(Jacob szemszöge)

-Bella a kórházban van. Tőletek jött haza. A szembejövő sávban lévő sofőr ittas volt. Nem figyelt túlzottan…és…hát, nekiment Bella autójának. Karambolozott. Aki a szembejövő autóban volt karcolással megúszta, de Bella autója felborult, eléggé összetörve az autót is, éppen most vizsgálják. A tűzoltók még éppen ki tudták venni az autóból, mert az kigyulladt.

Én is itt vagyok vele. Azt mondják nagyon súlyos az állapota. Ide tudnál jönni? Kérlek. Szüksége van rád. –közölte a borzasztó hírt Charlie. Egy pillanatig, azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki. Majd jó egy perc hallgatás után sikerült megszólalnom.

-Persze, azonnal indulok. –válaszoltam hidegen és semmivel sem törődve átalakultam, majd futásnak eredtem, olyan gyorsan, mint még soha. A sötétség vett körül. Beesteledett. A kórháztól nem messze lelassítottam, felöltöztem és gyalog tettem meg a maradék utat. Hülye emberi tempó.

Miközben a maradék távolságot szeltem az erdő és a kórház között, elgondolkoztam. Én tehetek róla. Miért nem maradtam vele? Amilyen állapotban volt, jobban kellett volna figyelnem rá. Már utaltak jelek arra, hogy teljesen maga alatt van, mikor velem volt is. Akármi baja lesz az az én hibám.

Nem volt több időm gondolkodni, mert már a bejáratnál voltam, átszelve ezzel a körülbelül 300m távolságot. Odasiettem a recepcióhoz.

-Jó estét! Isabella Swan után érdeklődnék. Hol találom? –tettem fel a kérdést a pult mögött álló alacsony rövid, szőke hajú nőnek.

-Jó estét uram! Isabella Swan, nos igen, várjon egy pillanatot utánanézek.

-Köszönöm –feleltem nem túl barátságosan, de e pillanatban csak Bella érdekelt senkivel sem tudok kedvesen beszélni.

-Meg is volnék. Nemrég hozták be, még a vizsgálóban van, a sürgősségin. Menjen egyenesen végig ezen a folyosón, majd, ha elérte a végét kanyarodjon balra. Ott tud várakozni. –mutogatott a recepciós hölgy.

-Köszönöm –mondtam, még egyszer, majd követtem az utasításokat. Amint a folyosó végén befordultam balra, megláttam Charlie-t.

-Hé, Charlie. Mi a helyzet? –kérdeztem aggodalmasan.

-Most éppen, hát nem is tudom. Azt mondták nagyon súlyos az állapota. Jó pár csontja eltörött, meg azt mondják a fejét is rendesen beverte.

-Értem –feleltem, majd percekig álltam néma csendben, egészen addig, míg megjelent az egyik orvos.

-Jó estét, Önök Isabella Swan hozzátartozói?- kérdezte a doki.

-Igen én vagyok az édesapja. –felelte Charlie. –Ő pedig a család közeli barátja. –persze, hogy közeli barátja Charlie. Még mindig magamban beszélek. Ez már beteges.

-Nos, Isabellának eltört a jobb keze, valamint néhány bordája. Akármilyen furcsán is hangzik, de ez még mindig jobb. Nagyon beverte a fejét. Elég csúnya a fejsérülése. Amiatt aggódom a legjobban. Valószínűleg amnézia is felléphet. Arra kérném magukat, amint felébred, felépül, ne bombázzák kérdésekkel és jobb lenne, ha hagynák, hogy magától emlékezzen mindenre. Persze ezt mind akkor, amennyiben fellép nála az amnézia. Viszont előre szólok, hogy ennek nagy az esélye. Amelyikük akar, az bemehet hozzá, de csak egyikük és nem sok időre. –közölte a tényeket eléggé érthetően az orvos.

-Jacob, menj te, Renée mindjárt itt lesz és nem tudja hova menjen, beszélnem kell vele. –magyarázkodott Charlie, össze-vissza. Úgy tűnik, teljesen elhagyta magát. Meg is értem.

-Rendben, de ne maradjon sokáig. –adta ki az utasítást a doki.

- Értettem. –válaszoltam engedelmesen, majd az ajtó felé vettem az irányt. Beléptem a helyiségbe, ahol ugyanúgy kórházszag volt. A falak fehérek, gépek mindenütt és még egy, ami Bella légzését jelző gép volt. Állapítottam meg a pityegésből. Ablak egyetlen egy volt, az is a szoba másik végében. Odavittem egy széket Bella ágyához és leültem rá.

-Bella –szólítottam meg –Kérlek válaszolj. Uhm… bocsáss meg nekem. Veled kellett volna maradnom. Az én hibám… - mondtam elfúló hangon. Szinte már majdnem sírtam, ahogy élettelenül feküdt az ágyon. Ha nem megyek el mellőle most otthon ülne és mosolyogna. Nevetne. Persze csak Charlie kedvéért. Vagy nem. Istenem gyógyítsd meg! Segíts neki. Nem akarlak elveszíteni.

-Bella. Ne hagyj itt, kérlek. Bella, Bella én..én.. –nem tudtam elmondani, amit akartam, de azért megpróbáltam még egyszer- én…én.. sz..eretlek…téged –nyögtem ki végül.

-Nem akarlak elveszíteni, kérlek tarts ki! –könyörögtem, majd néztem sima arcát, arra várva, hogy megmozdul. Hogy kinyitja a szemét. De semmi. Mintha kómában lenne. Miért történt vele ez a baleset? Biztosan nem ő tehet róla. Ennek és mindennek, hogy Bella szomorú, elhagyta magát, azért egyetlen ember felelős, az az átkozott vérszopó. Gondolataimból egy női hang zökkentett ki.

-Mára letelt a látogatási ideje, uram. A betegnek nagyon sok pihenésre van szüksége. –adta ki az utasítást a nővér.

-Rendben, megyek, csak még egy perc. –válaszoltam. –Bella, holnap visszajövök, kérlek a kedvemért, Charlie kedvéért, légy jó. –majd megpusziltam hófehér homlokát és a nővér kérésére távoztam a helyiségből.

Charle-tól is elköszöntem és elindultam ki a kórházból, de nem mentem messzire, mert beértem az erdőbe és ott is maradtam, egészen reggelig. Nem is aludtam szinte semmit. Csak azon, gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha ,ha meghal? Ha semmit nem tudtam volna tenni érte. Még arra is képes lennék, hogy fogjak egy nomád vámpírt és megkérjem, hogy változtassa át. De, amikor Charlie felhívott, hogy Bella balesetet szenvedett, én teljesen lefagytam. Nem tudtam, mit tegyek. Mit mondok neki, ha felkel és nem lesz amnéziája? Ha Edward felől érdeklődik és ugyanúgy visszaesik és elhagyja magát? Nem tudok, mit tenni, neki is könnyebb lesz, ha Edwardot elfelejti, vagy legalább haragszik rá vagy nem is tudom… Valamit tennem kell érte, ha más nem, akkor hazudok. Nem szívesen teszem, de így mindenkinek könnyebb lesz így…remélem.

Ideje visszamennem, megnézni, hogy mi a helyzet Bellával.

Visszaérve, már több időt tölthettem bent, mellette, de semmi változás. Ráadásul pár napig nem is lesz. Altatót, fájdalomcsillapítót kapott a sérülései miatt. Így, hát volt időm kitalálni, mit mondok el neki, ha kérdez és mit nem. Hogy mit is hazudok neki Edward-ról. De mi lesz, ha előbb-utóbb visszatér az emlékezete? Kénytelen leszek hazudni neki. Akármi is legyen, ha később megharagszik rám. Másfelől, ha elveszíti az Edwarddal szemben érzett szerelmét, akkor talán nekem is lenne vele egy esélyem. Már megint képzelődöm. Bár próba szerencse.

~ ° ~

Napok teltek el úgy, hogy Bella eszméletlenül feküd a kórházi ágyon eszméletlenül az altatóktól és fájdalomcsillapítóktól. Ezalatt Jacob is rengeteget gondolkozott, néhol elhatározta magát, hogy hazudik szeremlének, néhol úgy döntött, hogy nem lehet ennyire mocskos, hogy ilyet tegyen azzal a lánnyal, akit szeret, hiszen akkor ő is egy szörnyeteg, lenne mint, ahogyan Edward is annak minősül. De ő nem akart ilyen lenni. Ezért is gondolkozott rajta ennyit. Mindaddig, míg mozgolódásra lett figyelmes. Egyből tudta, hogy Bella az, mivel az orvosok leálltak a gyógyszerek használatával.

~ ° ~

( Jacob szemszöge)

-Bella? –szólítottam meg. Megnyugtató volt hallani, látni, hogy mozgolódik.

-E… -próbált mondani valamit rekedtem hangom de nem értettem.

-Ed..war..d. –örömöm ezzel el is szállt. Csak nem? Még sincs amnéziája? Emlékszik mindenre? Bella kinyitotta a szemét és tekintete végigjárta a szobát.

-Bella, Jacob vagyok. Emlékszel rám?

-Jake? –kérdezte majd könnyek szöktek szemébe.

-Jól vagy? –kérdeztem aggodalmasan. –Szólok az egyik nővérnek, várj egy pillanatot. –mondtam, majd megnyomtam a nővérhívó csengőt. Bella ezalatt, csendesen várt.

(Bella szemszöge)

-Bella? –szólított meg egy ismerős hang

-E… -próbáltam megszólalni, a rekedt hangom miatt azonban, nem hiszem, hogy meghallotta volna akárki is. Mire megpróbáltam újból.

-Ed..war..d. –mondtam ki a számomra legjobban foglalkoztató nevet, azonban, az, hogy ki az, az Edward, azt nem tudom. Sőt azt, sem, hogy miért mondtam ezt. Kinyitottam a szemem, és gyanúm beigazolódott egy kórházban vagyok. Erről az intézmény szaga már biztosított. Körülnéztem a szobában, mire megláttam egy fiút ülni az ágyam szélén. Döbbent arcot vágott. Vagy inkább csalódott? Csak sejtettem ki lehet Ő.

-Bella, Jacob vagyok. Emlékszel rám? –mondta lágyan. Persze, jól gondoltam ő Jacob Black.

-Jake? -kérdeztem, majd akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe.

-Jól vagy? –szegezte nekem aggodalmasan a kérdést. –Szólok az egyik nővérnek, várj egy pillanatot –mondta, majd megnyomta a nővérhívó csengőt. Tiltakozni akartam, mert semmire sem emlékszem, hogy mi történt. Jobban belegondolva tényleg minden sötét, csak néhány kép, néhány ember neve és a saját nevem rémlik.

-Mi történt? –tettem fel az egyik legjobban izgató kérdést.

-Nos, egy őrült részeg fickó beléd, ment, mire te bukfenceztél párat az autóddal eltörve ezzel a kezedet és néhány bordádat, majd felgyulladt az autód, de előtte kiszedtek belőle a tűzoltók. A fejedet eléggé beverted, így előfordulhat, hogy nem emlékszel semmire. Eltaláltam? –kérdezte önelégülten.

-Igen, igaz, semmi nem rémlik, csak néhány kép és név. –válaszoltam őszintén

-Mondtam, hogy így van –felelt önelégülten. Már tettem fel volna a következő kérdést, de az ápolónő megelőzött.

-Hogy vagy, kedvesem? –kérdezte mosolyogva. Mintha, olyan vicces lenne ez a helyzet. Mindegy.

-Jól –hazudtam, pedig tényleg elég rosszul éreztem magam. Fájt a karom, a fejem is majd’ szétrepedt.

-Biztos vagy benne? Ne adjak még egy adag fájdalomcsillapítót, esetleg altatót, vagy nyugtatót?

-Nem, nincs rá szükségem. –hazudtam ismét.

-Akkor én most megyek is, maga pedig fiatalember, ne maradjon sokáig, Bellának pihenésre van szüksége. –adta ki a parancsot a nővér

-Értettem –felelte Jake, katonásan. Míg gondolkoztam egy számomra fontos kérdésen, a nő elhagyta a szobát.

-Jake? –kezdtem halkan

-Igen? –kérdezte kíváncsian.

-Kérdezhetek valamit? –vágtam a közepébe

-Öm..igen, kérdezz, amit akarsz, de előtte elmondom, a múltadról ne nagyon kérdezősködj, a doki azt mondta, arra jobb, ha te magad jössz rá. –mondta szemeiben aggodalommal és félelemmel.

-Rendben, csak annyit szeretnék kérdezni, hogy ki az, az Edward? A neve rémlik, de se arc se semmi. Szóval? – Nevének csengése elszabadított bennem valamit, ami vadul marcangolta a belsőmet - akkora fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem, és magam is meglepődtem irtózatos erejétől. Néztem rá a válaszra várva, de csak egy üveges tekintetű fiúval találtam szembe magamat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés