Fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne viszonyulnom Bellához, még mindig képtelen voltam elhinni, hogy itt van. Olyan hihetetlen volt ez az egész, és én úgy éreztem magam, mintha külső szemlélő lennék az életemben. Az események olyan gyorsan zajlottak körülöttem, hogy legszívesebben elfutottam volna valahova… de nehéz bevallani… mégis féltem egyedül lenni. Még soha nem féltem semmitől, de egyszerűen rettegéssel töltött el, ha egyedül kellett maradnom egy sötét helyen. Az új szobámban se töltöttem el még sok időt, inkább a nappaliban tartózkodtam. Ugyanis már túl voltunk az újabb költözésen, hiszen egyikünk sem maradt szívesen Olaszországban.

Bellával egyszer sem sikerült kettesben maradnom, nem is tudom, talán mind a ketten kerültük az olyan helyzeteket, amikor négyszemközt maradhattunk volna. Annyi mindent szerettem volna mondani, de mikor megpillantottam vörös szemeit – amiben egyre inkább kezdtek előtűnni az aranybarna árnyalatok – elnémultam. Kimondani nem lehet, hogy mennyire utáltam magam abban a pillanatban, amikor végig hallgattam a történetét.

Először meglepett nyers őszintesége, de aztán rájöttem, hogy Jasper keze van a dologban. Hálás voltam érte, hiszen így mindenről tudomást szerezhettem. Nehéz volt elfojtanom a gyilkos dühöt, amit a Volturik iránt éreztem, másrészt hálás voltam Arónak, hogy életben tartotta a szerelmemet. Heidit sem tudtam utálni, hiszen barátnője volt Bellának, és segített neki és Gillnek.

Gill bámulatos teremtés volt, Carlisle szinte itta a szavait. Apámat mindig is érdekelték a megmagyarázhatatlan – eddig ismeretlen – dolgok, és egy félvér létezése neki igazi csoda volt. Hamar beilleszkedett közénk, de a legtöbb idejét Bellával töltötte, amin nem is csodálkoztam.

Bella gyönyörű lett – bár nehéz felülmúlni az emberi énjét. Néha azon kaptam magam, hogy elámulva figyelem kecses mozdulatait. Még élénken élt bennem az elgyengülésem pillanata, mikor végre hinni mertem a létezésében, és megcsókoltam. Nem tudtam elfeledni azt a pillanatot, és mintha nem csak az én szívemben villantak volna fel a fények. Éreztem, hogy én sem vagyok közömbös számára.

De miért nem felejtett el engem? Miért nem lépett ugyanúgy tovább rajtam, mint ahogy azt az összes többi ember tenné? Hiszen a mai világban meddig tart egy diák szerelem? Rengeteg gondolatban olvastam már életem során, de mindegyik lány elfelejtette az első szerelmét néhány hét vagy hónap után. Akkor Bella miért nem? Vagy talán igaza van Esmének, hogy ez nem egy átlagos tini szerelem Bella részéről? De mivel érdemeltem én ki feltétlen szerelmét?

Soha nem szabadott volna magára hagynom, nagyobb kudarcot nem is vallhattam volna. Megbuktam, mint társ, megbuktam, mint védelmező, és megbuktam, mint „ember”. Nálam sokkal jobbat érdemelne, hiszen mit nyújthatnék én őneki? Csak a bajt és a veszélyt hoztam el az életébe, és miattam fosztották meg az életétől. Csakis miattam. Miattam szenvedett annyit, miattam bántották… és ő ennek ellenére kiállt mellettem. Vajon, miért?

- Edward? Minden rendben? – éreztem meg egy gyengéd kezet a vállamon, de csalódottan észleltem, hogy nem Bella az, hanem Alice. Gondterhelt, aggodalmas szemekkel nézett rám.

- Csak elgondolkoztam – feleltem őszintén. Valahogy még nem tudtam rászokni a bővített és az összetett mondatokra, megragadtam a tőmondatok szintjén. Nem sikerült a régi Edwardnak lennem, hiába akartam.

- És min? Őszinte leszek veled, Edward. Borzasztóan boldog vagyok, hogy mindketten éltek – nézett a szemembe és megpillantottam a tekintetéből áradó szeretetet. – De rossz nézni, ahogy kerülgetitek egymást. Miért nem ültök le és beszélitek meg?

- Mit? – kérdeztem egy vállrándítással.

- Nem vagy önmagad, és nem csak azért, mert annyi mindenen keresztül mentél. Talán végre te is kiönthetnéd a szíved. Mondjuk Bellának. Látom rajta, hogy ő is össze van zavarodva, és nem tudja, hogy mit kezdjen veled.

- Miért kéne… bármit is… kezdenie velem? – Végre egy hosszabb mondat.

- Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak úgy csinálsz? Azt hiszem a csók Volterrában önmagáért beszél. És mit gondolsz tulajdonképpen, hogy felebaráti szeretetből áldozta fel érted az életét?

Lehajtottam a fejem. Nem szólaltam meg.

- Nem, Edward. Ezért nem kell megint marcangolnod magad. Én csak azt kérem, hogy beszéljetek végre, de mindketten szörnyen makacsok vagytok. Legalább próbáld meg, jó?

Kelletlenül bólintottam, mire átölelt.

- Így már mindjárt más – mosolygott, és fellebbent az emeletre, és reméltem, hogy most nem Bella lelkével próbál beszélni. Nem akartam egy Alice által erőltetett beszélgetést.

Hetek teltek el, és semmi nem változott. Szörnyen éreztem magam a bűntudattól, de nagyon fájt úgy látnom, hogy nem érinthetem meg. Láttam, ahogy Emmett viccein nevet, élvezettel vásárol a lányokkal, és örömmel vesz részt a csajos estéken. Egyre távolabb éreztem magamtól, és már úgy éreztem, hogy nem is ismerem. Talán ő már egyáltalán nem az a Bella, akit megismertem. De erről is én tehetek. Ha nem teszem tönkre az életét, nem változott volna meg. Bár a többiek szerint semmit nem változott, csak a sok kín megedzette. Ha én nem lettem volna, kín se lett volna…

- Bella? – vettem egy mélylevegőt, hogy beszéljek vele. Zavarban éreztem magam, mintha egy szerelmes kamasz lennék. Pedig már régen nem voltam az, csak most valahogy nem találtam a helyem. – Beszélhetnénk? – folytattam bizonytalanul.

Láttam, hogy a teste megmerevedik, és rám néz. Egy pillanatig mintha kétségbeesés villant volna a tekintetében, de biztosan csak képzeltem. Mitől ijedne meg? Semmilyen veszélyt nem jelentek már rá, már mindenféleképpen ártottam neki.

- Persze – felelte, és egy mosolyt varázsolt csókolni való ajkaira. Olyan varázslatosan nézett ki, hogy egy pillanatra elbambultam. – Miről? – kérdezte, és ez visszarántott a jelenbe.

- Rólunk – feleltem, de hirtelen eltűnt a fejemből minden gondolat. Mit gondolok magamról? Miattam szenvedett, miért bocsátana meg?

- Minden rendben? – kérdezte, mikor percekig nem szólaltam meg. Aztán nem is tudom, hogy mi vezérelt, de megcsókoltam. Mint a szomjazó, úgy csaptam le finom ajkaira, és úgy faltam, mintha bármelyik pillanatban bekövetkezhetne a világvége. Talán ez a csók többet mond minden szónál.

(Bella szemszöge)

Tudtam, hogy nem úszom meg ezt a beszélgetést, akármennyire is féltem tőle. Tudtam, hogy mit akar mondani, hiszen ismertem már annyira. Azt hiszi, hogy szeret, csak azért mert hálás a szabadságáért. Ha szeretne, nem úgy kerülgetne, mintha valami betegség lennék. Néha úgy érzem, hogy inkább soha nem ismertem volna meg, akkor nem kéne vágynom az érintésére. Nem kéne vágynom arra, hogy az övé legyek, és nem fájna ennyire, hogy mellette vagyok, mégis nélküle. Próbáltam úgy tenni, mint aki boldog, csak Alice és Jasper látott át a felöltött álarcomon, de ők sem tudtak semmi biztosat. Jó színész lettem a fogságban töltött évek alatt, ezt senki sem tagadhatja.

Pedig rosszabbul éreztem magam, mint mikor mind elhagytak. Akkor legalább nem voltak fizikailag jelen. Rosszabb volt, hogy így, hogy a testük velem van, a lelkük pedig nem. Talán ezért írtam meg a Levelet, teljesen titokban.

- Bella? – kérdezte tőlem Edward közömbösen. Most bizonyára egy erőltetett szerelmi vallomás következik, ami csak nekem jelent valamit, és neki nem. Csak hálából akar velem lenni, semmi másért. Gill szerint ez hülyeség, de nem tudott lebeszélni. Szerinte ez beteges rögeszme, szerintem meg az igazság. A szerelmünkből már csak az én érzéseim maradtak. – Beszélhetnénk?

- Persze – feleltem és magamra öltöttem egy igazi műmosolyt. Hadd higgye, hogy elhiszem a hazugságait. – Miről?

- Rólunk – felelte elbambulva, és elmélázva figyelt engem.

- Minden rendben? – Nem akartam, hogy bámuljon. Vajon, arra gondol, hogy szebb is lehetnék? Tény, hogy nem vagyok a vámpírok szépe, de azért na…

Aztán valami megváltozott a tekintetében, és azon kaptam meg, hogy vadul csókoljuk egymást, mintha az életünk múlna rajta. Belekapaszkodtam márványtestébe, és szabad kezemmel simogatni kezdtem a testét. Vad morgás tört fel a mellkasából, és szinte öntudatlanul indultunk el az emeletre. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de elöntött a vágy, őt akartam, mindenestül. Évek hiánya tört fel belőlem, mert úgy csókoltam, úgy öleltem, mint még soha, és nem is tudom, hogy melyikünk tépte le előbb a másikról a ruhát.

Visszafojtott érzelmeink egyetlen vad forró szeretkezésben forrtak össze. Vággyal telve nyöszörögtem a gyönyörűségtől, és amikor belém hatolt, felsikoltottam a boldogságtól. Olyan csodálatos volt, hogy szinte fájt. Túl jó volt, túl érzéki, túlságosan szerettem Őt.

- Csodálatos vagy – nyögte elhalóan, és egy újabb menetet indított belém. – Szeretlek! – búgta, és bármennyire is vágytam, hogy igaz legyen, nem hittem el.

- Én is szeretlek – nyögtem, miközben a nyakába csókoltam, és végig ízlelgettem hófehér, porcelán mellkasát. Ő közben a mellemet vette birtokába…

Ez volt számomra életem legszebb pillanata, egy igazi, boldog beteljesülés.

Másnap mégis egy levél hevert az asztalon, és mikor Edward visszaért a vadászatról, Bella helyett, csend fogadta.

A levélben ennyi állt:

Fájdalmas üvöltés harsant a levegőbe…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés