(Bella szemszöge)


Másnap reggel verőfényes napsütésre ébredtem, ami csak azért furcsa, mert Forksban vagyunk, és itt már pár hete nem sütött a nap ilyen szinten.
Boldog mosollyal keltem fel, és mentem a szekrényhez, hogy felöltözzek.
Kopogtattak az ajtón.
- Gyere!
- Szia! Gondoltam, ma valami lengébb ruhát vehetnél fel! – jött mellém Alice, és kirántott egy mélyen dekoltált darabot.
- Én meg úgy gondoltam, hogy ma egy sima farmer–póló összeállítást vehetnék fel! – mosolyogtam rá angyalian, és felvettem az említett cuccokat.
- Na jó, te győztél! De holnap azt veszed fel, amit mondok! – fecsegett, miközben maga után húzott le a konyhába.
- Jó reggelt! Csináltam neked reggelit! – köszöntött Esme mosollyal az arcán.
- Köszönöm… - motyogtam megilletődve. Egyáltalán nem vártam el tőlük, hogy reggelit is csináljanak. Tudom, hogy ez számukra milyen undorító.
- Bella, megkérhetnélek valamire…? - kezdte tétován Esme.
- Persze – bármivel, amivel meghálálhatom ezt a kedvességet.
- Arra gondoltam, segíthetnél sütit sütni, mert az árvaházba szeretnék vinni. De természetesen, ha te… - itt közbevágtam.
- Szívesen segítenék!
- És én is! Emmett kadét szolgálatra jelentkezik! – szalutált vigyorogva.
- Meg vannak a hozzávalók? – fordultam vissza Esméhez. Bólintott. – Akkor szerintem elkezdhetjük.
A következő percben a család minden tagja ott termett a konyhában. Még Rosalie is, aki alig bír meglenni velem egy légtérben.
- Mivel sokan vannak az árvaházban, ezért úgy gondoltam, jól jöhet egy kis segítség – magyarázta Alice.
Az elkövetkező fél órában előkészítettük az alapanyagokat, és mindenkinek kiosztottuk a feladatát.
Emmett és Rose tésztát gyúrtak, míg Alice és Jasper almát reszeltek. Carlisle és Esme meg a sütő körüli dolgokat rendezte. Én Edwarddal kerültem egy ,,csapatba”. Mi vágtuk föl a kész sütiket, és dobozoltuk be.
- Miért nem nyúlik ki? – kérdezte Em, miközben a tésztát próbálta kinyújtani.
- Mert mondjuk nem a konzervnyitóval kéne kinyújtanod! – szólaltam meg vigyorogva.
- Óhó! Értem én! – aztán elkezdte szépen, lassan kinyújtani a tésztákat, amik mind széttépődtek.
- Na jó! Felhagyok a szakácskodással – hajította le az eszközöket, és kiviharzott a konyhából. Többiek mind dallamosan felnevettek. Bár halkan megjegyzem, nemsokára Rose meggyőzte, hogy jöjjön vissza segíteni.
Órák teltek el, és a konyha egy kisebb csatatérnek nézett ki, bár erről csak Em tehet. Azért levontam egy tanulságot ebből a sütésből: Emmett kezébe sose adj lisztet!


Szerencsére takarítanom nem kellett, ugyanis Carlisle beszélni akart velem. Velem szemben ült, az irodájában vagyunk.
- Nos, Bella, amit mondani fogok, az lehet, hogy megijeszt… - kezdett bele.
- Én sok mindent megéltem már, azt hiszem, nem tudsz olyat mondani, amin meglepődnék! – biztosítottam őt halványan mosolyogva.
- A Volturi itt járt! – jelentette ki. Meghűlt a vér az ereimben, és azt hiszem, elsápadtam. Mindenki miattam van veszélyben.
- Bella, Bella! – rázogatta meg finoman a vállam valaki. Hirtelen elmosódott a külvilág, majd minden fekteségbe borult. Elájultam.


Órákig, talán napokig voltam ebben a sötétségben. Aztán valami megváltozott. Nem éreztem, hogy lebegnék. Ellenkezőleg. Valami puhát érzetem magam alatt, ellenben rettentően hideg volt. Megborzongtam.
Kinyitottam a szemem, de vissza is csuktam. A hirtelen jött világosság égette a retinámat. Óvatosan, és fokozatos nyitottam fel újra a szemeimet, de olyat láttam, amire sosem számítottam volna. Valakinek a mellkasán feküdten, és remélem, legalább egy pasién.
- Sajnálom, de le kellett fognunk! – mondta egy ismerős hang. Azonnal megmerevedtem. Miért büntetnek az istenek?
Felemeltem a fejem, és belenéztem Edward gyönyörű szemeibe. Ennél idiótább helyzetet el se tudnék képzelni.
- Miért kellett lefognotok? – vontam fel a szemöldököm. Ő is felült.
- Mert rázkódtál. Nem tudtunk mást tenni, ezért lefogtam a karjaidat, nehogy kárt tegyél magadban – mondta lágyan.
- Ó… hát… izé… köszönöm – hebegtem zavartan, és elvörösödtem. Nagyszerű!
- Akkor én most szólok Carlislenak! – állt föl, és megindult az ajtó felé, de hirtelen visszafordult. – Annyira aggódtam érted! Örülök, hogy épségben vagy! – mondta szenvedélyesen, aztán mintha észbekapott volna és kirohant.
Hogy mi? Ezt meg hogy értette? Aggódott értem? Vagyis miért ne félhetne? Elvégre már majdnem barátok vagyunk. Szóval a barátok aggódhatnak egymás miatt. Ha vele is hasonló történne, én is félteném. Csak magadnak ne hazudj már, Bella! Te azért féltenéd, mert totálisan bele vagy esve


Halkan kopogtattak az ajtón.
- Szabad!
- Szia! – jött be Carlisle. – Ha nem bánnád, megvizsgálnálak. Szeretném ellenőrizni, hogy minden rendben van-e veled. – Bólintottam.
Mikor végzett a vizsgálattal, ezzel a kérdéssel fordultam hozzá:
- Beszéltetek anyuékkal?
- Igen, muszáj volt, most, hogy kiderült, itt a Volturi – mondta.
- Annyira régen voltak már kettesben, és most megint miattam nem mehetnek el egy hétvégére – bűntudatosan lehajtottam a fejem. Tönkre teszem a szüleim életét! Az lenne mindenkinek a legjobb, ha kiadnám magam a Volturinak. De ezt ki kell vernem a fejemből! Anyuék ezt sosem engednék. Akkor inkább ők is beállnának. Azt pedig nem engedhetem!
- Bella, a szüleid bármit megtennének érted, és mi is! Tudom, zavar téged, hogy vissza kell jönniük, de ha ezt az ügyet elintézzük, újra elutazhatnak – mosolygott rám bíztatóan.
- Ennek sosem lesz vége! – csattantam fel. – Évek óta üldöznek, és nem fognak minket békén hagyni. A szüleim miattam vannak veszélyben. És most már ti is. Ezt nem hagyhatom – pattantam fel, és kiugrottam az ablakon. Egészen a rétig futottam, ahol leültem, és néztem a nap utolsó sugarait.
Hirtelen valaki megfogta a vállamat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés