A szobámban ültem, és már vagy hat órája a könyvek fölé görnyedve tömtem a fejemben a sok okosságot. Egy pillanatig behunytam a szemem, és még akkor is a tananyagot láttam, magam előtt. Már egy hete csak ez ment, egész áldott nap a könyveket bújom, és felkészülök a különbözeti vizsgákra, s lassan már a fülemből is a harmadikos tananyag folyik ki. Mérgesen becsaptam a biokémia könyvet, és hanyatt vágtam magam, hogy ki tudjam nyújtóztatni az elgémberedett tagjaimat. A telefonomra néztem, ami egész eddig le volt némítva. Hét nem fogadott hívás, és két üzenet. A hívások Angie-től, és az egyik üzenet is tőle származik.

„Szia Lizzy! Hazajöttem, szóval tessék szépen átvonszolni a formás feneked hozzánk! De persze, csak miután végeztél a magolással! Puszi A”

Hát persze, már Forks teljes lakossága tudja, hogy ugrok egy évet, hála anyám közreműködésének, na meg persze a pletykás forksi vénlányoknak. Mosolyogva ráztam meg a fejem, és megnéztem a másik üzenetet is.

„Szia cica! Meg vagy még, vagy a könyvek maguk alá temettek? Hiányzol, este megyek! Em”

A mosolyom vigyorba váltott, és kipattantam az ágyból, közben pedig tárcsáztam a barátnőm számát.

- Na végre – szólt bele Angie morcosan.
- Szia neked is! – nevettem fel. – Mikor értetek haza?
- Már reggel – felelte ő vidáman. – De mint látom, te elvesztetted az időérzékedet.
- El, de már vagy egy hete – grimaszoltam, miközben a szekrényem elé állva beletúrtam a ruháim közé.
- Akkor átjöttök? – kérdezte Angie hirtelen.
- Mi ez a királyi többes? – mosolyodtam el, hiszen már alig vártam, hogy találkozzak vele.
- Hát te és az Adoniszod – felelte ő nevetve. – Anya azt mondta, hogy meg akarja ismerni Esme fiát.
- Hát megkérdezhetem – mondtam óvatosan.
- Remek, akkor egy óra múlva várunk titeket, vacsira. Szia! – Angie-vel nem lehet vitázni, nála a piros, az piros.
- Oké, szia! – hagytam rá megsemmisülve, és miután letette, azonnal tárcsáztam is Emmett számát.

- Szia édes! – szólt bele azon az édes hangján, amitől még mindig csépfolyóssá válnak a csontjaim.
- Szia! Van egy jó hírem – mondtam vidáman.
- Az, hogy jelenésem van Newmann-éknál? – kérdezte ő nevető hangon.
- Igen az – feleltem gúnyosan – Alice képessége minden meglepetést elront. – Van egy fél órád, hogy ide gyere – mondtam végül duzzogva.
- Már repülök is, édes – nevetett fel Emmett, mire meghallottam Edward kacagását. – Papucs – vihogta hangosan. – Na megállj – morogta szerelmem félelmetesen. – Lizzy, húsz perc, csak laposra verem ezt a kis denevérpalántát.
- Bolondok vagytok – nevettem el magam én is. – Jó, de siess. Szeretlek.
- Én is – felelte, és a következő pillanatban halottam egy nagy puffanást, majd megszakadt a vonal.
Előszedtem a ruháimat, és gyorsan magamra kapkodtam őket. Kifésültem a hajam, és letrappoltam a konyhába, ahol anya szorgoskodott dalolászva.

- Szia kicsim! Mosolygott rám anya vidáman. – Nem vagy éhes?
- Az igazat megvallva, Angie és Mrs Newmann meghívtak minket vacsizni – feleltem kinyitva a hűtőt a narancslé után kutatva.
- Minket? - anyának minden feltűnik.
- Igen, engem és Emmettet – mondtam az üdítőt kortyolgatva.
- Rita Newmann már csak ilyen – legyintett anya megértően, majd folytatta a vacsorakészítést. – És, hogy halad a felzárkózás?
- Remekül – feleltem kurtán. Minden nap ugyanaz a kérdés, és minden nap ugyanaz a válasz.

Még mindig utálom ezt a poros kisvárost, még akkor is, ha egy kicsit tűrhetőbb, hála Emmettnek, de csak egy kicsit tűrhetőbb. Mire is vágyom igazán? – kérdeztem magamtól hirtelen. Hirtelen csak egy válasz ugrott be, de az hatalmas betűkkel. Emmett Cullen, és ez elég nekem, egyelőre…

- Kinyitnád? – kérdezte anya, kiszakítva a gondolataimból. Miért, kopogtak?
- Hát persze – feleltem, anyának, és magamnak is, majd az ajtóhoz siettem.
- Szia! – mosolygott az én Adoniszom, az ajtófélfának dőlve.
- Szia! – leheltem, lenyűgözve a látványtól. – Anya, megjött Emmett, megyünk is – kiabáltam be a konyhába, és hamar felkaptam a kabátom, meg a táskám.
- Sziasztok! – kiabálta ki anya.

Becsuktam magam után az ajtót, és megindultam a ház előtt parkoló autó felé. Emmett megint gyorsabb volt nálam. Mire odaértem, ő már kinyitotta nekem az ajtót, és mosolyogva várta, hogy beüljek. Miután beültem, egy másodperc töredéke alatt mellettem termett, és már indította is a motort, de mielőtt sebességbe tette volna a kocsit, felém fordult.

- Nem felejtettél el valamit? – kérdezve komoly arccal, mire én gyorsan sebességbe tettem az agyam. Ruha van rajtam, a táskámba a mobil, pénztárca, jogsi, a kabát is nálam van.
- Nem, nem hiszem – mondtam elgondolkozva, mire ő megrázta a fejét. – Vagy mégis?
- Igen, ezt – mondta végül lágyan, és előre hajolt, hogy megcsókoljon. A szívem egy pillanatig kihagyott, majd dupla ütemre váltott. Ezt ő is észrevette, mert belemosolygott a csókunkba. – Egész nap erre vártam – sóhajtotta, miután elváltak az ajkaink.
- Dettó – leheltem alig hallhatóan, mire ő felkuncogott. – Mindig ilyen hatással leszel rám? – kérdeztem és a tenyeremnek támasztottam a homlokomat.
- Nagyon remélem, hogy igen – kacagta ő dörmögve, mire én grimaszolva megráztam a fejem. – Imádom, hogy ezt a hatást hozom ki belőled – mondta végül komolyan, és kézfejével végigsimított az arcomon.

Zavaromban lehatottam a fejem, és mosolyogva motyogtam, hogy induljunk. Az úton nem szóltunk egymáshoz, mindketten a gondolatainkba merültünk. Mostanában, egyre többet gondolok a jövőre, mármint arra, hogy mi lesz a gimi után. Fősuli, persze, de nekem nem ez kell, most már nem. Amióta az életembe lépett Ő, megváltozott minden. Az eddigi életcélom, a felfogásom, és a terveim, mind megsemmisültek. Rá vágyom, a nap minden percében, szinte már megrögzötten vágyódom a közelsége után. És tudom, hogy ő is így érez, de nekem hamarosan többre lesz szükségem, érzem, hogy ez a patthelyzet, nem tarthat sokáig. Már nem látom a jövőmet olyan tisztán, mint régen, Emmett előtt. A szemem sarkából rá néztem, s ő is engem nézett, mint mindig, de most más volt, a szemeiben nem ugyanazt láttam, mint eddig mindig. Felemeltem a fejem, és kérdőn néztem rá, mire ő elmosolyodott, és csak megrázta a fejét.

- Csak, annyira szeretném tudni, hogy mire gondolsz – mondta végül. - Edward soha nincs a környéken, amikor kellene.
- Lehet, hogy nem is akarnád tudni, hogy mire gondolok – ráztam meg a fejem.
- Miért? – a kérdés egyszerű volt, de a választ nem tudtam rá.
- Nem tudom – feleltem őszintén. – Nem olyan érdekesek a gondolataim. Sokszor zagyvák, és én sem értem őket – fordítottam el a fejem, kinézve az ablakon.
- Nem vagy biztos magadban – mondta ő komoran. – Bennünk sem igazán…
- Ez nem igaz, bennünk biztos vagyok – vágtam a szavába. – Nem arról van, szó csak… – ekkor megszólalt a telefonom. – Mindjárt ott vagyunk – szóltam bele bosszúsan.
- Oké, csak… az van… hogy… – szólt bele dadogva Angie. Ismerem ezt, valami nincs rendben.
- Mi a baj? – kérdeztem csukott szemekkel.
- Itt van Alex – mondta Angie alig hallhatóan. Szuper, már csak ez kellett a tökéletes napomhoz. Vettem egy nagy levegőt, majd válaszoltam.
- Úgy is beszélni akarok vele – feleltem könnyed hangnemben. Halottam, hogy reccsen valami, oldalra kaptam a fejem, és megláttam, hogy a sportkormány megrepedt Emmett keze alatt.
- Akkor jó, várunk – felelte barátnőm, de a hangjából kihallatszott az aggódás.
Mindjárt ott vagyunk – motyogtam még mindig a repedt kormányt bámulva.

Kinyomtam a telefont, és teljesen felé fordultam. Most nem engem nézett, hanem a szélvédőn bámult ki, de még így is láttam, hogy perzsel a szemében a méreg. A szorítása nem lazult, ezért a karjára tettem a kezem, mire ő felém fordította a fejét.

- Szegény kocsi nem tett semmi rosszat – mondtam nyugodtan, mire ő lazított a szorításán. – Tudod, hogy beszélnem kell vele.
- Tudom – felelte ő komoran.
- Sokat jelent a barátsága, Em – magyaráztam még mindig nyugodtan, de már közel sem olyan hangzott hihetőnek ez a nyugodtság.
- Tudom.
- Nincs, miért féltékenynek lenned – ráztam meg a fejem. – Ő csak egy barát…
- Nem, ő nem csak egy barát, Lizzy – vágott a szavamba határozottan. – Ő sokkal több, és ezt te is tudod. Talán, tényleg jobb lenne, ha…
- Kérlek, kérlek, kérlek ne… – suttogtam nagyokat nyelve. – Most ne, később megbeszéljük, csak most ne kezd ezt.

Nem válaszolt, csak némán bólintott, és leállította a motort. Kiugrottam a kocsiból, és megkerültem azt, majd a vezető ülés felőli ajtó is kinyílt. Emmett kipattant, és elém állt, én felnéztem rá, a szemeit kutatva, de ő nem engem nézett, hanem a házat pásztázta a szemeivel. Az állánál fogva, magam felé fordítottam az arcát, kényszerítve ezzel, hogy rám nézzen.

- Egyet véss bele abba a hülye vámpír fejedbe – sziszegtem mérgesen. – Nélküled nincs életem, Te vagy a Mindenem – mondtam végül, minden szót kihangsúlyozva. – Megérteted?
- Igen – felelte ő kurtán.
- Helyes – bólintottam, és megindultam a ház felé.
- Lizzy, várj – elkapta a karom, és visszafordított, majd mélyen a szemembe nézett. – Ha te engem akarsz, akkor örökre a tied vagyok, mindörökre – a szemeibe néztem, és elmosolyodtam.
- Helyes – ismételtem vigyorogva. – Most pedig csókolj meg – követeltem gyermekien pislogva.

Ő is elmosolyodott, és az ajkaimra tapadt, szenvedélyesen és szerelmesen, hogy ezzel bizonyítsa az előbbi szavait. Lábujjhegyre álltam, és átkaroltam a nyakát, és viszonoztam a csókját, majd egy apró puszival befejeztük, és kézen fogva megindultunk a Newmann ház felé. Az ajtó elé érve vettem egy nagy levegőt, és bekopogtam. Angie nyitott ajtót, és mosolyogva behívott minket, egyenesen a nappaliba, ahol mindenki ott volt, Alex is.

- Lizzy, drágám olyan rég nem jártál nálunk – lépett elém Mrs Newmann, és megölelgetett. – És te lennél Esme fia, Emmett – fordult az említett felé mosolyogva. – Én Rita Newmann vagyok.
- Nagyon örülök, Mrs Newmann – köszönt mosolyogva Em, majd udvariasan hozzátette. – És köszönöm a meghívást.
- Ugyan, már égtem a vágytól, hogy megismerjelek – mosolyodott el. – Ez itt a családom, Herry a férjem, Max a fiam, és Alex az unokaöcsém.
- Jó estét! – köszönt Emmett, és végignézett a kis családon, de Alexre nem nézett rá.
- Üljünk le, beszélgessünk. A vacsora még sül – ajánlotta fel Mrs. Newmann.

A beszélgetés abból állt, hogy kikérdezték Emmettet, aki udvariasan válaszolt a feltett kérdésekre, és néha küldött felém, egy halvány mosolyt. Én nem nagyon tudtam figyelni a beszélgetésre, mert folyamatosan magamon éreztem Alex figyelő szemeit

- És mond csak Emmett, mi jót csináltál a nyáron? – kérdezte hirtelen Alex, de még mindig engem nézett. Szerelmem megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt.
- A családom nagyon szeret túrázni, és majdnem egész nyáron a hegyeket jártuk – annyira jó színész volt, hogy szinte én is hittem neki.
- Igazán? – kérdezte Alex gúnyosan, és a szemében megvillant a harag.
- Kimegyek a mosdóba – álltam fel hirtelent.
- Persze drágám, tudod az utat – intett Mrs Newmann, és tovább kérdezgette Emet.

A fürdőbe érve, nekitámaszkodtam a mosdókagylónak, és lehajtott fejjel, halkan szitkozódni kezdtem. Majd megengedtem a csapot, és megmostam az arcom, ekkor hallottam az ajtó nyílását, majd a csukódását. Felkaptam a fejem, és a tükörbe megláttam, hogy Alex áll mögöttem.

- Beszélünk? – kérdezte ő szomorkásan mosolyogva.
- Beszéljünk – mondtam, és megfordultam. – Nem volt szép tőled, a múltkori akció.
- Tudom – hajtotta le a fejét ő.
- Nem akarlak elveszteni – léptem elé. – Fontos vagy nekem, mint barát – folytattam az utolsó szót kihangsúlyozva.
- Csak, mint barát – hangja mérhetetlen csalódottsággal volt tele. – Nem hiszem, hogy menne ez nekem – rázta meg végül a fejét. – Lizzy, én nem tudok úgy tekinteni rád, mint barát, már nem. Nekem több kell.
- De én nem adhatok többet Alex – feleltem elcsukló hangon. – Sajnálom, de nem tudok úgy érezni, ahogy te. Megpróbáltam, de nem ment – mondtam halkan, és most én hajtottam le a fejem. – Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy majd egyszer elcsábítalak, de felnőttem, és megtaláltam azt, akiről álmodtam. Emlékszel?
- A hercegedet kerested – felelte ő elfojtott hangom. – Te voltál a királykisasszonyon, én pedig a lovászfiú, de nem a herceg – mondta hangosan kifújva a levegőt.
- Sajnálom – ismételtem felnézve rá.
- Ne, te ne kérj bocsánatot – tette a vállamra a kezét, és magához vont. – Nem a te hibád, csak az enyém, egyedül az enyém – szorosan megölelt, majd gyengéden eltolt magától. – Elmegyek, világot látni, ahogy kiskoromban terveztem – jelentette ki végül vidáman.
- És küldesz majd minden országból egy képeslapot? – kérdeztem felnézve rá. Eszembe jutott, hogy mindig arról álmodott, hogy körbejárja a világot, és magával visz engem is. De később ez úgy változott, hogy majd utána megyek, ha én is nagy leszek, de addig is, minden országból egy képeslapot.
- Ahogy ígértem – mosolyodott el ő. – Na, ölelj meg és utána szabadítsd fel a pasidat Rita néni karmai közül – nevetett fel humor nélkül.
- Köszönöm – öleltem át szorosan a derekát, és a mellkasához szorítottam az arcom.
- Neked, mindent – suttogta ő, és egy apró csókot lehelt a fejem búbjára.

Mosolyogva mentünk vissza a nappaliba, ahol Mrs Newmann éppen Emmett kedvenc színét elemezte. Segítségkérően Angie-re néztem, aki kérdő pillantást vetett rám, némán eltátogtam egy „minden okét”, mire ő vigyorogva felpattant, és kijelentette, hogy a vacsora már kész, szóval ehetünk. Mindenki kivonult a nappaliba, én pedig bevártam a szerelmemet, és megfogtam a kezét, majd rámosolyogtam.

- Megbeszéltétek? – kérdezte suttogva.
- Meg – feleltem vidáman - Minden rendben van – mondtam végül, és megpusziltam az arcát.
- Ennem kell? – kérdezte szenvedő arccal, mire én felkuncogtam.
- Csak egy kicsit, mert ha nem, Rita Newmann vérig sértődik – mondtam. – Gondolt azt, hogy maci.
- Haha – sziszegte a fogai között komoran, mire megint felkuncogtam.

A vacsora finom volt, persze nem hiszem, hogy mindenkinek ízlett, néha ránéztem a szerelmemre, aki megpróbált nem utálattal enni, de nem mindig jött össze neki. Vacsora után, még sokáig beszélgettünk hétköznapi témákról, kellemesen elcseverésztünk az időt. Este tíz körül, elbúcsúztunk, majd Emmett visszavitt a házunkhoz.

- Akkor egy fél óra múlva, a szobádban – kacsintott rám, mire én felkuncogtam.

Az nyár utolsó két napja is tanulással ment el. Vasárnap anya megengedte, hogy Emmett eljöjjön, és kikérdezzen. A tanulást egy óra alatt lerendeztük és már csak alibinek volt előttünk a könyv.

Majd elkezdődött az iskola, és már első nap a különbözeti vizsgákkal kezdtem, ami szerencsére tökéltessen sikerült, és megkezdhettem az utolsó évemet a Forksi Gimnáziumban. Hurrá!! Szinte minden órám közös volt Emmettel, hála Jasper különlegesen meggyőző képességének. Cserébe csak annyit kért, hogy ne essünk folyton egymásnak, legalábbis az iskolában, mi pedig nevetve tettünk eleget a kérésének, kisebb- nagyobb sikerrel
Három hét telt el azóta, hogy Alex elment, és én minden nap váltam a képeslapot, ami nem akart jönni. Péntek délután, mikor hazaértem a suliból, és sietve átöltöztem, mert Alice vásárolni hívott, így csak gyorsan át akartam futni a postát, de megakadt a szemem egy képeslapon. Nagyon sóhajtva vettem a kezembe a képeslapot, és elolvastam a díszes betűkkel írt szöveget, és a szívem vadul verni kezdett.

„Isten hozta Volterrában!”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés