(Edward szemszöge)


Én a fotelba ültem le, míg ő az ágyon helyezkedett el.
- Nos… - kezdte tétován. – nem mesélnél magadról? Mármint, hogy hogyan kerültél a Cullen családhoz, meg hasonlók! – magyarázkodott.


Az utóbbi 3 órát végigbeszélgettük. Nem ismerem régóta Bellát, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen oldala is lehet, mint amit tapasztaltam. Az igazi Bella komoly és okos, de ugyanakkor vicces, kedves, és egy kicsit incselkedő is. Egyben biztos voltam, teljes mértékben beleszerettem ebbe a nőbe. Teljesen elbűvöl a gyönyörű mosolya, csokoládébarna szemei, és az egész lénye. Neki van a legszebb lelke a világon.
Figyelmesen végighallgatta a történetemet. Minden részletet elmondtam neki, mert úgy gondoltam ő az az ,,ember”, akihez tényleg őszintének kell lennem. A legmeglepőbb mégis csak az volt az egészben, hogy nem ítélt el, hanem megértett.
Már egy ideje csöndben voltunk – én a gondolataimba mélyedve, ő pedig…
Elaludt. Hogy lehetek ilyen felelőtlen? Figyelnem kellett volna arra, hogy neki emberi szükségletei is vannak!
Betakartam takaróval, és megcsókoltam a homlokát. Hangtalanul elhagytam a szobát.
- Na mi van, öcsi, ennyi ideig nem engedett ki a karmai közül a hugi? – hahotázott Em. Rámorogtam.
- Hugi? – felvontam a szemöldököm.
- Igen, mert már a családhoz tartozik! Legalábbis számomra, és Em számára is! – ugrándozott le Alice a lépcsőről.
- Kicsit halkabban, Bella alszik! – susogta Esme. Mind bólintottunk.
- Visszatérve a témára, én is családtagnak tekintem – mondta Jazz.
- Tudom, hogy vannak szülei, de mi mindig itt leszünk második családjaként. Nagyon megszerettem őt… – mondta Esme szeretetteljesen. Carlisle egyetértően bólintott.
- Nem csak te – kuncogott mellettem Alice, és jelentőségteljesen rám nézett.
- Azt hiszem, én elmegyek vadászni! – pattantam fel, megmentve magam fölösleges magyarázkodásoktól. Még nem voltam kész egy újabb az érzelmeimről tartott beszélgetésre.
- Csatlakozhatok? – kérdezte Carlisle. Bólintottam. Tudtam, hogy ő nem fog kérdezősködni.


Csendben futottunk az erdőben. Carlisle egyik betegén gondolkozott, akinek súlyos betegsége volt, nem lehet megmenteni. Az én gondolataim visszaszálltak Bellához, aki épp most alussza az igazak álmát. Örültem, hogy beszélgethettünk, hogy jobban megismerhettem. Tudtam, hogy jobban megbízik bennem, és talán már kedves ismerőseként gondol rám. Csak az a baj, ez nem elég nekem. Persze tudom, hogy ez az angyal engem sosem fog szeretni, és próbálom elfogadni a gondolatot, én csak egy barát leszek számára. Vissza kell fognom a valódi érzéseimet, de mindig mellette kell lennem.
Pár szarvas illatát hozta felém a késő esti szél. Elhúztam a szám. Nem ez volt a kedvencem, de a közelbe akartam menni vadászni, így nem válogathatok.


Amilyen gyorsan csak tudtam, végeztem a szarvasokkal, és a találkozóhelyen vártam Carlislet. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, itt ül mellettem és engem szólongat.
- Sajnálom, én csak… - kezdtem volna mentegetőzni, de félbeszakított.
- Semmi baj, nem kell magyarázkodnod! – mosolygott rám megértően. – Csak tudd, hogy én bármikor meghallgatlak…
- Köszönöm – néztem rá hálásan, és tudtam, itt az idő, hogy megosszam Carlisleval a gondolataimat.
- Nyílván tudjátok, hogy beleszerettem Bellába… - kezdtem bele fanyarul. – de eddig nem tudtam igazán, hogy mit csináljak. De most végleges döntésre jutottam, mégpedig arra, hogy megelégszem a barátságával. Nem hiszem, hogy ő érezne irántam valamit…
- Tudod Edward, az én időmben, és a tiédben is, ezt máshogy rendeztük volna el. Természetesen ez a te döntésed, én nem akarok beleszólni – sietett leszögezni –, de úgy gondolom, minden kertelés nélkül beszélned kell vele. Várj még egy kicsit, hisz csak pár napja ismered.
- Lehet, hogy ez lenne a legjobb megoldás… - motyogtam.
- Csak gondolkozz el rajta, tudod, hogy mi támogatunk! – mondta. Felhorkantam.
- Rosalie is nagyon segítőkész…
- Edward, tudod jól, milyen nehezen bízik meg vámpírokban. És csak minket félt attól, hogy csalódunk… - itt félbeszakítottam.
- Szerintem egyedül csak magát félti, mert nem lesz elég érdekes, hiszen Bella félvér, emellett gyönyörű, okos, vicces, és… - itt elhalkultam. – ő a legcsodásabb lény a világon.
- Ez tényleg nem mindennapi! – csodálkozott. – Ilyennek még sosem láttalak! Ezt meg kell egyszer köszönnöm Bellának – hirtelen rám kapta szemét. – Te nem látod magad kívülről, de ez a kifakadásod teljesen biztossá tett abban, hogy Bella megváltoztatta az érzéseidet. Úgy véded őt…
-… mint aki sosem akarja elveszíteni – fejeztem be helyette a mondatot.
- Pontosan. Úgy látom érted, miről beszéltem – mosolygott büszkén.
- Ennyire megváltoztam volna? – kérdeztem összezavarodva.
- Ne aggódj, ez a változás jó. Végre élsz, Edward! – felnevetett. – Amióta átváltoztattalak mindig azt kívántam, hogy ilyen boldog legyél, és most… egy olyan lányt találtál, aki illik hozzád. Mind a ketten különlegesek vagytok.
- Ő biztosan az… – mosolyodtam el.
- Mindig ezt szerettem volna látni! Hogy őszintén elmosolyodsz! Boldog vagyok, hogy rátaláltál Bellára.
- Én is! – Mert nélküle üres lenne minden, úgy, mint mielőtt megismertem…
- Induljunk vissza, Bella mindjárt felébred – állt fel. Követtem példáját, és pár másodperc múlva az erdőben futottunk vissza. Carlisle hirtelen megtorpant.
- Mit történt? – kérdeztem.
- Nem érzed? – beleszippantottam a levegőbe. Idegen vámpír szag terjengett az egész erdőben. Ráadásul rengetegen vannak.
- Baj van – suttogta apám.
- Mi történt?
- Haza kell mennünk. Ott elmondok mindent – mondta. Meglepődöttségemben és aggódásomban elfelejtettem olvasni a gondolataiban, így amikor hazaértünk türelmetlenül tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést.
- Kik voltak azok?
- Miről maradtunk le? – ült le Emmett Rose mellé.
- Idegen vámpírok illatát éreztük az erdőben – kezdte Carlisle.
- Igen, de nem tudom, kik voltak azok – szólaltam fel türelmetlenül. Mindenki lent termett a nappaliba, kivéve Bellát.
- Hallgatunk – mondta Jazz, és a fejében különböző stratégiákat dolgozott ki, ha megtámadnának minket.
- Én felismertem őket. Nem tudom, hogy mi lesz ezután, mert ez sok mindent meg fog változtatni… – az aggodalom érezhető volt Carlisle hangján, és valamiért éreztem, hogy ezek nem csak vándorló nomádok, akik pár nap múlva elhagyják a területünket. Esme tette fel azt a kérdést, ami mindannyiunkat foglalkoztatott.
- Kik voltak azok?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés