(Bella szemszöge)


Órákig futottam, míg úgy éreztem, végre megállhatok pihenni. Előnyben voltam, hisz pontosan tudtam merre tartok, és elkezdett esni is, így az illatomat is elmosta. A tervem tökéletesen alakult, és ha minden rendben megy – és minden rendben is fog menni – akkor 3 nap múlva Volterrába érek. Onnan meg minden simán fog menni. Aro kapni fog az alkalmon, és bevesz a testőrei közé, cserébe ő békén hagyja a szüleimet és Cullenéket.
Így lesz mindenkinek a legjobb. Legalábbis mindenkinek, kivéve engem. De ez életem legjobb döntése, és nem fogok visszahátrálni! Meg kell tennem!
A kontinens végénél álltam, ahonnan már csak az óceán választ el Európától, vagyis a Volturitól. Itt megállok egy kicsit pihenni – döntöttem el magamban, és letelepedtem a homokba.
Visszaemlékeztem Edwardra, a gyönyörű szemeire, bronzos árnyalatú hajára, és kábító mosolyára. Felsóhajtottam. Végérvényesen és visszavonhatatlanul beleszerettem! És ezt most már be kell vallanom. Legalábbis magamnak, mert senki más nem tudhatja meg. Vajon ő hogyan érez irántam? Valószínűleg utál, hogy veszélybe sodortam a családját. Legalábbis én ezt tenném a helyében.


Hirtelen valami megrezzent a bokorban. Megfordultam, és elkerekedtem a szemeim. Pont az, akire sosem számítottam volna.
Rosalie állt mögöttem, és maga volt a megtestesült nyugalom
- Nem foglak kényszeríteni, de kérlek, hallgass meg! – kezdte, majd közelebb jött, és leült mellém.
- Feltételezem észrevetted, hogy nem túlságosan kedvellek – elmosolyodott, én meg meg sem tudtam szólalni, ezért csak bólintottam.
- És tudod, hogy miért?
- Mert úgy érzed, én különlegesebb vagyok nálad… – suttogtam.
- Ez csak az egyik fele – fordult felém, és számomra most tűnt legvámpírosabbnak. – A másik dolog a családom – felhúztam a szemöldököm, és próbáltam kérdőn nézni rá, de ez nem jött be.
- Kérlek, ne játszd a hülyét! – csattant fel. Az igazat megvallva nem játszottam a hülyét, mert fogalmam sem volt miről beszél.
- Nem értelek.
- Azt hittem, elég értelmes vagy, hogy felfogd, de tévedtem! – kacagott fel gúnyosan. – Te az első pillanatban elvarázsoltad a családomat. Még Edwardot is. Amikor engem látott meg először, csak a színtiszta megvetést éreztem a hangjából. És most jössz te, aki egy félvér, és a családom megváltozik miattad – mélyen belenézett a szemembe. Azt hiszem, ilyen gyűlöletet még senkin nem láttam.
- És… ez miért… baj? – dadogtam értetlenül.
- Hogy miért? Hogy miért? – kiabált. – Elveszed tőlem a családom! Carlisle és Esme már most úgy néznek rád, mint a gyermekükre. Jazz érdekes személyiségnek tart, és szívesen megismerkedne veled. Alicenek te vagy a legjobb barátnője. Em imád téged. És Edward… ó, mindegy is, hogy ő mit szól. Úgyis tudod! – Igazából nem tudtam, de megijesztett ez a heves kifakadása, így jobbnak találtam, ha csöndben maradok.
- Aztán meg az is ott van, hogy félvér vagy. Egy különleges lény, akiből nincs több. A Volturi rád vadászik, pusztán a génjeid miatt. Több figyelmet kapsz, mint bárki más. Közben meg eljátszod a jókislányt, és itt hisztizel egy sort – fejezte a mondandóját zihálva.
- Rosalie… - kezdtem halkan. – Én nem ismerlek túl jól téged, de egyet biztosan tudok: a családod nélküled elveszne. Te sosem gondoltál abba bele, hogy mi lenne Emmettel, vagy Esmével? És Alice? Mind szeretnek téged, csak te ezt nem veszed észre – felsóhajtottam, még csak most jön a neheze. – Igen, tényleg egyedi vagyok. Nincs még egy a fajtámból. De belegondoltál abba, hogy ez nekem milyen nehéz? – cseppet sem nőisen felhorkant, de nem szólalt meg. – Igenis az. A te fajtádból többen vannak, de én egyedül vagyok. Téged sokan megértenek, de engem senki. Senki se tudja, min megyek keresztül. És az, hogy elszöktem, nem puszta hiszti, hanem épp próbálom a te, és az én családomat is megvédeni. Ha a Volturinak önként átadom magam, békén fognak titeket hagyni. Ez elég neked? – kérdeztem.
Sokáig nem mondott semmit, de aztán szólásra nyitotta a száját.
- Köszönöm, hogy ezeket elmondtad. Igazad van, nem gondoltam bele a helyzetedbe, és helytelenül cselekedtem. Bocsánat. De azt hiszem, nem az a megoldás, hogy az ellenséged karmai közé veted magad.
- Miért, az jobb, hogy azokat sodrom veszélybe, akiket szeretek? – kérdeztem gúnyosan.
- Nem, természetesen nem jobb. De lefogadom, hogy ki tudunk találni valamit – válaszolta.
- Erre nincs megoldás!
- És azzal mit érsz el, ha Arónak adod magad? Igen, minket békén hagynak, de nem gondolsz a szüleidre?
- Pont rájuk gondolok! Megvédem őket… magamtól! – kaptam fel a fejem ingerülten.
- És az érzéseik? Szerintem mind a ketten beleroppannának abba, ha téged elveszítenének! Önként mennének Volterrába, hogy csatlakozzanak a Volturihoz. Inkább beállnának, csak hogy veled legyenek! – bűntudatosan lehajtottam a fejem. Igaza volt.
- És mi? Az én családom? Szerinted az örökkévalóságig az ő szomorú arcukat akarom nézni? Milyen érzés lenne nekik, ha nem küzdenél? Ha veszni hagynád az életed? Szerinted Esme és Alice nem törne össze? Na és a többiek? – ismét csak igaza volt.
- Tudod, Rosalie, 50 éve élek ezen a földön, és sok mindent láttam már. Láttam az igaz szerelmet, amit a szüleim egymás iránt éreznek. Láttam, a sok jó emberi tulajdonságot, amit érdemes megbecsülni. De sajnos azt is tapasztaltam, amikor az emberek elvesztenek valakit, és ezáltal mély fájdalom veszi őket körül. Én ezt szeretném elkerülni – vallottam be.
- Nem lehetsz ennyire önző és gyáva! – kiáltotta, és én elkerekedett szemekkel néztem rá. Hogy én önző, ráadásul még gyáva is?
- Az vagy, mert inkább elmenekülsz, , minthogy harcolnál! Félted a szüleidet, és csak arra gondolsz, hogy mi lenne veled, ha meghalnának! De ez így nem megy! Ne a saját érzéseiddel törődj, hanem a szüleidével! – állt talpra.
- Igazad van.
- Tudom – mosolygott.
- De…
- Semmi de! Most szépen felhívok mindenkit, hogy megtaláltalak, és a házban fogunk találkozni! – mondta, és elő is vette volna a mobilját, ha nem kapom el a csuklóját.
- Nem lehetne, hogy csak a házban hívjuk fel őket? Kell egy kis gondolkodási idő… - mondtam tétován.
- De lehet – rámmosolygott, és előhívta Emmettet az erdőből. Leesett állal néztem rájuk.
- Na, most, hogy vége van a lelkizésnek, mehetünk haza? – kérdezte hatalmas mosollyal az arcán. Ez kifejezetten olyan Emmettes vigyor volt, amitől nekem is jobb kedvem lett.
- Persze!
Hazafelé futva azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire lesznek mérgesek anyáék. Még sosem kiabáltak velem, de úgy érzem, ez most elkerülhetetlen lesz. Pláne, ha megtudják, hova készültem.
- Rose, Em anyuék teljesen kiborulnának, ha megtudnák hova készültem. Ugye nem mondjátok el nekik? – mindketten bólintottak, mire megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem.
- Felhívom őket, hogy meg vagy! – mondta Rosalie.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés