(Edward szemszöge)


Megremegett hirtelen érintésemtől és riadtan felpattant.
- Csak én vagyok. – susogtam és nyugtatóan elmosolyodtam. Örültem, hogy épségben van.
- Menj el! – mondta és olyan érzésem lett, mintha kést szúrtak volna a szívembe.
- Miért? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Mert csak neked is boldogtalanságot okoznék. – motyogta. Boldogan felsóhajtottam. Tehát nem azért akar elküldeni, mert utál.
- Ez butaság! Verd ki a fejedből!
- Nem, nem az! Nézz csak meg a szüleimet! 50 éve nem lehetnek kettesben, mert rám kell vigyázniuk! – kiáltotta. –… és most a családodat is ebbe kergetem! Meneküljetek! Kérlek! Ezt nem fogjátok túlélni! A Volturi nem kegyelmez! – itt telt be nála a pohár és kezdett el könnyezni. Közelebb jött hozzám és úgy folytatta:
- Miért nem mész már el? Hagyj békén! Mentsd magad, amíg lehet! – kezdte el ütögetni a mellkasom, észrevéve, hogy ne mozdulok. Lefogtam apró kezeit és megpróbáltam megölelni, nehogy kárt tegyem magában, de látta, hogy mire készülök, ezért kiszabadult és gyorsan arrébb ment.
- Kérlek… - kezdtem el könyörögni. Bármit megtettem volna, ha neki jobb lesz. Észrevettem, hogy reszket és valószínűleg összecsuklott volna, ha el nem kapom. Leültem a földre, az ölembe húztam és hagytam, hogy kisírja a fájdalmát.


Egy kis idő múlva – amikor már megnyugodott – felemelte fejét.
- Köszönöm. – gyengéden rámosolyogtam és ezt mondtam.
- Soha többé ne mondj ilyeneket! A szüleid nem is lehetnének boldogabbak, hogy te élsz! És mi se!
- Ez nem igaz! Rose… - itt közbe vágtam.
- Rosaliera ne figyelj! Csak irigy rád, mert te különlegesebb, vagy mint ő.
- Én nem vagyok az. – motyogta.
- Dehogynem! És mielőtt azt mondanád, hogy csak a félvérséged miatt, akkor elárulom, hogy ez nem igaz. Gyönyörű, okos, kedves vagy és még bőven sorolhatnám a jó tulajdonságaidat. –mondtam talán kicsit túl szenvedélyesen. De ezt most nem érdekelt, csak az, hogy megtudja milyen tökéletes is Ő valójában. Mert az!
- Ez nem igaz! – hebegte zavartan ás látványosan kerülte a tekintetemet. Csak most vettem észre, hogy arcán halovány pír jelent meg. És ez miattam.
Felemeltem az állát és úgy válaszoltam neki, mélyen a szemébe nézve.
- De igen.
- Most mit fogok csinálni? – terelte a témát, ezzel a kérdéssel, amit inkább magának szánt, mint nekem.
- Te semmit! Majd én. – mondtam magabiztosan.
- Ez…- de nem folytatta tovább, hanem csodás szemeivel csak engem nézett. Leírhatatlanul gyönyörű volt és én nem bírtam tovább. Azt akartam, hogy megcsókolhassam kívánatos ajkát, hogy beletúrhassak barna hajába és magamhoz láncolhassam, örökre…
Lassan közelíteni kezdtem felé, nem mozdult meg, és én felbátorodva még közelebb húzódtam hozzá, már majdnem megérintettem ajkát… amikor Emmett jött ki az erdőből.
- Na végre, hogy megvagytok! – dörmögte. Bellával egyből felálltunk és a lehető legtávolabbra húzódtunk egymástól.
- Bella megjöttek a szüleid, és most tanácskozást tartunk, hogy mi legyen ezután. – vigyorgott. Az előbb látott jelent járt a fejéből, és én tudtam, még pár évig ezt fogom tőle hallgatni…
Engedelmesen követtük őt, és nem sokára a Cullen villa elé értünk. Udvariasan előreengedtük Bellát, majd mi is csatlakoztunk az ebédlőben történő rögtönzött gyűléshez.
- Bella kicsim, jól vagy? – ölelt át Marie lányát.
- Hát persze! – mosolygott félszegen.
- Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy megbeszéljük a történteket – kezdte Carlisle. – A Volturi 3 napja járhatott a közelbe és attól tartok Bellát hamarosan megtalálják.
- Igen valószínűleg ez lesz a következő lépésük, épp ezért mi elköltözünk! – jelentette ki John.
- Szerintem nem ez lenne a legjobb megoldás. – mondta Jazz.
- Igen, és mi arra gondoltunk segítenénk nektek! Annyira megszerettem Bellát és persze titeket is! – mosolygott Esme.
- Köszönjük, de ez túl nagy áldozat… - hálálkodott Marie, de Carlisle közbevágott.
- Olyanok vagytok, mintha a családunk tagjai lennétek! Kérlek, hagyj segítsünk nektek!
Marie és John összenéztek.
- Egy feltétellel. - mondta John. – Ha veszélybe kerültök, azonnal kiszálltok, megígéritek? – mind bólintottunk.
- Aro régi barátom talán beszélhetnék vele. Hátha meg tudom győzni, hogy ne üldözzön titeket. – vázolta fel Carlisle a tervét.
- És mi lesz, ha ez sem válik be? – kérdezte Marie.
- Háború… - Bella, aki eddig csöndesen hallgatta a megbeszélést, most felpattant.
- Nem! Ezt nem engedem! Csak tönkre teszem az életeteket! – kiabálta és kiviharzott a házból. Ugyanebben a pillanatban Alice felsikított.
- Ne! Ne! Bella… elszökött.
- Meg kell keresnünk! – mondtam. Idegesen rohantam ki az erdőbe és kezdtem el keresni szerelmemet. Nem tagadom tovább – bár az utóbbi időben egyre többször mondtam –, hogy szeretem őt. Keresztülfutottam a réten, mert tudtam annál is messzebb ment. Okos lány, pontosan tudja, hogy itt a közelben fogjuk keresni, hisz tudtommal még sosem szökött el. Csak arra nem számított, hogy én minden lépését figyeltem, minden mondatát átgondoltam, ezért elég jól kiismertem, gondolatai nélkül is.


Észak felé tartottam és egy ideig éreztem is mámorító illatát, de szerencsétlenségemre eleredt az eső így elveszítettem a nyomát.
Céltalan bolyongtam, egyre északabbra haladva, de mivel Bella nem olyan hülye, hogy lábnyomokat hagyj, ezért semmi sem utal arra, hogy akár éppen erre járt volna. Benéztem minden barlangba, minden vízesés mögé, de semmit sem találtam. Semmilyen leszakadt ruhadarab, vagy akár egy eltompul szagmintát se. Semmit, ami segítene megtalálni életem értelmét.



Leültem egy farönkre és azon gondolkoztam, hogy miért kellett nekem beleszeretnem Bellába. Én nem érdemeltem meg Őt, ebben biztos voltam. Csak azt nem tudtam, mit követett el Ő, hogy engem kapjon ,,jutalmul”. Ő olyan tökéletes. Én meg… egy szánalmas vámpír vagyok, aki önostorozásba kezd, miközben a szerelmét kéne keresnie.
Újra felpattantam és eszeveszett futásba kezdtem, de most dél felé. Északon mindent átkutattam, itt biztos nincsen. Nem tudtam, hogy hol van. Azt sem tudtam, hogy jól van-e, sőt még azt sem, hogy biztonságban, de azt az egyet igenis tudtam, mindennél jobban szeretem Őt, és visszahozom bármi áron…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés