambulásomból.

-    Edwardocskám... – szólított meg.Sosem hívott még így.Szemöldökeim felhúztam,de utána tovább folytatta. –Hát meg sem csókolsz? – Tekintete ajkamra tévedt,és durván kapott le rá.

Szinte már követelte,hogy visszacsókoljak.Egyszersem csókolt még így.Mintha szó szerint itt helyben fel akart volna falni.Alsó ajkamat harapdálni kezdte,de talán a kelleténél kicsit erősebben.Túlságosan is erős volt Bellához képest...

-    Szerelmem... – Húztam el magam,hogy levegőhöz jussak.Most muszáj volt. – Csak nyugodtan – ziháltam.
-    Mennyünk szobára – Húzott maga után befelé,és én furcsálva elemeztem e mondatát.

Mennyünk szobára.

Reménykedni mertem,hogy a három évi távollét beszélt belőle.És nem más valaki.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés