Annyira éreztem, hogy nem ússzuk meg a Denali klán látogatásával! Caius utolsó gondolatát felidézve tudtam, hogy a Volturival kell szembenéznünk. Hiszen a múltat nem lehet ilyen könnyen lezárni, főleg, ha egyharmad Volturi az egész családom fájdalmas halálát kívánja. De arra nem számítottam, hogy önmagunkat fogjuk belekeverni a Volturival való újabb ütközetbe. Ugyanis ezt tettük. Most, hogy újra Forksban vagyunk, és a Denali család bajban van, nem hagyhatjuk őket cserben. Még ha olyas valakin is kell segítenünk, aki… nem éppen a szívünk csücske. Tanya.

Ki tudja, lehet ő is megváltozott az eltelt időszakban. Elvégre szökni akar a Volturitól, tehát maradt benne valamennyi emberség! Még ha vámpír is. Teljesen mindegy. Talán megbánta, hogy csatlakozott a vámpírok fejedelmi családjához, hogy önhibáján kívül megölettette Irinát, és veszélybe sodorta a saját családját, illetve a Culleneket. Talán. Bíznunk kell benne.

Már csak az kérdéses, miért nincs még itt Tanya. Egyáltalán miért pont itt akart találkozni a családjával? Alaszka miért nem volt megfelelő számára? Direkt odaszúrás volt a vérfarkasok irányába, vagy konkrét magyarázattal is tudna Tanya szolgálni? A kérdések csak úgy záporoztak a fejemben, és úgy éreztem, ha nem tehetem fel őket, azonnal felrobbanok. Sebtében mérlegeltem, melyik a legsürgetőbb téma, amely foglalkoztat, de Carlisle most is megmentette a helyzetet.

-         Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha szépen helyet foglalnánk mindnyájan, és megbeszélnénk ezt az egészet. Hiszen ez ránk is hatással van, a vérfarkasokról nem is beszélve – jegyezte meg árnyalatnyi dorgálással a hangjában. Csak egyetérteni tudtam vele, és csendben, lehajtott fejjel igyekeztem egy fotel felé, de Edward megakadályozott ebben. Úgy fogott engem, és Nessie-t, mintha magával a Volturival nézne farkasszemet.

-         Apu! – szólt rá Nessie meglepetten, és próbált kiszabadulni Edward vasmarkából, sikertelenül. – Hé, engedj! Hagyd, hogy Kate-ék megmagyarázzák!

-         Nincs miért aggódnod, Edward – mormoltam vészesen sötétedő szempárába pillantva. Bár megértettem a reakcióját, mégis muszáj voltam csillapítani őt, illetve teret adni Eleazar és családja magyarázkodásának. – Kérlek! – tettem hozzá, és lágyan megszorítottam a kezét, majd szelíd erőszakkal kiszabadítottam magam, és magammal húztam márványkemény, mozdulatlan férjem a kanapéra.

-         Nos… akkor talán kezdem a legelején – kezdett bele Eleazar tétován mondókájába. Láthatóan feszengett Edward üres pillantása, és feszült testtartása miatt, amiért nem is hibáztathattam, mivel szerelmem gyilkos dühe korántsem volt veszélytelen.

-         Az remek lenne – biccentett Esme, és kíváncsian fülelt. Eleazar a bíztatás hatására ténylegesen belekezdett végre a kísértethistóriába.

-         Garrett akkoriban már a családunk tagja volt. Ugye tudjátok, hogy Garrett, és Kate… ? – pislogott a családfő az említett páros felé.

-         Természetesen – felelt Rosalie, aki meglepetésemre majdnem olyan hűvös, és tartózkodó magatartást tanúsított, mint Edward. A Jégkirálynő, Rosalie Hale előadásában.

-         Kate és Garrett mindent elmeséltek nekünk a kapcsolatukról, Eleazar – mosolyodott el kényszeredetten Alice. Emmett apró horkantása és széles vigyora miatt gyorsan megtoldotta a mondatot. – Mármint a lényeges dolgokat. Hogy hogyan ismerkedtek meg, miegymás.

-         Az jó, kitűnő – bólintott szórakozottan a férfi, majd folytatta – vagyis számomra inkább úgy tűnt, elkezdte – az érdekfeszítő történések elmesélését. – Szóval… Garrett már több mint két éve volt a családunk tagja. Nyugalomban éltünk, sőt, boldogabban voltunk, mint valaha, tekintettel arra, hogy Kate-nek is volt végre valakije. Azonban egyszer újabb nomád vámpírok tűntek fel a színen.

-         Először Carmenék azt hitték, én szegem meg az ígéretem, és vadászom emberekre állatok helyett – vette át a szót Garrett. – Erről szó sem volt, bár nehézkesen ment az önmegtartóztatás, de akkoriban tényleg nem lehetett ellenem panaszt emelni. A család hitt nekem, így nyomozni kezdtek. Én persze otthon maradtam, mert még mindig nem volt tanácsos emberek közé merészkednem.

-         Ezért hármasban újra kutatni kezdtünk. Hamar nyomra is bukkantunk, túlságosan, már-már gyanúsan hamar. Ketten voltak, mégis elég nagy pusztítást végeztek a környéken. A meglepő az volt, hogy csupán a mi területünk körül zsákmányoltak, felénk sosem tért az útjuk, mintha tudták volna, hogy ez itt más vámpírcsalád területe. Persze utólag kiderült, hogy tényleg tisztában voltak ezzel a ténnyel… - fintorgott Carmen megvetően.

-         A két vámpírt egy éjjel értük utol. Mindketten nomádok voltak természetesen, és… hát, olaszok – harapta be az ajkát Kate. – A Volturi küldöttjei, Saturnino, és Aurelio.

-         Nem kerteltek egy pillanatig sem – folytatta Eleazar. – Láthatóan örültek, hogy megtaláltuk őket, és rögtön elmondták, mi vezérelte erre őket. Titkos küldetésben voltak, ugyanis… méghozzá az egyik főúrnő, Tanya Volturi megbízásából.

Rosalie, Jasper, és Edward megvetően felmordultak a „főúrnő” megnevezésre. Engem igazából nem is érintett mélyen a dolog. Magától értetődőnek tűnt, hogy a Volturi az egekig magasztalja, és ajnározza Tanyát. Melyek is a főbb értékek, miket a Volturi szívlel? Könyörtelenség, vérszomj, hatalomra törés, és az idézőjelek között található „igazságszolgáltatás”. Ez Tanyában mind-mind megtalálható.

Stop, elég! Nem gondolkodhatok így! Én próbálom Edwardot lenyugtatni, holott alattomosabb gondolataim támadnak, mint az ittlévőknek összesen. Milyen képmutató vagyok, te jó ég! Most kell befejeznem.

-         Értem – szakította meg a kínos csöndet Carlisle. – És mégis miféle hírrel szolgáltak a katonák?

-         Nem hinném, hogy katonák voltak, mivel annál azért műveltebbnek, és kifinomultabb ízléssel rendelkezőnek tűntek. Na, meg a szájuk is elég nagy volt, ahhoz képest, hogy a Denali klán a mai napig egy elég határozott, és erős populációt tudhat a magáénak – jegyezte meg Eleazar rosszallóan. – De mindegy is – tette hozzá gyorsan, idejében észrevéve Edward dühös szemvillanását. – Üzenetet hoztak Tanyától. Elvileg húgunk távozni akart Volterrából, amit nem kötött Aroék orrára, így nevezhetjük az incidenst szökési kísérletnek is. Tanya megunta, mi több, megutálta a Volturi tevékenységeit, és a bűneit is megbánta. Ezért akart visszatérni közénk.

-         Elfelejtetted kitenni az „elvileg” szócskát, Eleazar – morogta Rosalie alig hallhatóan, körmeit vizslatva túlszimulált érdeklődéssel.

-         Rose, kérlek – csitította őt Esme. Nessie értetlenül vizslatta nagynénjét, mivel az ő számára túlontúl halk volt a megjegyzés.

-         Miről maradtam le? – érdeklődött, de csak egy legyintés volt rá a válasz. Lányom nem firtatta tovább a dolgot; úgy tűnt, számára is világos volt, ki ellen irányult a megjegyzés.

-         Nem értem, Eleazar. Miért pont ide beszéltetek meg találkozót? Egyáltalán hogy zajlott az egész, és miért nem jelent meg a… testvéretek időben? – kérdezte Alice, tapintatosságra törekedve.

-         Tanya ötlete volt – válaszolta meg a kérdést Carmen. – Tisztában volt vele, hogy ha rájönnek, hogy meglógott, először Alaszkában fogják keresni. Ezért megüzente a dobbantása dátumát, és azt hagyta meg, hogy menjünk el Alaszkából minél hamarabb. Ha nem vagyunk rá kíváncsiak, költözzünk máshová, nehogy belénk köthessenek a Volturi küldöttjei. Azonban ha mégis kapna egy esélyt, találkozzunk itt, Forksban, mint semleges területen.

-         Mi? Hogy Forks semleges terület? – prüszkölt fel Jasper, palástolva gúnyos nevetését, és egyben hitetlenkedő fintorát. – Ezt ti sem gondolhattátok komolyan, Carmen.

-         Pedig… miért is ne? Tudtuk, hogy már rég elköltöztetek, és a vérfarkasok miatt valamilyen szinten a biztonság is garantált volt…

-         Hé! Álljunk csak meg egy szóra! – vágott közbe Nessie. – A vérfarkasok miatt? Úgy érted, itt úgysem vagánykodnak a Volturi őrei, ha meg mégis, a farkasok úgyis nekik mennek, mit nektek pár élőlény…?! – Mindnyájunkat ledöbbentett Nessie éles rálátása a szituációra. Kate mentegetőzni próbált, de Renesmeé nem hagyta annyiban. – Hogy képzeltétek ezt?! Hiszen ők… emberek egy kis… természetfeletti képességgel, de ugyanúgy van családjuk, és most újabb öt év mutáció vár rájuk, csak azért, mert ilyen önzőek vagytok! – fújtatott, mint valami dühös macska. – Azt hittem, Rosalie-n nem lehet túltenni ilyen téren, de látom, tévedtem – csóválta a fejét keserűen, majd a következő pillanatban már fel is pattant, és sebes léptekkel az ajtó felé indult.

-         Nessie! – kiáltottam utána. Először úgy tűnt, hiába, de végül a kilincsen pihentette a kezét, ezzel jelezve, hogy figyel. Nem tudtam, mit mondjak neki. A híres anyai ösztönök ezúttal cserbenhagytak. Talán azért, mert legszívesebben én is így cselekedtem volna. Mélységesen felháborított a tudat, hogy Jacob társait ilyen módon kihasználták, és nem tudtam, milyen okosat mondhatnék. – Hová mész? – Hangom elhaló volt, és aggodalmas.

-         A vérfarkasokhoz. A határvonalon találkozom velük, vagy ha mégsem, elmegyek Emily házához. – Csak az én képzeletem játszott, vagy Nessie hangja tényleg a visszafojtott sírásról árulkodott? – Ne aggódj! – tette hozzá. – Ismerem az utat.

-         Vigyázz magadra – figyelmeztettem őt, és hagytam, hogy egyedül kisétáljon eredeti otthonából, és bevesse magát a fák közé. Edward végre magához tért, legalábbis próbálta azt tenni, ami a leghelyesebb. Egy karjával óvatosan átölelt, és magához húzott, majd túlzottan udvarias, kimért hangján megszólalt.

-         Renesmeé-nek igaza van. Ez nem volt tisztességes cselekedet tőletek. – Kate bólintott, és most képes volt a mentegetőzésre, elvégre nem volt ott Nessie, hogy letromfolja.

-         Valóban. Szégyellem is magam érte, és biztos vagyok benne, hogy ezzel a többiek is így vannak. Te is tudhatnád Edward. Sőt, ha már itt tartunk, Bella, előtted sem kellene titokban lennie a gondolatainknak.

-         Sosem használom a képességem – feleltem, ezzel kivívva Eleazar megrökönyödött, kíváncsi pillantását. – De nem ez a lényeg.

-         Tudom – sóhajtott Kate. – Szóval ott tartottunk, hogy Saturnino és Aurelio átadták az üzenetet. Mi abban a percben nem tudtuk elhatározni magunkat, hiszen eléggé sokkolt bennünket is a hír. Annyit üzentünk Tanyának, hogy megkaptuk az üzenetét, és fontolóra vesszük. A két férfit pedig figyelmeztettük, hogy a környékünkön ne vadásszanak többé. Ők ebbe bele is mentek, majd szerintem útnak indultak. Mi visszatértünk a házunkba, és elmondtuk Garrettnek a történteket, majd hosszú napok tárgyalása során megszületett a döntés, hogy élvezzük egy kicsit otthonotok vendégszeretetét. Csakhogy Tanya már több mint másfél éve késik…

-         Mit gondoltok, miért? – érdeklődött Esme. – Meggondolta volna magát, vagy a futárokkal történt valami?

-         Mindkettő lehetséges, de nem tudunk semmi biztosat – felelt Eleazar. – Azonban kénytelenek vagyunk bujkálni. Mert ha netalántán a Volturi tudomást szerzett volna Tanya szándékáról, ami Arót ismerve nem lehetetlen; akkor bármikor betoppanhatnak ide a katonák. Na, meg persze a vérfarkasoknak sem akartunk okot adni a támadásra.

-         Ezt benéztétek, pajtás – legyintett Emmett. – A vérfarkasok miattatok mutálódnak, még mindig. Amúgy már rég lejárt volna a folyamat.

-         Igen, Nessie felhívta rá a figyelmünk az előbb – bólintott gondterhelt arccal Carmen. – Tényleg sajnáljuk.

-         Ez így mind stimmel, de… szerintem ez nem volt túl bölcs dolog Tanya részéről. Mármint hogy kockáztathatott ekkorát? Aro bármikor beleláthat az ő, vagy épp a bérencei fejébe, és akkor vége a titoknak – jegyeztem meg óvatosan. Ez volt a legsürgetőbb kérdés, ami már régóta fúrta az oldalam.

-         Jogos, Bella – intett Jasper. – Aro orra előtt ilyen cselekedetet véghezvinni… lehetetlen.

-         Nem, nem az. Mivel a bérencek Caius táborából valóak… csupán Tanya volt fenyegetve, ő meg számtalanszor bebizonyította már, hogy van sütnivalója. Csak nem arra használja, amire kellene – állapította meg Carmen.

-         Micsoda? Caius tábora? Attól függetlenül… - kezdett bele Alice az engem is foglalkoztató kérdések felsorolásába, de Carlisle felemelte a kezét, ezzel csendre intve őt.

-         Erre nem is gondoltam… hát persze. Tudjátok, a Volturinál van egy bizonyos… hogy is mondjam, „birtoklási jog”. Arónak, Marcusnak, és Caiusnak is van meghatározott számú bérence, legyen az katona, vagy épp más, fontosabb szervezeti egység. Igen alacsony ezen csoportok létszáma, de a lényeg az, hogy egymás alárendeltjeit nem használhatják fel saját haszonra, illetve képességeiket sem tesztelhetik rajtuk. Agyafúrt csel, nyilván van valami értelme…

-         Naná, hogy van! – vágta rá Eleazar. – Amelyiküknek erősebb, és strapabíróbb a magánserege, annak nagyobb a tekintélye Volterrában. Tanya ezt a rivalizálást használta ki.

-         Nagyon okos – morogta Jasper kelletlenül, mire Rose halkan sziszegni kezdett. – De most… mármint, nem gondoltátok, hogy eleget vártatok? Miért nem tértek vissza Alaszkába? Nem mintha zavarnátok, csak úgy kérdem…

-         Tartunk attól, hogy a Volturi talán már ott van, és azt várja, hogy visszatérjünk. És Tanyát sem akarjuk elkerülni. Már azon voltunk hogy… de nem, mégsem – rázta meg csinos fejét Carmen.

-         Mire célzol, Carmen? – érdeklődött Carlisle kíváncsian. Alice abban a minutumban felhördült Edwarddal együtt. Igen, ők már akkor tudták, mi a Denali klán szándéka, mikor nekünk, többieknek halvány fogalmunk sem volt róla…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés