A kezembe vettem a megsárgult öreg fekete-fehér képet, és tátott szájjal bámultam. Egy hat év körüli sötét, göndör hajú kisfiú mosolygott rajta. A szemei, még a megfakult képen is csillogni látszottak. Óvatosan, az ágyra raktam magam mellé és a következő képért nyúltam. Egy család volt rajta. Apa, anya és a kezében egy csecsemő, mind boldogan mosolyogtak. A férfi magas volt, és a fekete öltöny ráfeszült az izmos felsőtestére. A hasonlóság letagadhatatlan volt, mintha Emmett állna ott, békésen mosolyogva, s a kezét, a mellette ülő felesége vállán nyugtatta. A felismerés tarkón vágott, miszerint ez Emmett családja, az igazi családja. Az édesanyja, és az apja meg persze maga Emmett csecsemőként, emberként. Négy kép volt, az egyiken Emmett mint kisfiú, a másikon a család, a harmadikon Emmett apja a negyediken pedig az édesanyja. Az anyjának ébenfekete göndör haja volt, és ugyanolyan mosolya, mint szerelmemnek. A képek alatt születési és halotti bizonyítványok voltak, katonai kitüntetések, és egy szépen megmunkált, kövekkel kirakott ezüstbross volt. A kezembe vettem a melltűt, és megcsodáltam. Milyen gyönyörű – gondoltam magamban.

- Megtaláltad az emlékeimet – Emmett hangja az ajtóból csengett, és persze megint a szívbajt hozta rám.
- Mondtam, hogy ne settenkedj – hordtam le mosolyogva. - A szívbajt hozod rám.
- Akkor legközelebb kiabálok, amikor érkezem – nevette el magát és leült mellém az ágyra. A kezemben lévő brossra nézett, mire szomorúan megcsillant az aranyszín szeme.
- Ne haragudj, én nem akartam a cuccaid közt kutatni – szabadkoztam, és elkezdtem visszapakolni a dobozka tartalmát, de ő megfogta a kezem.
- Nem baj – mondta mély rekedt hangon. – Már régen meg akartam mutatni neked, csak… – magyarázta, de nem fejezte be a mondatot, maga elé bámult, teljesen a gondolataiba merülve.
- Csak, mi? – kérdeztem a szemeibe nézve. Lehet, hogy nem tartott annyira, hogy megmutassa a múltját. Nem volt jogom önkényesen a dolgaihoz nyúlni. - Oh, értem, nem kell mondanod semmit – eszméltem fel, egy kicsit sértetten. Kiszabadítottam a kezem, és visszapakoltam a képeket, majd magam mellé tettem a dobozt, és felálltam.
- Hova mész? – kérdezte hirtelen, amikor megindultam az ajtó felé. Mintha a gondolataiból szakítottam volna ki.
- Le – feleletem kurtán, és kinyitottam az ajtót. Nem értem, miért lepődtem meg azon, hogy így reagált arra, hogy megnéztem azt a dobozt.
- Miért? – kérdezte elhalt hangon, mint aki csak testben van ott. Ez a hangnem annyira meglepett, hogy hátra fordultam.
- Mi a baj? – kérdeztem visszasietve mellé, amikor megláttam a szenvedő arcát.
- Az emlékek… annyira könnyű volt elnyomni az emlékeket – dadogta alig hallhatóan. – Ne haragudj rám. Csak elkalandoztam a gondolataim, szinte elfelejtettem, hogy nekem megvannak ezek – mondta halkan, de még mindig maga elé meredt. Nem értettem, miért akarta volna ezeket elfelejteni. Végre rám nézett, és a méz sárga szeme bánatosan csillogott.
- Emmett, miért akartad elfelejteni ezeket? – kérdeztem a dobozra mutatva.
- Nem akartam elfelejteni, és nem is felejtettem el – rázta meg a fejét. – Tudod, a vámpírok figyelmét könnyű elterelni. Főleg, ha egy ilyen szép elterelésem van – ajkai egy halvány mosolyra húzódtak. – Gyere, elmesélem – húzott közelebb magához.
- Ha nem akarod, nem kell – mondtam halkan, mire Emmett csak megrázta a fejét, és mesélni kezdett.
- Miután átváltoztam, az első évben nem nagyon mehettem emberek közé, és ez nagyon megviselt – kezdte komolyan. – Igaz, hogy az első évben más nem foglalkoztatott, csak az, hogy minél többet táplálkozzak, és a Rosalie-val való mindenféle perverzség kiaknázása – ennél a mondatnál, egy kicsit megfagytam, mármint nem a táplálkozás, hanem a tény, hogy valamikor Rosalie jelentette mindazt neki, amit most én. Tanulmányozta az arcom, de szerencsére nem ültek ki az érzéseim az arcomra, tehát folytatta. – Viszont, már akkor is sokszor gondoltam a családomra. A szüleim, a nagyszüleim, de legfőképpen édesapám, nagyon jó kapcsolatunk volt. Én pedig istenítettem őt, felnéztem rá, és mindig olyan akartam lenni, mint ő. Amikor rájöttem, hogy soha többé nem láthatom őket, úgy éreztem, hogy a szívem egy darabja maradt ott az erőben, amikor Rosalie megmentett. Költözködtünk, és soha nem voltunk egy helyen olyan sokáig, persze Alaszkát kivéve. Az évek szinte percekként repültek, és visszamentünk, nekem persze az első dolgom az volt, hogy felkeressem azt a házat ahol anno születtem. De csak az üres házat találtam, senki nem volt már bent, a bútorok porosak voltak, és látszott, hogy régen nem lakják. Egy kis kutakodás után megtudtam, hogy a szüleim már halottak, de hát mit vártam, majdnem ötven év után? Akkor találtam meg ezt a kis fa dobozt, és belegyűjtöttem a számomra oly kedves emlékeket. Elrejtettem, hogy ne emlékezzek rá, a tudat, hogy megvannak nekem ezek a tárgyak, megnyugtat és úgymond életben tart, hogy ne veszítsem el önmagam – hangja bársonyos volt, és halk, de mégis felzaklatta a lelkem.
- Te soha nem fogod elveszteni önmagad, nem fogom hagyni – suttogtam szorosan átölelve a nyakát. – Nem fogom hagyni.
- Szeretlek – nézett a szemeimbe, és gyengéden megcsókolt. – És ezt – mosolyodott el, és a dobozból kivette azt az ezüst brossot, amit annyira megcsodáltam –, ezt neked szeretném adni.
- Én nem fogadhatom el… – ellenkeztem hevesen, mire Emmett az ajkamra szorította az ujját.
- Ez mindig velem lesz, ahogy te is – búgta lágyan. Majd újra megcsókolt, szenvedélyesen és követelőzően. Végigdöntött az ágyon, és a nyakamat kezdte el csókolgatni, már éppen kezdtem nagyon élvezni a helyzetet, amikor Emmett hirtelen felkapta a fejét, és sebesen legurult rólam. – Edward, szólhattál volna előbb – morogta mérgesen, és hátat fordított nekem.
- Most meg mi a… – akartam kérdezni, de akkor kopogást halottam. Emmett kiszólt, hogy szabad, mire anya dugta be a fejét.
- Kicsim, mennünk kéne, mert apád már a küszöböt rághatja – mosolyodott el anya, és furcsán szemlélte a háttal álló Emmetet.
- Ja, jó – feleltem rá sem nézve, csak szerelmem széles vállát néztem, ahogy a póló alatt kirajzolódik a feszes hátizma. – Mindjárt megyek anya – mondtam, és erővel kényszerítettem magam, hogy ránézzek. Láttam, hogy anya bólint, és kihátrál, mire Em azonnal felém fordult. Hatalmas nevetésben törtem ki, mivel az előbbi csókcsatánk jelentős jeleket hagytak a testén, hát ezért fordult el.
- Nevess csak – morogta szerelmem, mire én még hangosabb kacagásba kezdtem. – De a bosszúm kegyetlen lesz – húzta ördögi mosolyra az ajkait.
- Most félnem kéne? – kérdeztem incselkedve.
- Rettegned – bólogatott ő gonoszul mosolyogva.
- Jó, akkor félek – mondtam komolyságot erőltetve magamra. Felálltam, és a brossot a pulcsimra tűztem. – De most megyek, és vezetés közben fogok félni – indultam meg az ajtó irányába, de Emmett megint gyorsabb volt nálam, és olyan sebességgel kapott a karjaiba, hogy minden elmosódott előttem. Mire megint tisztán láttam, már az ágyon feküdtem, és az ajkamon éreztem a szerelmem mézédes, hűs ajkait.

Szorosan átöleltem a nyakát, és szenvedélyesen visszacsókoltam, de sajnos ez a csók sem tartott sokáig, mert Emmett megint elhúzódott. Felültem, és felhúzott szemöldökkel néztem rá, mire gyermeki mosollyal oldalra biccentette a fejét.
- A gonosz tervem első része – mondta önelégülten. – Most menj, mert anyukád már tűkön ül – sietettet, mert látta, hogy szóra akarom nyitni a számat.
- Te kis… – kezdtem, de egy gyors csókkal belém fojtotta a szót, majd kiterelt a szobájából.

Lementünk a nappaliba, ahol az első, amit megláttam, az Edward vigyorgó arca volt. Mérgesen megráztam a fejem.
„Ne vigyorogj már, mert anyám is azt fogja gondolni, hogy drogos vagy”
Erre a gondolatra, Edward kisietett a konyhába, csak hogy ne lássa senki, mennyire erőlködik abban, hogy visszatartsa a feltörő nevetését.

- Anya, nem maradhatnék ma este itt? – kérdeztem boci szemekkel nézve anyára. – Ígérem, hogy holnaptól csak a tanulásról fog szólni minden percem.
- Hát nem is tudom – mosolyodott el ő, s úgy tett, mint aki meggondolja a dolgot, holott tudtam, hogy nyert ügyem van.
- Majd én hazaviszlek – ajánlotta fel Esme szintén mosolyogva.
- Rendben, akkor induljunk is – felelte anya nevetve. Akkor értettem meg, hogy mi olyan vicces.
- Tudtad, igaz? – kérdeztem sértődöttséget mímelve.
- Már akkor megbeszéltem Esmével, amikor felmentél Emmett szobájába – felelte anya vidáman.
- Köszi anya, imádlak – mondtam, és gúnyosan nyelvet öltöttem rá, mire ő elém lépet, és arcon puszilt.

Miután anya és Esme elmentek, leültem a kanapéra Emmett mellé, aki éppen egy nagyon bele volt merülve a tévében folyó meccs nézésébe. Vajon még mindig haragszik, amiért kinevettem? – kérdeztem magamtól, mire Edward megköszörülte a torkát. Ránéztem, ő csak mosolyogva bólogatott. Hát ez remek!

- Alice – néztem rá a vámpírlányra, aki épp a legújabb divatlapot bújta. – Unatkozom, nincs kedved kitalálni valami szórakoztatót?
- Talán, játszhatnánk divatbemutatósdit – nézett fel az újság mögül csillogó szemekkel.
- Nem is tudom – feleltem az orromat ráncolva.
- Nekem tetszik az ötlet – szólalt meg Bella lelkesen.
- Akkor ez lesz – döntötte el a kérdést Alice, majd felpattant és kézen fogva szó szerint felhúzott az emeletre.

Alice teljesen bezsongott, és úgy szórta a kezünkbe a ruhákat, mint egy örült. Ezen csak összemosolyogunk Bellával.

- Neked a legvadítóbb cuccokat szedem elő – mondta rám sem nézve.
- Miért is? – kérdeztem meglepve.
- Mivel ez egy divatbemutató, és közönségre is szükségünk lesz – magyarázta ő lelkesen.
- És a fiúk lesznek a közönség – fejezte be Bella.
- Ohh, értem – feleltem nevetve.
- Meg különben is – állt elém Alice, még egy adag ruhát a kezembe nyomva –, neked el kell csábítani a bátyámat – mosolya mindentudó bolt.
- És, sikerülni fog? – kérdeztem reménykedve az igenben.
- A mai este sem lesz viharmentes – húzta el a száját ő, mire én hangosan felnevettem.

Miután Alice mindenkinek kiválasztotta a megfelelő kinézetet, a hatalmas fürdőszobába mentünk, ahol felvettük az első összeállítást. Amikor a tükörbe néztem, még levegőt is elfelejtettem venni. Egy tűzpiros, mélyen dekoltált miniminiruha volt rajtam.
- Ebben én nem mehetek ki a fiúkhoz – mondtam fejrázva, amikor meghallottam Emmett nevetését az ajtó mögött.
- Miért nem? – kérdezte Bella.
- Mert mindenem kilátszik, azért – morogtam, és közben igazgattam magamon a ruhát, de vagy a mellem látszott ki, vagy pedig, a combom villant nagyon ki.
- Jaj, ne rinyálj, már. Jó móka lesz – biztatott Alice, majd szélesre tárta az ajtót, és kilökött rajta. – Az első modellünk, egy nagyon kihívó, mégis ízléses darabot visel – mondta monoton hangon, pont úgy, mint az igazi divatbemutatókon.

Nem mertem felnézni, csak végigmentem, az alkalmi kifutón, ami egy a parkettára terített szőnyeg volt. Hümmögéseket, és halk füttyöket halottam, amitől pirosabb lett az arcom, mint a viselt ruhám. Nem így gondoltam a divatbemutatót. A „kifutó” végére érve, összeszedtem minden bátorságomat, és felemeltem a fejem, ezzel a fiúkra néztem. Edward mosolyogva rázta a fejét, Jasper illedelmesen az arcomat nézte, míg Levy nem zavartatta magát, teljesen kiélvezte a látványt, de Emmett arcán semmit sem láttam. Üveges szemekkel nézett maga elé, még csak nem is engem nézett. Megsemmisülve mentem vissza a fürdőbe, és mérgesen cibáltam le magamról a ruhákat.

- Ez nem jött össze – morogtam, amikor Alice és Bella is visszaért.
- Miért? – Alice arca valós értetlenségről árulkodott.
- Mert még csak rám sem nézett – mondtam a könnyeimmel küszködve. Nem hiszem el, hogy még mindig amiatt haragszik, hogy kinevettem. – Nekem elegem van, azt hiszem, hazamegyek.
- Nem mehetsz haza – jelentette ki Alice komolyan. – A szüleid, hát… hogy is mondjam… – dadogta zavartan.
- Na, ne – nyögtem fel kiborzongva. – Oké, ne folytasd, értem.
- Na, gyere, engedd el magad – állt elém Bella mosolyogva. – Csak azért is mutasd meg, hogy mit nem nézett meg az én lüke fivérem.
- Na, jó – egyeztem bele, és a felém tartott ruhákért nyúltam.

Ez az összeállítás, nem volt annyira vészes, egy aranybarna kisestélyi volt, persze ez sem volt épp hosszú, és a dekoltázs is majdnem a köldökömig ért, de tetszett, még ha merész is volt. Mosolyogva libbentem ki a fürdőajtón, egyenesen Emmettre nézve, és a hatás, ami szerettem volna nem váratott magára. Sikerült elcsípnem azt a pillanatot, amikor szerelmem szemei kikerekedtek, és ugyanazt az őrült vágyat láttam benne, mint minden szerelmeskedésünkkor. Aranyszín szemei egy másodpercig ónix feketében csillogtak, aztán, mint aki észreveszi magát, megint fénytelenné váltak a szemei, és maga elé meredt. Megvagy! – gondoltam magamban diadalittasan. Kacéran elé sétáltam, és lehajoltam addig, míg az arcunk egy vonalba nem ért. A szemeit nem tudtam elcsípni, mert azok a mélyen dekoltált ruhám kivágására tapadtak. Mosolyogva egyenesedtem fel, és olyan csábosan ringattam a csípőm amennyire csak tudtam. Jasper fájdalmasan felnyögött a vigyorgó Edward mellett.

- Lizzy, mindjárt felrobban – morogta az orra alatt.

Nem válaszoltam, csak visszavonultam az alkalmi öltözőbe, és a fürdőkád szélére ültem, hogy pihegve dolgozzam fel az elmúlt pár perc eseményeit. Nem csak Emmett került, olyan hangulatba, hanem én is. Alice és Bella kuncogva tértek vissza. Ekkor meghallottam Esme kedves hangját, amint engem keres, hogy kész a vacsorám. Gyors mozdulatokkal visszavettem a ruháimat, majd méltóságteljesen kivonultam, egyenesen a konyhába masíroztam, és csendben elfogyasztottam, a vacsorámat. Közben Esme folyamatosan fecsegett arról, hogy mennyire várja már a jótékonysági bált, ami a hétvégén lesz és anya és ő rengeteg süteménnyel fognak készülni. Én csak egykedvűen bólogattam, és közben fél szemmel figyeltem, hogy mikor jelenik meg az én plüssmacim a konyha ajtajában. De hiába vártam, mert nem jött, megköszöntem a vacsit Esmének, és kisétáltam a nappaliba, ahol Bella lépett elém és kézen ragadva a sakktábla elé húzott.

- Még soha nem játszottam veled – mondta mosolyogva, majd elkezdte felrakni a bábukat.
- Akkor készülj fel, hogy elverlek – mosolyodtam el, és lehuppantam a székre.

Majd’ három órán át jászoztunk, és a végén Bella győzött, de csak azért, mert az utolsó pár lépését nem is figyeltem. Emmett Bella széktámlájának támaszkodva folyamatosan engem nézett. Egy darabig megpróbáltam tudomást sem venni róla, de amikor belenéztem a mézsárga szemeibe, rabul ejtet a tekintete, és megszűnt számunkra a külvilág. Nagy nehezen elfordítottam a fejem, és felálltam, majd elköszöntem mindenkitől, és fölsprinteltem a lépcsőn. Emmett persze követett, de nem szólt semmit, csak leült az ágy szélére, és csöndben nézte, amint én előszedem az alvópólóm, majd bevonulok a fürdőbe. Beálltam a meleg vízsugár alá, és mint egy varázsütésre, megfeledkezve mindenről, csak élveztem a meleg vizet.

Miután végeztem a fürdőbeli teendőimmel, kimentem Emmetthez, aki még mindig úgy ült ott, mint azelőtt, hogy bementem volna. Még akkor sem nézett rám, amikor előtte vettem át az alvópólót. Hirtelen nagyon mérges lettem.
- Tudod, nevetséges vagy – csattantam fel, mire ő felém kapta a fejét. – Ez az utolsó este, hogy nem a könyveimmel alszom el, te meg így viselkedsz – mondtam mérgesen. Ő még mindig csöndben csak nézett. – De ha neked, ez így megfelel hát legyen – fejeztem be végül, és mérgesen befeküdtem az ágyba.

Hogy lehet, ilyen gyerekes? – kérdeztem magamtól. Egy gombóc fojtogatta a torkomat, de keservesen lenyeltem, és behunytam a szemem. Egyszer csak azt éreztem, hogy a takaró meglibben, és a másik pillanatban két hideg kezet, amik a combomra siklanak Nem mozdultam meg, csak élveztem a hűs, őrjítően gyengéd érintést.

- Sajnálom – suttogta rekedten. – Megbocsájtasz?
- Engesztelj ki – sóhajtottam alig hallhatóan.

Az ajkai megint az enyémre tapadtak, és most gyengéden, féltően csókolt. Felé fordultam, és a karjaimat a nyaka köré fonva viszonoztam a csókját, épp oly gyengéden, ahogy kaptam. Az inge gombjaihoz nyúltam, és remegő kezekkel gombolgatni kezdtem. Közben halk nyögések hagyták el a torkom, amik Emmett mézédes csókjai hoztak ki belőlem. Ahogy a hűvös ajkai a nyakamra siklottak, és becézgetve, lentebb és lentebb haladtak, s közben a pólómat kezdte felfele gyűrni. Minden mozdulatában mérhetetlen gyengédség volt, talán még soha nem volt ilyen. Ajka csak éppen annyi időre szakadt el a testemtől, amíg átbujtatta a fejemen a pólót. Becézgető ajkai megtalálták a kőkemény mellbimbómat, ami újabb vággyal teli nyögés hozott ki belőlem. Keze gyengéden simogatta a combomat, én közben sikeresen megbirkóztam a gombokkal, és lefejtettem az izomtól dagadó válláról a ruhadarabot. A szám megtalálta a selymes mellkasát, és csókok ezreivel halmoztam el azt. Éreztem, hogy a testem egyre forróbb lesz, és a bizsergés pedig szinte elviselhetetlenné vált. Amikor szerelmem keze a combom belsőfelére siklott, de nem haladt tovább, hanem csak egy apró körben simogatott. S közben az ajkai megint a számat ostromolták, mámorító hangján suttogta, hogy szeret, és hogy én vagyok a mindene. Szavai még jobban feltüzelték a vágyamat, és erősebben öleltem magamhoz, s közben a lábamat a csípője köré tekertem. Ezzel a keze közelebb csúszott a lüktető ágyékomhoz, és amikor megéreztem a hideg kezét, ahogy végigsimított a perzselő szeméremajkaim közt, hangos nyögés hagyta el a torkomat.
- Emmett – suttogtam lélegzetvisszafojtva, mire az ujja belém siklott.
Egy halk sikoly, majd ezernyi kéjes sóhaj kísérték minden egyes mozdulatát. Ketrecbe zárt madárként vergődtem alatta, és egyre hangosabb és hangosabb nyögések hagyták el a számat, közben a kezem a nadrágja alá siklott, és megérezve hatalmas gerjedelmét, még jobban mocorogni kezdtem alatta. Ő felemelkedett, az eddig mellemet simogató kezével kikapcsolta az övét, és egy gyors mozdulattal letolta magáról a nadrágot, az alsójával együtt. A vállaiba kapaszkodva fúrtam a fejem a mellkasába, mert éreztem, hogy a vágyhullámok felerősödnek, és a testem megremeg. Gyengéden rám nehezedett, és ágyékát az enyémhez nyomta. Egy fojtott morgás hagyta el a száját, amikor testünk eggyé vált. Zihálva kapkodtam a levegőt, és a körmeimet a vállába mélyesztettem, s ezzel valószínűleg nagyobb fájdalmat okoztam magamnak, mint neki. Kínzó lassúsággal mozgatni kezdte a csípőjét, ezzel engem is ösztökélve, hogy azonosuljak a mozgáshoz. Nem tudtam már semmire figyelni, csak arra, hogy minél közelebb érezzem magamhoz az izgatóan remegő testét. Szabadjára engedtem minden bennem felgyűlt feszültséget, és hangos nyögések hagyták el a számat, miden lökést kísérően. Emmett morgása is gátlástalanul felhangosodott, és zihálva gyorsított a tempóján, a rózsaszín ködfelhő mögül csak beszűrődő halk hangokat hallottam, a szél erős fújását, amint egy fa ága az ablaknak csapódik. Belenéztem a vágytól csillogó éj fekete szempárba, és elfeledkeztem mindenről, elvesztem bennük. Szerelmem lökései felerősödtek, és a teste ívben megfeszült, majd egy mély hangos morgás hagyta el a torkát és megéreztem, hogy elérte a tetőpontot. Pár pillant múlva én is elértem a csúcspontot, s a nevét suttogva hanyatlottam a párnák közé. Ernyedten feküdt rajtam, levegő után kapkodva, majd felemelte a fejét, és szenvedélyesen megcsókolt. A csók után mosolyogva gurult le rólam, és hanyatt fekve a mellkasára vont.

- Ezt is megértem – kuncogott rekedten.
- Mit is? – kérdeztem felnézve a gyönyörű arcába.
- Tudtam, hogy többet is ki tudok hozni belőled, mit egy futó forgószél, de ez…
- Nem értelek – húztam fel a szemöldökömet. – Mit hoztál ki belőlem?
- Ha ezt – bökött e fejével az ablak felé.
- Mi a… – kipattantam az ágyból, közben magamra kaptam a túlméretezett pólót, és az ablak elé léptem. – Te szent ég – hüledeztem kikerekedett szemekkel, ugyanis hatalmas pelyhekben hullott a hó. Augusztus végén, Emmett és én hóvihart gerjesztettünk. – Havazik – nevettem fel, és kinyitottam az ablakot.
- Mit ki nem hozok belőled – nevetett velem szerelmem, és hívogatóan kitárta felém a karjait, én pedig boldogan bújtam a védelmező izmos ölelésbe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés