Írói megjegyzés: Ez egy 2 részre bontott fejezet, de egybe írtam be, csak különböző a címük. JJó olvasást!

12. fejezet

a.) Váratlan támadás

Az ebédlőben ültünk, amikor hirtelen hányingerem lett, elnézést kértem, és kiszaladtam az udvarra. Az összes órán azon járt az agyam, hogy mi van Richard-dal. Nagyon furcsa… Szerintem nincs rá értelmes magyarázat, amire gondolok, azok NEM LÉTEZNEK!

De mégis… Mi van ha Richard egy…

A gondolatot nem tudtam befejezni, mert egy erős lökés egy fának repített.

Csúnyán bevertem a fejem, a lábaim meg szanaszét hevertek, mindenem fájt az éles kavicsok miatt, amik bele-beleszúródtak a lábam különböző részeibe, és még a fejemen pici horzsolásokból szivárgott a vér.

Alig bírtam kinyitni a szemem, azt se tudtam mi történik.

Csak hunyorogni tudtam, de így is megláttam egy pár vékony lábat, amint felém közeledik, majd a tulajdonosuk gyönyörű fenyegető hangon megszólalt:

-Hagyd Őt békén!

Egy ütés a fejemen, aztán csak a sötétség.

Később

Zúg a fejem, nem tudom, hogy hol vagyok.

Ezekkel a gondolatokkal nyitottam ki a szemeim, hogy meglássam a szürke várost. Még mindig annak a fának a tövébe feküdtem, ahova „löktek”. Akkor nem csak képzelődtem. De hogy lehet valaki ilyen erős? Kezd ez a Forks egy csöppet megrémíteni.

Mivel még senki nem jött ki az udvarra az autókhoz, valószínű nem vagyok itt olyan régóta.

Lassan felültem, beletúrtam a hajamba, így megéreztem, hogy csupa vér. Már nem fájt annyira semmim, legalábbis így gondoltam. Felálltam, akkor vettem csak észre, hogy kificamodott a bokám, és a fejem is elkezdett zúgni. Csodás…

A nadrágomon rengeteg szakadás volt…

Mi történt velem???!!!

Nem tudom azt se mi történt, miért nézek így ki.

Hirtelen egy sikítást hallottam, mire megláttam Katie halálsápadt arcát, tőlem nem messze. Mellette Richard állt ugyanolyan döbbent arccal, miközben Katie karját fogta. Azután mindketten rohanni kezdtek felém. Katie aggódó hangját hallottam, de nem tudtam kivenni mit mondd, csak néztem az arcát, és éreztem, ahogy két kéz felemel.

Csak néztem bambán semmit sem érzékelve, az ájulás szélén. Igaz, annyit láttam, hogy rengeteg ember közeledik, tanárok és gyermekek hada.

Aztán elnyelt a sötétség.

b.) Elmerültem a sötétségben

Gépek zúgnak a fejem mellett, és egy folyamatos csipogás nem hagy pihenni.

-Fel fog kelni? - Egy szomorú hang törte meg a csendet.

Katie.

-Fel fog kelni??? – Már egy kicsit hisztérikusabban kérdezte, majd sírást hallottam. Miért sír miattam? Én mióta érdemlem meg ezt?

-Miért tőlem kérdezed? Nem vagyok orvos! –Egy fiú… Bizonyára Richard is itt van, és ha jól hallom ide-oda járkál.

-Akkor hívj be egy orvost!

-Katie kérlek ne nekem panaszkodj! Amióta ide jöttünk egyfolytában piszkálsz!

-Sajnálom… Csak Aggódom Szilviért.

-Semmi baj. Megértelek. Én is aggódom, sőt. Az egész iskola!

Mi történt velem? Meg akartam kérdezni mióta vagyok itt, de nem bírtam mozdulni, csak a háttérben lévő csipogás felgyorsult egy picit.

Egy kórházban vagyok.

Persze a kicsit gyorsabb szívdobogásra, hirtelen ketten pattantak mellém, és szerettem volna mondani, jól vagyok! De nem tudtam.

Rá úgy egy percre kinyílt az ajtó, nem tudom ki vagy be jött-e valaki, de mintha valaki írna valamit mellettem. Aztán hallottam egy mély érdes, de mégis kedves férfihangot, valószínűleg a doktor.

-A szíve itt felgyorsult, valószínűleg felkelt, de kómában van. Ha akarják, beszéljenek hozzá, amíg megint le nem lassul a szíve az eredetire, akkor megint nem hall minket. Magukra hagylak titeket vele. –De mielőtt kiment még mondott valamit- Szilvia, ha hall engem, kérem nyugodjon meg. A forksi kórházban van, én vagyok az orvosa, Dr. Stephen. Ha felébredne, és nem lenne maga mellett senki, kérem nyomja meg majd ezt a piros gombot maga mellett az ágyon, és azonnal jön egy nővér.

Azzal ki is ment, én meg újra egyedül maradtam 2 legjobb barátommal. Katie mintha olvasna a fejemben, el kezdte mesélni mi történt.

-Miután kimentél, mert rosszul voltál, folytattuk az ebédet, de amikor 10 perc múlva sem jöttél vissza, kezdtünk aggódni, de nem mentünk utánad, én is voltam már rosszul ennyi ideig. Viszont húsz perc múlva nagyon el kezdtünk aggódni miattad, és utánad mentünk. Amikor kiértem előbb az udvarra, megláttalak téged. Ahogy szakadt ruhában, véres hajjal és… Mindened csupa vér volt –Itt már alig tudott beszélni- Megláttam az arcod. Az a kifejezés. Olyat csak a horrorfilmekben látni az embereken, mielőtt meghalnak a szenvedés után. Annyira megijedtem, hogy felsikítottam, és majdnem összeestem, Richard tartott meg. Azután rám néztél. Azokkal a szenvedő, kérdésekkel teli szemeiddel, és a tekintetedről csak úgy sütött a félelem…-Nem igazán tudta összerakni a mondatokat, de Richard nem szólt bele, a csipogás egy picit gyorsult. Katie hangja most ijedtből szomorúvá vált- Úgy néztél rám, mintha utoljára engem látnál. Mintha semmit sem tudnál. Mintha… Mintha minden összetört volna benned. Odarohantunk hozzád, de egyik kérdésemre sem válaszoltál, csak végig azzal az értetlen, bamba arccal néztél rám. Richard felemelt, hogy a padhoz vigyen, közben kérdezgettem, de Te még mindig csak úgy néztél. Aztán lehunytad a szemed… és… és…-Itt zokogásba kezdett. Nem bírta folytatni. A csipogás megint gyorsabbodott, mintha a kíváncsiságom, és az ijedtségem mutatná. Richard befejezte amit Katie elkezdett:

-Ernyedten feküdtél a karjaimban… Ha nem is hosszú időre, de meghaltál Szilvia.

Mintha egy kést vájtak volna a mellkasomba. A csipogás hirtelen kihagyott egy másodpercre, majd hirtelen magasra emelkedett. Ziháltam, de nem tehettem semmit. Még mindig nem bírtam mozogni.

-Szilvi! Kérlek! Nyugodj meg! Nem lesz semmi gond! Nemsokára felkelhetsz, a sokktól, és az orvos szerint részben az altatóktól vagy kómában. Nyugodj meg, és jobb lesz! Richard hangja megnyugtatóan hatott rám. Katie sírását hallgattam, és ahogy Richard őt is próbálja megvigasztalni, igaz nem sok sikerrel.

Hallgattam rá, és lenyugodtam. A csipogás megint lassult, végül abbamaradt. Nem hallottam.

De sajnos semmi mást sem. Nyugodt voltam és békés.

Elmerültem a sötétségben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés