(Alex szemszöge)





Mérges voltam. Hihetetlenül mérges, csak az volt a baj, hogy nem tudtam, hogy igazából kire is vagyok. Lizzyre, vagy saját magamra? Rá kellett jönnöm, hogy én voltam az a vadbarom, aki reménykedett a szinte lehetetlenben. Igaz, sosem biztatott konkrétan, de az, ami történt köztünk, az nem csak egy kis móka volt. Vagy mégis? Nem tudtam nyugodtan ülni, mert ha egy pillanatig is gondolkoznom kellet, az őrület határára sodródtam, és azt nem akartam. Ezért elkezdtem melózni, nemcsak apánál, hanem mindent elvállaltam, amivel el tudtam foglalni magamat, és a gondolataimat. A végeredmény az lett, hogy annyi pénzem lett, mint eddig doha. Csupán két hét alatt, megháromszoroztam, a számlámon lévő amúgy sem csekély összeget.
Amikor először hívott, még rá haragudtam jobban, és nem magamra, annyira jól esett hallani a hangját még akkor is, ha tudtam, hogy nem lehet az enyém. Boldog, amellett az falfehér mamlasz mellett. Boldognak kéne lennem emiatt, de nem tudok. Egyszerűen nem megy! Angie-vel persze ezt is kielemeztük, és napokig rágta a fülem, hogy hívjam fel végre. Egy hosszú, munkával töltött nap után, hullafáradtan értem haza. Egész nap csak az járt a fejemben, hogy vajon ő most mit csinálhat. Mivel hajnal volt, nem akartam felhívni, ezért csak egy üzenetet küldtem neki, ami meglehetősen bénára sikeredett, de a célnak megfelelt, mert tudtam, hogy e szavak után, biztos, hogy felhív. Reggel a telefon csörgésére ébredtem, diadalittas mosollyal az arcomon szóltam bele, miután megláttam, hogy ki hív.

– Szia Alex! – halottam a gyönyörű rekedtes hangját. - Megkaptam az üzeneted – mondta bizonytalanul.
– Liz, szia! – köszöntem vidáman. Boldog voltam, hogy hallhattam a hangját.
– Az igazság az… – kezdte, rekedten és bizonytalanul –, hogy nem értettem az üzeneted.
– Lizzy, tudod, hogy mit érzek – vettem egy nagy levegőt, majd behunytam a szemem, és magam elé képzeltem a szép arcát, a mosolyát. - És ezen az sem változtat, hogy azt a mamutot szereted – a vége egy kicsit nyersre sikeredett, mert fellángolt bennem a düh, és az elkeseredettség.
– Ő nem mamut – hát persze a védelmébe vette azt a… – Igen, szeretem őt, nagyon szeretem. De…
– De mi Lizzy? – eluralkodott ez elmémen az eddig elfojtott méreg. Nem akartam faragatlan lenni vele, de egyszerűen nem tudtam tartani a számat. – Azt szeretnéd, hogy barátok legyünk? Hogy ne érezzem irántad azt, amit? Hogy adjalak fel, csak úgy? – szinte ordítottam, kipattantam az ágyból, és mászkálni kezdtem, csak, hogy csillapítsam a dühömet…
– Én nem tudom – mondta halk, remegő hangon – Alex… én megszerettelek… nagyon, de Emmett a mindenem. A barátom vagy, és nem akarlak elveszteni, mert te mellettem voltál, amikor ő nem – mondta végül alig hallhatóan, és hallottam, ahogy elsírja magát. Na, tessék Alex, most boldog vagy? Megsirattad. Jobb lenne, ezt az egészet lezárni, végleg. - Beszélni szeretnék veled, de nem telefonon – hangja kérlelő volt, és szomorú. Döntöttem, távol tartom magam tőle.
– Nem, Lizzy, nem – mondtam mérgesen. – Nem kérlek arra, hogy válasz, mert tudom, hogy mi lenne a választásod. De nem lennék képes újra látni téged. Ne haragudj rám, kérlek – így lesz a legjobb mindenkinek.
– Hát jó – morogta Lizzy mérgesen. – Ha nem akarsz látni, akkor nem fogsz – csattant fel, majd kinyomta a telefont, köszönés nélkül, mérgesen.
– Findens, te barom – morogtam, és a falhoz csaptam a mobilt, majd visszadőltem az ágyba.
Jobb ez így, jobb egy így - hajtogattam, de akármennyire akartam, nem hittem magamnak. Hogy én milyen szánalmas vagyok. A következő napokat jóformán végigdolgoztam, megint csak figyelemelterelés céljából. És amikor nem dolgoztam, akkor csak ültem, és néztem ki a fejemből, mint egy gyogyós. Egyedül Angie tartotta bennem a lelket, aki majdnem minden nap elmagyarázta, hogy találok majd egy olyan lányt, akire ránézek, és megszűnik körülöttem a világ. Olyan naiv, de szeretem, és felvidít. Ő mindig mosolyt tud csalni az arcomra, de ő is hazament, én pedig megint belemerültem az önsajnálat lápos mocsarába. Viszont, azt eldöntöttem, hogy nem lehet így vége, beszélnem kell vele, mindenképp. Éppen a szobámban ültem, és néztem a tévét, (na, jó ment a tévé, én pedig néztem ki a fejemből), amikor megcsörrent a telefonom, Angie volt.

– Szia! – köszöntem neki egyhangúan.
– Szia! – köszöntött ő vidáman. – Hazaértem – jelentette ki büszkén, mire én elvigyorodtam.
– És útközben nem raboltak el az ufók? – gúnyolódtam epésen.
– Várj, ez most vicces volt? Akkor, ha-ha-ha – morogta hasonló hangnemben, mire én felkacagtam.
– Miért hívtál Angie? – kérdeztem végül mosolyogva.
– Csak, hogy megkérdezzem, hogy vagy – felelte ő kedvesen. Imádom ezt a csajt. Olyan, mint Rita néni, bármennyire is tagadja, egy igazi tyúkanyó.
– Ha azt mondanám, remekül, hinnél nekem? – kérdeztem sóhajtva.
– Nem, de legalább próbálkoznál.
– Akkor… – köszörültem meg a torkom –, remekül vagyok Angie, köszönöm kérdésed.
– Na, ugye, megy ez ha tolják – kuncogta vidáman. És akkor el kezdte a mondókáját, arról, hogy mi történt vele az alatt a másfél nap alatt, amióta elment tőlünk. Én már azon voltam, hogy a fejemre húzom a párnát, és közbeszólok néha egy „aha-t” meg egy „az igen-t”, de akkor meghallottam azt a nevet, ami mindig megdobogtatja a fájó szívemet. – … és akkor felhívtam Lizzyt, képzeld ugrott egy osztályt a mázlista. De mivel sokat kell tanulnia, nem vette fel, viszont annyira már ismerem, hogy miután végzett visszahív. Anya azt akarja, hogy hívjam át őt, és…
– Lizzy átmegy hozzátok? – kérdeztem a szavába vágva.
– Igen, és Emmett is – felelte Angie óvatosan. - Anya meg akarja ismerni, mert Esme... - folytatta a fecsegést, amit már nem is halottam. Felpattantam, és elkezdtem öltözködni. Talán estére odaérek.
– Anngie, most leteszlek, mert indulok – vágtam megint a szavába.
– És hova?
– Forksba – feleltem vidáman, és kinyomtam a telefont, mielőtt bármit is mondhatott volna. Lementem anyámékhoz, és bejelentettem, hogy meglátogatom Rita nénikémet. Mire ők megkérdezték, hogy miért. – Mert hiányzik Rita néni almás pitéje – feleltem vigyorogva
– Vezess óvatosan – mosolygott apa. Ő tudta, hogy nem Rita néni almás pitéje miatt megyek.
– Pakolok gyorsan uzsonnát – pattant fel anyám, és pár perc múlva, már egy hétre való szendviccsel indultam el.

Az úton, sajnos nem volt mivel elfoglalnom magam, így hát gondolkozni kezdtem, megint. Tennem kell valamit az ellen, hogy ilyen ramatyul érezzem magam. De mit? Ekkor egy régi emlék jutott eszembe.

Lizzy, Angie és én kint játszottunk a kertben. Alig voltak tíz évesek, és rávettek, hogy játsszak velük, sajnos minden hülyeségre rá tudtak venni. Marco Polosat játszottunk, mi voltunk a hatalmas felfedezők. Bejártuk az egész világot képzeletben, és nagyon élveztük.

– Ha nagy leszek, akkor világot fogok látni – mondtam álmodozva.
– Magaddal viszel engem is? – kérdezte Lizzy hatalmas barna szemeit rám emelve.
– Persze, én leszek Willi Fogg, te pedig Passepartout, csak lányba – feleltem vidáman, mire a csoki barna szemek felcsillantak.
– Jaj, az nagyon jó lenne Al – lelkendezett Lizzy boldogan.
Elmosolyodtam ezen az emléken, de most kapóra jött. Annyi pénzt összegyűjtöttem, hogy nyugodt szívvel belevághatok, egy kis utazgatásba. És talán el tudom felejteni őt.

Este hatra már a ház előtt voltam, kipattantam a kocsiból, és megindultam a ház felé. Mire odaértem az ajtóhoz, az hirtelen kinyílt, és Angie lépett ki rajta, azonnal a nyakamba ugrott.

– Nem vagy normális. Ugye tudod? – kérdezte vigyorogva.
– Azt tudom. De most miért is nem? – vigyorodtam el én is.
– Emmett széttép – mondta ő komoran – Láttad mekkora?
– Szerintem ahhoz nekem is lesz pár szavam – húztam fel az orrom. – És különben is, békés szándékkal jöttem, és persze búcsúzni - mondtam vidáman, miközben beléptem a házba.
– Alex, jaj annyira örülök, hogy eljöttél – ölelt meg Rita néni. – Gyere, most sütöm az almás pitét – mondta mosolyogva. Persze, anya biztos felhívta.
– Köszi, angyal vagy Rita néni – vigyorogtam lelkesen. – Mi a pálya öcskös? – fordultam Max felé.
– Max, jól van – felelte Angie, és karon ragadott. – Te, én, a szobám, most – a címszavak félreérthetetlenek voltak. – Mi az, hogy búcsúzni jöttél? – kérdezte, mikor már az ágyán ültünk szemben egymással.
– Elmegyek Angie – sóhajtottam fel, mire ő felmordult.
– És hova? – kérdezte bizalmatlanul.
– A nagyvilágba – feleltem mosolyogva. – Pont, mint Villi Fogg.
– Ez most komoly? – Angie-n őszinte meglepetés látszott, mire én megint lemosolyodtam.
– Könnyebb lesz így – mondtam végül magabiztosan. – Mikor jönnek?
– Egy óra múlva – felelte, majd tovább kérdezgetett a terveimről, én pedig készségesen feleltem.
Miután Angie végzett a „kihallgatásommal”, csatlakoztunk a családhoz a nappaliban. Engem elküldtek, hogy tusoljak le, mert az egész napi utazás meglátszott rajtam. Alig fél óra után a nappaliban ültem a fotelban, és hallhattam Max lelkes beszámolóját a nyári táborról, amikor kopogtak. Angie felpattant, hogy kinyissa, én pedig fészkelődni kezdtem a fotelban.
Vajon milyen lesz újra látni őt? – kérdeztem magamtól. Milyen lenne, fájdalmas – jött a válasz saját magamtól, mire mérgesen belemarkoltam a karfába. Pár másodperc, és már láthatom, vettem egy nagy levegőt, és lassan felálltam. Ekkor beléptek a szobába. Rita néni már az ajtóban letámadta szegény Lizzyt, jellemző.

– Lizzy, drágám, olyan rég nem jártál nálunk – ölelte meg Rita néni Lizzyt, aki azonnal rám nézett. Félszegen elmosolyodott, én pedig hasonló mosollyal feleltem. – És te lennél Esme fia? Én Rita Newmann vagyok.
– Nagyon örülök Mrs. Newmann – köszönt udvariasan Emmett. Mit eszik ezen Lizzy, mérgelődtem magamban. - És köszönöm a meghívást.
– Ugyan, már égtem a vágytól, hogy megismerjelek – intett ő mosolyogva. – Ez itt a családom, a férjem Herry, a fiam Max, és az unokaöcsém Alex – mutatott ránk Rita.
– Jó estét – köszönt mosolyogva. Nem mert rám nézni, nem is ajánlom neki.
– Üljünk le, beszélgessünk, a vacsora még sül – ajánlotta fel Rita néni vigyorogva. Hát persze, gyűjteni kell a pletykát, mosolyomat magamban.

A beszélgetés nem nagyon figyeltem, miivel belefeledkeztem Lizzybe, ahogy mosolyog, és fogja annak a ficsúrnak a kezét. Alig pár hete, az én kezemet szorongatta így, és milyen jó érzés is volt az, amikor az apró keze az enyémbe simult. Amikor a rózsaszín ajkai a számhoz értek, és amikor a perzselő mély barna szemeit az enyémbe fúrta. El akartam fordítani a fejemet, de nem tudtam, rabul ejtett. De amikor Rita néni, különböző kérdésekkel bombázta, feléledt bennem a kisördög, és fanyarul elmosolyodtam.

– És mondd csak Emmett, mi jót csináltál a nyáron? – kérdeztem gúnyosan, miközben még mindig Lizzyt néztem.
– A családom, nagyon szeret túrázni, és majd’ egész nyáron a hegyeket jártunk – felelte szemrebbenés nélkül, mire muszáj volt rá néznem.
– Igazán? – a gúny szinte tapintható volt a hangomban, és már nyitottam volna a számat, a következő kérdésre, amikor Lizzy megmozdult.
– Kimegyek a mosdóba – pattant fel.
– Persze drágám, tudod az utat – intett Rita néni, mire ő kivonult. – És milyenek a fivéreid? Esme rengeteget mesélt róluk – tette fel a következő kérdést. Én Angie-re néztem, aki a fejével intett, hogy eredjek Lizzy után, mire én rákacsintottam, és kevés feltűnés nélkül kislisszoltam.

Miközben a lépcsőn mentem felfelé, belső harcot vívtam magammal. Mit mondjak neki? Lehet, hogy nem is akar beszélni velem. Mi van, ha kiabálni kezd velem, hogy rátörök a mosdóban? Megtorpantam az ajtó előtt. Most kopogjak? Vettem egy nagy levegőt, és benyitottam, majd beléptem, és becsuktam az ajtót. Lizzy, a mosdókagylónak támaszkodva, lehajtott fejjel állt, nekem háttal, de amikor meghallotta, hogy bejöttem felkapta a fejét, és a tükörben rám nézett. Istenem, milyen gyönyörű. Félszegen elmosolyodtam, és rakettes hangon megszólaltam.

– Beszélünk?
– Beszéljünk – mondta, és megfordult. - Nem volt szép tőled az a múltkori akció – tudtam, hogy haragszik rám, de reméltem, hogy megérti.
– Tudom – csak ennyit tudtam mondani, és lehajtottam a fejem.
– Nem akarlak elveszíteni – szólalt meg lágyan – Fontos vagy nekem, mint barát. – Hát ez az, amitől én annyira rettegtem, ő csak így néz rám, nekem ez nem elég.
– Csak, mint barát – mormoltam magam elé elkeseredve. – Nem hiszem, hogy menne ez nekem – megráztam a fejem, és a szemeibe néztem. – Lizzy, én nem tudok úgy tekinteni rád, mint barát, már nem. Nekem több kell – nekem csak te kellesz, még ha tudom is, hogy soha nem leszel az enyém, fejeztem be magamban.
– De én nem tudok többet adni Alex – szólalt meg elcsukló hangon. Fájt neki, ezt nem akartam, nagyon nem. Elég, ha nekem fáj. – Sajnálom, de nem tudok úgy érezni, ahogy te. Megpróbáltam, de nem ment – mondta végül, és lehajtotta a fejét. Nekem ezek a szavak késként hatoltak be a már amúgy is vérző szívembe. Hirtelen elmosolyodott. – Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy egyszer majd elcsábítalak, de felnőttem, és megtaláltam azt a fiút, akiről álmodtam. Emlékszel?

Megint egy emlék, Angie és Lizzy hercegnőset játszottak, és szokásuk szerint engem is bevontak a játékba. Jobban mondva, addig hisztiztek, amíg én is beszálltam. Angie volt a szolgalány, én a lovászfiú, Lizzy pedig a csodaszép hercegnő, aki kereste az ő hercegét, aki eljön érte, és örökké boldoggá teszi. Már akkor azt akartam, hogy én legyek az, csakhogy még magamnak sem mertem bevallani. Annyira boldognak látszik Emmett mellett, és nem akarom elszomorítani, nem lennék képes élni azzal a tudattal, hogy miattam szomorú.
– A hercegedet kerested – mondtam elfojtott hangon. – Te voltál a királykisasszony, én meg a lovászfiú, de nem a herceg – mondtam kifújva a levegőt. Nem tehetem ezt vele, el kell mennem ez már biztos.
– Sajnálom – ismételte halkan, és rám nézett.
– Ne, te ne kérj bocsánatot, nem a te hibád – elé léptem, és gyengéden átöleltem, mint egy porcelánbabát. – Elmegyek világot látni, ahogy kiskoromban terveztem – toltam el magamtól, és vidáman az arcába néztem.
– És küldesz majd minden országból egy képeslapot? – nézett fel rám mosolyogva. Hát emlékezett rá.
– Ahogy ígértem – mosolyodtam el. – Na, most ölelj meg, és utána szabadítsd fel a pasidat Rita néni karmai közül – nevettem fel keserűen.
– Köszönöm – mondta ő, és szorosan átkarolta a derekamat. A szívem hevesebben kezdett verni, de mégis olyan volt, mintha megállt volna az idő. Örökké tudtam volna ölelni, érezni édes illatát, és szerelmes szavakat suttogni a fülébe.
– Neked, mindent – suttogtam, a szerelmes szavak helyett, és mélyen beszívtam a mámorító illatát, majd egy apró csókot nyomtam a selymes hajára.

Mosolyogva mentünk vissza a többiek közé, majd Angie felszabadította a még mindig kérdések kérésztüzében égő Emmettet, és bevonultunk ez étkezőbe. A vacsora nyugodtan telt, még annak ellenére is, hogy akárhányszor rájuk néztem, megsajdult a szívem. Még mindig szerettem Lizzyt, éppen ezért álltam félre, és engedtem, hogy boldog legyen. És ha ő ezzel a fiúval boldog, akkor egy picit én is az vagyok, egy nagyon picit.

Vacsora után, kellemesen elcsevegtünk hétköznapi dolgokról, és persze arról, hogy Lizzy hamarosan végez a sulival, pontosabban egy év múlva. Mindig is okos volt, és tudom, hogy sokra viszi még az életen.

Miután elmentek, Angie bejelentette, hogy ő elmosogat, én pedig segítek neki. Persze, ki akart kérdezni, ismertem a kíváncsi természetét. Beleegyeztem, és minden egyes mondatunkat kiveséztük, alig húsz perc alatt. Majd megint előjött az utazásom, én pedig ugyanazt elmondtam megint, hogy miért megyek, és azt is, hogy hova. Az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogy mi az első úti célom. Majd kiderül, mihelyst a reptéren leszek, a spontaneitás nagyon megy nekem.


Az éjszakám érdekesen telt, furcsa álmaim voltak, egy fekete köpenyes lányról, akinek a szemeibe nézve elvesztem. Nem tudtam mire vélni, ezért az almás pite számlájára írtam, és nem is foglalkoztam tovább vele.

Másnap hazaindultam. Késő este értem haza, mert útközben bementem egy utazási irodába, ahol megrendeltem a repülőjegyemet, ami Londonba szólt. Izgatottan vártam a szüleim reakcióját, de nem akartam őket felkelteni, ezért vártam másnapig. Anya elsírta magát, mint mindig. Apa pedig büszkén kijelentette, hogy milyen bátor fia van, hogy egyedül nekivág a világnak.

Az elkövetkező pár nap csomagolással telt, meg persze azzal, hogy minden felesleges cuccot kiszedtem abból, amit anya összepakolt nekem. A legmegbotránkoztatóbb egy kenyérpirító volt. Könyörgöm, minek?

Három nap múlva a reptéren voltam, és miután nagy nehezen elbúcsúztam a szüleimtől, felszálltam a gépre. Minden idegsejtem megfeszült az izgalomtól, életem legkalandosabb utazása áll előttem. Még akkor is, ha tudtam, hogy menekülök, vártam az ismeretlent, ami eltereli a figyelmemet a beteljesületlen szerelemről…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés