A nappalinkban ültem az asztal előtt, és kétségbeesetten próbáltam rendszerezni azt a rengeteg tanszert, amit Alice vásárolt nekem. Volt vagy hatféle tollszettem, legalább harminc ceruzám (persze különböző keménységűek) és olyan íróeszközök, amelyek többségéről nem is halottam. Nem beszélve a több tucat füzet, jegyzettömb, mappa és rajzfüzetről, ami szerintem hat másik diáknak is sok lett volna. Egy vigaszom viszont volt, méghozzá az, hogy már csak két nyamvadt évet kell kibírnom itt Forksban. Fejcsóválva igazgattam magam, amikor megcsörrent a házi telefonunk, sóhajtva felálltam, és a konyhába rohantam.

- Evens lakás – szóltam bele.
- Jó napot! - köszönt egy magas sipákoló hang, amit azonnal felismertem Miss. Combs volt a forksi gimnázium igazgatójának a titkárnője. - Grace Combs vagyok. Beszélhetnék Harold, vagy Miranda Evensel?
- Nincsenek itthon – feleltem meglepve. Mi a fenének akar ez a szüleimmel beszélni? Közben megcsörrent a mobilom is a zsebemben. Tudtam, hogy csak üzenetem jött, ezért nem is nagyon foglalkoztam vele.
- Elizabeth, te vagy az? – kérdezte meglepett hangon Miss Combs. Ki más lenne, talán a szomszéd jött át, felvenni a telefont?
- Igen, én vagyok – feleltem szem forgatva.
- Nagyszerű hírekkel tudok szolgálni – felelte ő úgy, mintha legalább a lottó főnyereményt nyertem volna meg. – Mikor érnek haza a szüleid?
- Két óra múlva – feleltem gépiesen, még mindig azon töprengve, hogy mi lehet az a nagy hír.
- Rendben. Kérlek mond meg nekik, hogy Mr. Lewis várja őket, és persze téged az iskolában – mondta még mindig azzal a furcsa hangnemmel.
- Jó, megmondom.
- Viszlát! – köszönt el udvariasan.
- Viszlát!


Helyére tettem a kagylót, és visszamentem a nappaliba. Mr. Lewis az iskola dirije, velem, vagyis velünk akar beszélni. De vajon miről? Hiszen az év végi jegyeim jók voltak, talán az enyém volt az egyik legjobb. Leültem a földre, és újra a tanszereim rendszerezésére fordítottam minden figyelmemet. Nem igazán gondolkodtam azon, hogy mit akar a diri, majd ha már ott leszünk, kiderül. Teljesen belefeledkeztem a „munkámba”, és csak arra eszméltem fel, hogy nyílik a bejárati ajtó, és anya kiabálja a nevem.

- Megjöttem kicsim – kiabálta anya, és belépett a nappaliba. - Te jó ég, Alice megint túllőtt a célon – nevetett fel, amikor meglátta a füzettornyokat az asztalon.
- Szia! – álltam fel, és egy puszit nyomtam az arcára, majd grimaszolva hozzá tettem. - Hisz tudod, hogy ő mindig túlzásba esik.
- Ez igaz – helyeselt anya mosolyogva, és kiment a konyhába, én pedig követtem.
- Jut eszembe – felültem a pultra, és próbáltam elnyomni a kuncogásom, ami mindig feltör, ha eszembe jut, hogy mit is csináltam én ezen a konyhapulton. - Miss Combs hívott, tudod az igazgató titkárnője.
- Mit akart? – kérdezte anya, miközben a hűtőből szedte ki a tegnapi ebéd maradékát.
- A diri beszélni akar veletek – feleltem egyszerűen. – Veled és apával.
- Miről? – nézet rám anya meglepettem.
- Gőzöm sincs – ráztam meg a fejem. - De olyan volt a hangja, mintha valami nyereményről lenne szó – mondtam mosolyogva. – Legalábbis én így éreztem. Be kell menni hozzá a suliba.
- Apád is mindjárt hazaér… – kezdte anya, de nem fejezte be a mondatot, mert meghallottuk a bejárati ajtó csapódását, és hamarosan apa jelent meg az ajtóban.
- Sziasztok életeim! - köszönt vidáman, majd elém lépett, és egy puszit nyomott a homlokomra, anyát meg szájon csókolta.
- Szia! – köszöntünk egyszerre anyával.
- Mi volt ma? – kérdezte inkább anyától mit tőlem, miközben leült a konyhaasztalhoz, várva az ebédet.
- Semmi különös – felelte anya, majd egy kis melegítés után apa elé tette az ételt. – Viszont, ma be kell mennünk a suliba. Te kérsz? – kérdezte tőlem, mire én csak megráztam a fejem.
- Ugyan minek? – nevetett fel apa. – Én már vagy harminc éve befejeztem a tanulmányaimat.
- Harold, neked nem kell visszaülni – kacagta anya. – Lizzy miatt kell bemennünk, nem mondtak többet, csak azt, hogy Mr. Lewis beszélni akar belünk.
- James mindig olyan körülményes – húzta el a száját apa, majd elkezdte mesélni, hogy amikor ő is diák volt James Lewis volt e legjobb barátja, annak ellenére. És vagy fél órán át hallgattuk az ezerszer hallott kalandokat, amiket átéltek.

Amíg anyáék ebédeltek, én felrohantam a szobámba, átöltözni. Nyár végén, a Forksí időjárás még jobban jelzi, hogy nem hiába ez az ország egyik legcsapadékosabbnak mondott városa. Ennek tudatában választottam ki a ruhámat, ami egy fekete, vastag harisnyából, és egy farmersortból állt, felsőnek pedig egy barna, vékony, de mélyen dekoltált pulcsit vettem fel. Emmett imádta rajtam ezt a ruhadarabot. Kifésültem a hajam, majd egy sportcipőbe bujtattam a lábam, és magamhoz véve a farmerdzsekimet, lebaktattam a konyhába.

- Külön kocsival megyek – jelentetem ki, miközben a kulcsom és a pénztárcát gyömöszöltem bele az apró kézitáskába, ami méregdrága volt, de Alice szerint dögös, és meg kell venni.
- Miért? - húzta fel anya a szemöldökét.
- Mert utána megyek a Cullen házba – feleltem mosolyogva. Igaz, hogy Emmett és a testvérei csak este érnek haza a vadászatból, addig majd Esme-vel elbeszélgetek.
- Én is oda megyek – felelte anya vidáman. - Esme és én közösen sütünk az árváknak.
- Micsoda program – nevettem fel. Na, nem mintha engem nem érdekelne a szegény árvák sorsa, de néha az őrületbe kerget anya ezzel a folyamatos sütögetéssel. De megértettem, mivel anya és Esme összeköti a kellemeset a hasznossal. Mivel mindketten imádnak sütni és jótékonykodni, kapóra jön, hogy megtalálták egymást, legalább egyikőjük sem unatkozik.
- Akkor az lesz – állt fel apa mosolyogva –, hogy én viszem anyádat a suliig, és miután James elmondta, hogy mit akar, te viszed majd a Cullen házba.
- Remek, akkor indulhatunk – bólintottam rá, majd kimentem a garázsba.

Az iskola kihaltnak tűnt, a parkoló üres, épp csak pár kocsi sorakozott, azok is a tanulmányiroda előtt. Kiszálltam, és az autómnak dőlve vártam be apáékat, mivel én hamarabb odaértem, mint ők. Miután megjöttek, apa morogni kezdett, hogy túl gyorsan vezetek, én pedig a nyelvembe haraptam, mert majdnem kicsúszott, hogyha azt hiszi, hogy én gyorsan hajtok, akkor még nem ült egyik Cullen gyerek kocsijában sem. Mert ők aztán tényleg eszeveszetten tépnek. Bementünk az épületbe, egyenesen az igazgatói irodát megcélozva, ahol Miss Combs mosolyogva fogadott minket, és azonnal szólt is a dirinek, hogy megjöttünk.

- Harold – állt fel a kopasz, és alacsony Lewis igazgató a székéből. – Már vagy ezer éve nem láttalak – fogott apával kezet vidáman. – Miranda, még mindig gyönyörű vagy – nézett rá anyámra, aki elpirulva leintette őt –, és Elizabeth – nézett rám mosolyogva. – Már tudom, hogy kitől örökölted a szépségedet. Megsúgom, nem apádtól – kacsintott rám kuncogva, mire apa dörmögve felnevetett.
- Hé, igenis jóképű vagyok – kérte ki magának apám tetetett sértéssel a hangjában.
- Térjünk a tárgyra – váltott témát vigyorogva Mr. Lewis. – Elizabeth-ről lenne szó – mondta komoly arccal, majd visszaült az íróasztala mögé és a papírjai közt kezdett kutakodni. – Üljetek le – intet az asztal előtt álló székekre fel sem nézve a papírokból, amitől én megrémültem. Vajon mi az a fontos dolog, ami velem kapcsolatos.
- Annyira rossz az átlagom? – kérdeztem remegő hanggal, miközben leültem a székre. Az lehetetlen.
- Nem – nézett rám Mr. Lewis –, sőt, a tied az egyik legjobb. Éppen erről lenne szó – mondta végül, én pedig fellélegeztem. – A te tanulmányi eredményed messze meghaladja egy harmadikos diák teljesítményét – mondta végül elégedetten mosolyogva.
- És ez mit jelent? – kérdezte anya megelőzve engem.
- Azt, hogy ha persze Elizabeth is akarja, akkor átugorhatja a tizenegyedik évfolyamot, és azonnal az utolsó évét kezdhetné – mondta vigyorogva a diri.
- Ez nem lehet igaz – sikítottam fel örömömben.
- Persze, különbözeti vizsgát kell majd írnod, csakhogy bebizonyítsd, hogy a kisujjadban van a tananyag.
- Természetesen – feleltem vigyorogva. El sem hiszem. Már csak egy év, és elhúzhatok innen, és ami a legjobb, hogy Emmett-tel leszek egy évfolyamban, és együtt végzünk.
- Harold, nektek ezeket kéne aláírni… – kezdte Mr. Lewis, de én már nem halottam, mert egészen elkalandoztam, a jövővel kapcsolatban.

Egy álom, ez csakis egy álom lehet – mondogattam magamban, de amikor feltűnés nélkül a karomba csíptem, rájöttem, hogy ez nem álom. Ez a valóság. Miután elintézték az összes papírt és megbeszélték, hogy hétfőtől fogva kezdődnek majd a felzárkózó vizsgáim, ami azt jelenti, hogy alig marad nyolc napom arra, hogy végigrágjam magam a rég megtanult tananyagon. A vigyorom még akkor sem hervadt le, amikor biztosítottak róla, hogy nagyon sokat kell tanulnom, hogy teljesíteni tudjam az elvárásokat. És, hogy már most elkezdhetek gondolkozni azon, hogy melyik főiskolán akarom tovább folytatni a tanulmányaimat. Előttem csak az a kép lebegett, hogy Emmett és én egyszerre vesszük át az érettségi bizonyítványokat.

- Lizzy, hallasz? – anyám hangja közvetlen közelről szólt.
- Igen – néztem rá vigyorogva.
- Akkor megyünk a Cullenekhez? – észre sem vettem, hogy már a parkolóban vagyunk a kocsim mellet. Ennyire elkalandoztam volna?
- Persze, menjünk – feleltem kábán, és nyomtam apa arcára egy puszit. – Este érkezünk haza, szóval üres a lakás – kacsintottam rá.
- Lehet, hogy áthívom a haverokat pókerozni, és persze dicsekedni – mormolta apa magának.
- Szia drágám! – köszönt el anya, majd beszállt a kocsimba. – Alig várom már, hogy én is eldicsekedhessek a csajoknak. Olyan büszke vagyok rád – lelkendezett anya vidáman, miközben én elindítottam a motort.
- Anya, nem kell felvágni – feleltem komolyan. – Nem olyan nagy szám, csak egy osztály ugrok – mondtam szerényen, de közben magamba sikítoztam örömömben.
- Még, hogy nem nagy ügy – hüledezett anyám. - Igenis nagy ügy, és ezzel nagyon is felvághatsz. Nem hiába, az én lányom vagy – mondta végül nagy arccal.
- Rendben anya – hagytam rá, semmi kedvem nem volt vitázni, ahhoz túl boldog voltam.
- Azt remélem tudod, hogy mostantól még többet kell tanulnod – kezdte komolyan. - Ami ezt jelenti, hogy nem tölthetsz annyi időt Emmett-tel.
- Dehogynem – feleltem dacosan. - Hiszen egy évfolyamban leszünk, és ő nagyon sokat fog segíteni.
- Igazad van – gondolkodott el anya. – Milyen mázlista is vagy – nevette el végül magát, én pedig vele nevettem.

Megérkeztünk a házhoz, és vidáman nevetgélve mentünk az ajtóig, ami abban a pillanatban nyílt ki, amikor odaértünk, és Esme sugárzó mosollyal várt minket. Mintha mindenről tudna. És ekkor csörgött le… hát persze, Alice. Eszembe jutott, hogy még meg sem néztem a mobilom, teljesen kiment a fejemből. A táskámba kutattam, amíg Esme betessékelt minket.

- Mi ez a nagy vidámság? – kérdezte mindentudóan mosolyogva.
- Na, gyere, üljünk le, mesélek – mondta anya vidáman, és eltűntek a konyhában. Én a nappaliban maradtam, és végre elő tudtam szedni a mobilt, Egy üzenet, és három elmulasztott hívás volt, mind Alice-től.
- „Ha befejezted a telefonálást, hívj vissza.” – állt az üzenetben, amit akkor kaptam, amikor Miss Combs-sal beszéltem telefonon. Feltárcsáztam a számot, és a fülemhez emeltem a telefont.
- Na, végre – szólt bele Alice vidáman, alig hogy kicsöngött. – Amúgy, szia!
- Szia Alice! – köszöntem én is fülig érő szájjal. – Láttad, igaz?
- Igen, és én is olyan boldog vagyok – felelte nevetgélve. – Ügyes vagy!
- Köszönöm – feleltem szerényen. – Anya most dicsekedik Esme-nek a konyhában.
- Tudom – felelte Alice belenevetve a telefonba. - De anya már mindent tud.
- Hadd beszéljek vele Alice – halottam meg a háttérből Emmett mély hangját.
- Mindjárt – mondta neki morcosan. – Ez tudod, hogy mit jelent? – kérdezte már tőlem.
- Még több shoping? – kérdeztem letörve.
- Pontosan – helyeselt barátnőm vidáman. – De most már adom ezt a mamlaszt, mert itt liheg a nyakamban.
- Szia cica! – szólt bele Emmett vidáman.
- Szia!
- Tudtam, hogy okos vagy, de hogy ennyire, az nem is sejtettem – mondta nevetve.
- Kösz – morogtam epésen.
- Jaj, nem úgy értettem, büszke vagyok rád – nevetett fel dörmögősen, miközben halottam, hogy a fivérei hangosan felkacagnak.
- Mikor értek haza? – kérdeztem témát váltva. – Hiányzol.
- Te is nekem. Úgy két óra múlva – felelte szerelmem lehalkítva a hangját. – Szeretlek, ugye tudod? – búgta a telefonba mézédes hangon.
- Tudom, és én is szeretlek – feleltem.
- Megünnepeljük? – kérdezte, és szinte láttam a kaján vigyort az arcán, mire én is elvigyorodtam, mivel tudtam, hogy milyen ünneplésre gondol.
- Meg, csak siess haza – feleltem halkan. Miért is suttogok?
- Repülök hozzád – mondta nevetve.
- Ajánlom is. Akkor, szia! – köszöntem el, és belecuppantottam a telefonba
- Csókollak édes – köszönt el ő is, majd megszakadt a vonal.

Bementem a konyhába, ahol anya még mindig arról áradozott, hogy én milyen okos vagyok, és hogy nálam ügyesebb lányt nem hordott magán a föld. Szem forgatva ültem le közéjük, és ittam bele a narancslevembe, amit Esme elém rakott. Vagy fél óráig beszélgettek még anyáék, majd nekiálltak a süteményeknek. Felajánlottam a segítségemet, de azt mondták, hogy nagyszerűen boldogulnak ketten is, úgyhogy én pihenhessek, és készüljek lelkiekben a tanulásra. Grimaszolva baktattam fel az emeletre Emmett szobájába. Talán találok valami jó könyvet, amit olvasgatva elűzhetem az időt. Beérve a szobába, egyenesen a könyvespolchoz léptem, és mielőtt még a könyveket kezdtem volna el mustrálgatni, bekapcsoltam a hifit. Kíváncsi voltam, hogy vajon mit halhatott szerelmem utoljára. A Papa Roach szólalt meg, és ezen elmosolyodtam, mivel én is nagyon szeretem ezt az együttest. Lehalkítottam, hogy épp csak háttérzaj legyen, és a könyvekhez léptem. Az első könyv, amit megláttam az a Drakula volt. Nevetve vettem le a polcról, majd az ágyra heveredtem, s a párnákat felpolcolva kényelmesen elhelyezkedtem, és olvasni kezdtem. Mivel vagy ezerszer olvastam már a könyvet, hamar meguntam, ezért visszaraktam a könyvet, és tovább keresgéltem. Hamarosan megakadt a szemem egy réginek tűnő fadobozon, ami a könyvek mögé volt elrejtve. Kíváncsian a kezembe vettem a dobozkát, és visszaültem az ágyra, törökülésbe húzva a lábam, és kinyitottam a dobozt. A szemem kikerekedett, amikor megláttam a tartalmát…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés